A május 24-i brüsszeli lövöldözéssel, amelyben három embert (köztük két izraelit) ölt meg (a vád szerint) egy Mehdi Nemmouche nevű francia állampolgár, megvan az első példa a blowback-re: vagyis arra a jelenségre, amikor egy háborús övezetben radikalizálódott európai hazatér, és itthon is megpróbálja átültetni a gyakorlatba erőszakos ideológiáját. Nemmouche, úgy tűnik, egy évet töltött Szíriában, különböző iszlámista felkelő csoportokkal. Erre a veszélyre már egy ideje figyelmeztetnek az európai biztonsági szolgálatok, én is írtam róla nemrég. A franciák azóta négy további férfit is letartóztattak, őket azzal gyanúsítják, hogy önkénteseket toboroztak Szíriába. Ezek nem az első esetek, hogy Európában letartóztatnak Szíriából visszatérteket: a Long War Journalnek van egy alaposnak tűnő listája.

Ez nyilván komoly probléma, hiszen több ezer emberről van szó: különböző becslések vannak, de úgy tűnik, két-háromezer európai muszlim is elment Szíriába harcolni. Többségük az olyan ultraradikális, Nyugat-ellenes csoportokhoz csatlakozott, mint például az Iraki és Szíriai Iszlám Állam, ami annyira brutális szervezet, hogy még az Al Kaidából is kizárták (ők azok, akik szeretik az elfogott ellenség, de időnként civilek fejét is levágni). Mégis, engem a sztoriban inkább az érdekel, hogy túlzott reakciót vált-e ki a láthatólag pánikoló európai hatóságokból.

Azt, hogy az ukrán kormányerők nem vívják túl ügyesen a háborút, nem csak az mutatja, hogy sorra veszítik el a bázisaikat, de ez a szomorú incidens is Luganszkban június 2-án. A szemtanúk állításai és a különböző videók alapján úgy tűnik, hogy egy ukrán vadászgép (egy Su-25-ös) rakétákat lőtt ki a területi adminisztráció épületére, és talán gépágyúval is tüzet nyitott rá. Az első videó a repülőgépet mutatja a csapás pillanatában, a második a becsapódást, a harmadik pedig az áldozokat (vigyázat, nagyon véres). A CNN azt mondta, öt nő és három férfi halt meg. Akár véletlen volt ez, akár nem (és lehet, hogy a cél a szeparatisták által ellenőrzött hivatali központ volt), lakott területre vadászgéppel támadni nagy butaság – túl azon, hogy potenciálisan háborús bűncselekmény –, mert pillanatok alatt el lehet vele veszíteni a lakosság támogatását, amire pedig az ukrán kormánynak nagyon is szüksége van.

Akit érdekelnek a fegyverek, annak Kelet-Ukrajnában egy csomó érdekes látnivaló van, például ez itt, ami mutatja, hogy a szakadár erőket legalább részben Oroszországból látják el. A képet Donyeckben készítette az AFP kb. egy héttel ezelőtt.

A cím csak vicc. Mindenesetre valószínű, hogy a gazdasági válság és annak (félre)kezelése mellett a bevándorlás (a sok külföldi) lehet a fő oka annak, hogy ilyen mértékben előretörtek az euroszkeptikusok az utolsó európai parlamenti választáson. A legtöbb euroszkeptikus párt idegenellenes is. Azokban az államokban, ahol 15 százalék felett szerepeltek az euroszkeptikusok (Görögország, Nagy-Britannia, Olaszország, Dánia, Franciaország és Ausztria), mindenhol ügy a bevándorlás. (Euroszkeptikus pártok persze lehetnek ott is, ahol nincs érdemi bevándorlás, mint például nálunk.) Nagy-Britanniában például 1997-ben még csak az emberek 3 százaléka gondolta a bevándorlást a legfontosabb problémának, 2009-ben már 38 százalék. 2004 és 2009 között 1,5 millió kelet-európai vándorolt ki Nagy-Britanniába, bár több mint a felük végül hazament. A UKIP győzelme nagyrészt a bevándorlásnak és a vele szembeni ellenérzéseknek köszönhető, bár nem kizárólag.

