Abban mindenki egyetért, hogy az iraki válságból eddig a kurdok jöttek ki legjobban: nemhogy távol tudták tartani eddig saját autonóm zónájuktól az Iraki és Szíriai Iszlám Államot (ISIS-t), de még a régóta vitatott Kirkukot is elfoglalták, miután az iraki hadsereg pánikbaesett egységei gyakorlatilag az egész északot feladták.

A kurdok azóta több fronton is előrenyomultak. A lapok most televannak azzal, hogy a kurd hadsereg, a pesmerga így meg úgy, és milyen harcedzettek meg ilyenek, és hogy le fogják nyomni az ISIS-t. Plusz van egy csomó szakértő meg újságíró, aki hajlamos eleve kicsit romantikus szemmel nézni a kurdokra, és most mindenki őket hivogatja. 

Mi az igazság? Annyira részletesen nem ismerem a pesmergát, de itt van néhány pointer. A pesmerga kb. 200 ezer főt számlál, és a Wikipedia szerint elég jól fel is vannak szerelve - tankokkal és más harcjárművekkel, tüzérséggel, még helikopterekkel is -, bár hogy miből mennyi jut az egyes egységeknek, azt sajnos nem tudom. Újsághírek szerint egyes alakulatoknál viszonylag hamar probléma lehet a lőszerellátás.

Néhány gondolat arról, hogy a magyar védelempolitikának hogyan kellene reagálnia a hirtelen agresszívvá vált orosz külpolitikára.

_ Alapvető, de azért nem árt újra átgondolni és elmondani, hogy mivel Magyarország kis ország, de közben egy nagyon erős védelmi szövetség tagja, védelempolitikájának a NATO részeként kell kifejeződnie, nem pedig önállóan. A 2012-es magyar katonai stratégia is leírja, nagyon helyesen, hogy az észak-atlanti térség biztonsága Amerikától Észtországig egy és oszthatatlan, ugyanis egy katonai szövetségi rendszer kizárólag így hiteles. Ez ebben a kontextusban azt jelenti, hogy Magyarországnak az az érdeke, hogy a putyini Oroszország ne csak tőlünk specifikusan, de az egész NATO-tól tartsa távol magát, a szövetség határaira a Fekete-tengertől az Északi-tengerig tekintsen kellő tisztelettel. Ebből pedig az következik, hogy Magyarországnak igazodnia kell a szövetségi stratégiához.

A hosszútávú következtetések levonásával mindig óvatosan kell bánni, pláne a kiszámíthatatlan Közel-Keleten, de jelen pillanatban (az ISIS nagy iraki sikereit követően) így látszik körvonalazódni az új struktúra:

_ A Földközi-tenger keleti medencéjének két legfontosabb állama, Szíria és Irak gyakorlatilag összeomlott, helyükben egy-egy államcsökevény maradt, mind a kettőt nagyrészt a síita regionális hatalom, Irán támogatás tartja életben. Kis egyszerűsítéssel: az iraki kormány gyakorlatilag a helyi síiták érdekeit képviseli, a szíriai pedig a síizmushoz közelálló alavitákét; mindkettő egy ellenséges szunnita környezetben, egy-egy (részben összefolyó) szunnita felkeléssel találja szemben magát, amelyben most már egyértelműen dominálnak az iszlámista, gyakran igen keményvonalas szervezetek. Bár a szír kormány valamennyi szunnita és sok keresztény hallgatólagos támogatását is bírja, az egész helyzet értelmezhető egy síita-szunnita felekezeti konfliktusként.

Bár az Iraki és Szíriai Iszlám Állam (bevett angol rövidítéssel ISIS) és vele szövetséges szunnita fegyveres csoportok nagy területeket foglaltak el az elmúlt napokan Irakban, és rengeteg fegyverre és pénzre tettek szert, az kizárt, hogy egész Irakot meg tudnák hódítani; az sem túl valószínű, hogy az eddig megszerzetteket hosszútávon meg tudnák tartani. Miért?

