Miért harcolnak az emberek egymás ellen felekezeti alapon Szíriában, Irakban és ehhez hasonló polgárháborús helyeken a Közel-Keleten? Jellemzően nem azért, mert valóban lerendezhetetlen teológiai nézeteltéréseik lennének, például azt illetően, hogy pontosan hogyan kell imádkozni (a síiták és a szunniták máshogy imádkoznak). Szíriában számtalanszor hallottam, hogy az emberek azt bizonygatták, azelőtt semmiféle probléma nem volt keresztények és muszlimok, szunniták és alaviták, arabok és kurdok között, és valójában nem is igen tartották számon, hogy ki melyik felekezeti vagy etnikai csoporthoz tartozik.
Ez persze nem teljesen igaz, mert a kurdok például a társadalmi ranglétra legalján helyezkedtek el, az alavitákat az élet sok területén előnybe hozta az, hogy az elnök családja is alavita, ahogy a biztonsági szervek vezetői is, a keresztényeknek védelmet biztosított hűségük a rezsimhez, a szegény szunniták pedig – nos, ők nem éltek sokkal jobban a kurdoknál.
Itt rejlik a magyarázat: ezeket a csoportokat nem is annyira teológiai különbségek választják el, állítják szembe egymással, mint inkább gazdasági, társadalmi, politikai nézeteltérések. Irakban sokáig egy szunnita kisebbség uralkodott a síita többség (plusz a kurdok) felett. Szíriában az alaviták uralkodtak a szunniták felett. Ezek a fiatal, jórészt mesterségesen létrehozott államok gyenge nemzettudattal rendelkeznek, ráadásul az oszmán birodalmi érában hivatalosan is az volt a rendszer, hogy az embereket felekezeti alapon csoportosították. Aztán amikor ezek a nemzetállamok összeomlottak, az egyébként is gyenge nemzeti identitás értelmét vesztette, és az emberek azokba az identitásokba kezdtek kapaszkodni, amitől a legtöbb biztonságot remélték: ezekben a konzervatív országokban pedig ez az identitás a vallás. Így lesz az irakiakból síita és szunnita, a libanoniakból keresztény és muszlim, és a többi. Pontosan úgy, ahogy jugoszlávból bosnyák, szerb és horvát lett, holott a nyelvük valójában ugyanaz.
Az persze kétségtelen, hogy polgárháborús helyzetekben gyakran megjelennek olyan csoportok, mint például Irakban és Szíriában az ISIS, amelyek nagyon is komolyan veszik a dolgok teológiai oldalát. A szunnita ISIS-t szörnyűséges síitagyűlölet vezeti, ez retorikájában és tetteiben is megjelenik. Ők elvileg valóban vegytiszta vallási alapon nézik a dolgokat, noha én élek a gyanúperrel, hogy még itt is bőven jelen vannak cinikusabb szempontok. Az ISIS vezetői közt számos volt baathista is van, vagyis Szaddám Huszein bukásáig éppenséggel agresszív szekuláris nézeteket vallott – most meg hirtelen el akarják mindenkivel hitetni az ellenkezőjét. A követőik közt is vannak, akiket nem is annyira a vallás hajtott az ISIS soraiba, inkább az akolmeleg, valamiféle bandaszellem, a biztonság utáni vágy, esetleg a szervezet harciassága, hatékonysága iránti elismerés.