_ Az iraki hadsereg össze fogja kapni magát, legalább annyira, hogy az ország síita többségű területeit (tehát nagyjából a déli részt) megtartsa. Moszulban gyorsan összeomlottak, de azért azt nehéz elhinni, hogy az egyébként elég jól felszerelt hadsereg teljesen haszontalan volna mindössze néhány ezer milicista ellenében; pláne most, hogy a konfliktus nyílt síita-szunnita leszámolássá kezd válni. A síiták dominálta hadsereg most kiegészül síita milicistákkal is, akik nem fognak elszaladni a síitagyűlölő és vérszomjas ISIS elől, ha az otthonukat és a családjukat kell megvédeniük. Szervezett és motivált erőkkel szemben az ISIS már nem tűnik olyan erősnek: erre a legjobb példa, hogy Észak-Szíriában egyáltalán nem bír a kurd milíciával, a YPG-vel. Az ISIS előrenyomulását egyébként, ha jól látom, már most megállították, legalábbis a Bagdad felé vezető úton. A főváros egyébként problémás lehet, mert a lakossága vegyes, bár a 2006-2007-es nagy felekezeti harcok óta lakónegyedenként elkülönülnek egymástól. Az iraki kormány számíthat iráni és talán valamennyi amerikai segítségre is.

Miért harcolnak az emberek egymás ellen felekezeti alapon Szíriában, Irakban és ehhez hasonló polgárháborús helyeken a Közel-Keleten? Jellemzően nem azért, mert valóban lerendezhetetlen teológiai nézeteltéréseik lennének, például azt illetően, hogy pontosan hogyan kell imádkozni (a síiták és a szunniták máshogy imádkoznak). Szíriában számtalanszor hallottam, hogy az emberek azt bizonygatták, azelőtt semmiféle probléma nem volt keresztények és muszlimok, szunniták és alaviták, arabok és kurdok között, és valójában nem is igen tartották számon, hogy ki melyik felekezeti vagy etnikai csoporthoz tartozik.

Ez persze nem teljesen igaz, mert a kurdok például a társadalmi ranglétra legalján helyezkedtek el, az alavitákat az élet sok területén előnybe hozta az, hogy az elnök családja is alavita, ahogy a biztonsági szervek vezetői is, a keresztényeknek védelmet biztosított hűségük a rezsimhez, a szegény szunniták pedig – nos, ők nem éltek sokkal jobban a kurdoknál.

Még néhány lényeges pont az Iraki és Szíriai Iszlám Állam (ISIS) iraki térhódításával kapcsolatban (a tegnapi poszt folytatásaként).

_ Moszul nem pottyant csak úgy az ölükbe, a csoport már jó ideje jelen volt a városban, védelmi pénzt szedett, merényleteket hajtott végre, de még bíróságokat is működtetett. Az iraki rendőrség és a hadsereg már akkor is teljesen tehetetlen volt velük szemben.

_ Ez azt a tágabb problémát is illusztrálja, hogy a szinte kizárólag síita felekezeti érdekeket képviselő iraki állam teljesen elidegenítette magától a szunnita kisebbséget, akik ezért a kisujjukat sem emelték, hogy megakadályozzák a szunnita szélsőségesek térnyerését. Az ISIS nem egyedül foglalta el ezt az óriási területet Moszul és Bagdad között: bírja más szunnita csoportok és törzsi milíciák támogatását is, amelyek ráadásul nem is mind iszlámisták. Az ISIS előretörése bizonyos fokig ábrázolható szunnita felkelésként (vagy inkább dühkitörésként) a síiták által dominált iraki állam ellen.

Itt egy érdekes grafikon, ami azt mutatja, hogyan alakult az egy főre jutó nemzeti össztermék 1992 és 2010 között Magyarországon, Lengyelországban, Észtországban, Horvátországban és Szlovákiában.

A hét legfontosabb híre a Közel-Keletről, hogy az Iraki és Szíriai Iszlám Állam (bevett rövidítéssel ISIS), egy ultraszélsőséges, Irakban és Szíriában aktív szunnita fegyveres csoport elfoglalta az észak-iraki Moszult, ami az ország második legnagyobb városa. Ez elég megdöbbentő fordulat, az ISIS-ról lehetett tudni, hogy erős, de azt nem, hogy ennyire: Szíriában csak néhány kisebb-közepes várost tart ellenőrzése alatt. Ráadásul az elmúlt fél évben teret vesztett a mérsékeltebb szír felkelő csoportokkal és a szíriai Al Kaida-fiókszervezettel, a Dzsabat al Nuszrával szemben, és beletört a bicskája a szíriai kurd milíciába, a YPG-be is. Igaz, Nyugat-Irakban már egy ideje ellenőrzése alatt tartja Ninive és Anbar tartomány egy nagy részét, de az nagyjából sivatag. Moszul elfoglalását alighanem segítette, hogy a lakosság többsége szunnita arab, a síiták által dominált kormány és hadsereg nem túl népszerű, mindig is az ellenállás egyik fő székhelye volt.

(Az ISIL ugyanaz, csak egy különböző rövidítés.)

Néhány nappal ezelőtt Barack Obama azt mondta Lengyelországban, hogy Amerika egymilliárd dollárt szándékozik költeni arra, hogy megerősítse jelenlétét a közép- és kelet-európai NATO-tagállamokban. Hogy ez pontosan mit jelent, azt még nem tudni, de állítólag lehet szó kisebb csapattelepítésekről, akik valamiféle rotációban jönnének-mennének (tehát nem állandó bázisokról), kiképzésekről, közös hadgyakorlatokról és hasonlókról. A jelentősége mindennek az, hogy Amerika valamennyire komolyan veszi az orosz fenyegetést az Ukrajnával szemben elkövetett agresszió óta. Miután biztonságpolitikai orientációját az elmúlt években inkább a Távol-Kelet felé fordította, most megpróbálja megerősíteni jelenlétét Európában is.

Elég ez? A lengyeleknek és a baltiaknak – akik földrajzi helyzetükből, illetve utóbbi esetben jelentős orosz kisebbségükből kifolyólag jobban ki vannak téve a potenciális orosz kavargatásnak vagy agressziónak –, biztosan nem. A lengyelek nyíltan követelik is, hogy kapjanak egy NATO-bázist. Pedig nem feledkeztek meg róluk: hat NATO-tagállam légiereje védi a balti légteret, és a múlt hónapban egy nagy hadgyakorlatot is tartottak Észtországban, nyolc tagállam részvételével. Az amerikaiak egy-egy század katonát küldtek nemrég Lengyelországba és a baltiakhoz.

A kilencvenes években -- a globális kapitalizmus meg a demokrácia harmadik nagy hullámának optimista érájában -- volt egy népszerű nézet (legékesebb és azóta is töretlen optimizmusú szószólója Thomas Friedman volt a New York Timesnál), hogy a demokratikus, alkotmányos kormányzás nem egyszerűen csak a szabadpiaci kapitalizmussal jár kéz a kézben (ez a nézet lényegében azóta is tartja magát, mindjárt kitérek rá, hogy miért), de egészen konkrétan a multinacionális vállalatokkal is.

Vagyis hogy a multik (vagy általában a magánkézen lévő nagyvállalatok) nem egyszerűen csak a globális kapitalizmus megtestesítői és kifejezői, de konkrét és jól azonosítható érdekeik fűződnek ahhoz, hogy azokban az országokban, ahol befektetnek és üzleti tevékenységet folytatnak, alkotmányos demokrácia legyen, annak összes kellemes elemével, köztük szabad sajtóval is. Miért? Az érvelés szerint azért, mert az alkotmányos demokrácia a legjobb intézményes biztosítéka a kapitalizmus számára létfontosságú jogrendnek és kiszámítható üzleti környezetnek (szemben az önkényuralommal, ahol az autokratát valójában nem sok akadályozza meg abban, hogy csak úgy meggondolja magát egy-két kulcsfontosságú dologban). A szabad sajtó pedig az alkotmányos demokrácia egyik legfontosabb pillére.