Erre nyilván valahogy reagálni kell, bár nem gondolom, hogy ezeknek a pártoknak a megerősödése miatt neki kéne állni deportálni a külföldieket meg lezárni a határokat meg ehhez hasonlók. A bevándorlók inkább adnak a fogadó országnak, mint elvesznek tőle. Európának éppenséggel több bevándorlásra van szüksége, nem kevesebbre, a tagállamok között és Európán túlról is. Az eurózóna merevségének, alacsony növekedési potenciáljának éppen az az egyik oka, hogy nem áramlik elég könnyen a munkaerő a valutaövezet egyik részéből a másikba. Mint például az USA-ban, ahol a recesszióba süllyedt államokból a munkanélküliek egy része egyszerűen odébbáll oda, ahol konjunktúra van. Az Európán kívülről érkező bevándorlókra pedig egyszerűen azért van szükség, mert egyébként elfogyunk: az Óvilág természetes népszaporulata túl alacsony. Az EU népességnövekedési rátája 2013-ban 0,21 százalék volt, de ebbe már a bevándorlókat is beleszámítják.

Egyelőre nem sikerült olyan elemzést találnom, ami alaposan végignézi az euroszkepticizmus legjellemzőbb okait tagállamról tagállamra, különösen ami az elmúlt éveket illeti, de talán nem alaptalan azt mondani, hogy a gazdasági válság és annak közös uniós kezelése az, ami leginkább aláásta az EU-ba vetett bizalmat 2007 óta. Itt van pár adat: Görögországban az EU-ban bízók nettó aránya 2007-ben +26 pont volt, 2012-re -63-ra esett vissza. Portugáliában +41-ről -24-re, Spanyolországban +42-ről -52-re, Olaszországban +30-ról -22-re, Franciaországban +10-ről -22-re, Romániában +45-ről +5-re, Magyarországon +32-ről -7-re. Az egész EU-ban a nettó bizalom +25-ről -24-re esett vissza. (Ezeket az adatokat a 2007 tavaszi és 2012 őszi Eurobarometerből szedem, és úgy számoltam ki őket, hogy kivontam az unióval szemben bizalmatlanok arányát azokból, akik bíznak benne; ezért hívom úgy, hogy nettó bizalom.)

Ezeket az országokat azért választottam ki, mert őket egytől-egyig valamiféle uniós költségvetési eljárásnak kellett alávetni, amelyek gyakran elég brutális megszorításokat eredményeztek. Ezek bizalomvesztéshez vezettek, ami teljes mértékben érthető, különösen azért, mert egyáltalán nem világos, hogy mindenhol tényleg erre volt szükség. Spanyolország például nem azért került az államcsőd közelébe, mert tartósan magas volt a költségvetési hiánya (mint például Görögországnak vagy Magyarországnak), hanem azért, mert a bankokat magával rántotta a sok rossz ingatlanpiaci hitel (hasonló volt a helyzet Írországban). A rendkívül különböző okok ellenére az Európai Bizottság (a tagállamok többségének a támogatásával, tegyük hozzá) a költségvetési megszorítás politikáját választotta gyakorlatilag az egész unió számára, és ezzel több helyen még mélyebb recessziót okozott. (Hogy hogyan sikerült ezt így elbaltázni, arról ebben a könyvben lehet jól olvasni.) Mindez a bizalomvesztés egyébként megmutatkozik a nettó hitelező államokban is, vagyis ott, ahol a görögök, portugálok, írek, spanyolok (és végeredményben persze az euró) megmentésére szükséges pénzt kifizették. Németországban például +20-ról -29-re esett a nettó bizalomindex.

Érdekes cikk a Guardianben arról, hogy változott-e a londoni City kultúrája és a bankok viselkedése a 2008-as krach óta. Röviden: nem. Az emberek – a bankárok, a traderek – túl arrogánsak, túl nagy kockázatokat vállalnak, rövidtávban gondolkodnak, az automatizált trading miatt minden túl gyorsan pörög, az ügyleteket valójában senki nem látja át, a bankok túl nagyok, mások pénzével játszanak, senki nem felel semmiért, a szabályozóhatóságok pedig egy lépéssel az események mögött járnak – írja a cikk. Ha ma megint lenne egy krach, még gyorsabban dőlnének a dominók, mint 2008-ban, és lehet, hogy a politikusok nem tudnák megmenteni a pénzügyi rendszert. (Tim Geithner volt amerikai pénzügyminiszter nemrég megjelent könyve ezeket a 2008-2009-ben meghozott döntéseket védi meg, mondván a bankok közpénzből való feltőkésítése az alternatíva a teljes pénzügyi és gazdasági összeomlás lett volna, mint 1930-ban. Érdekes adat: az amerikai bankok azóta az összes pénzt kamatostul visszafizették, vagyis az adófizetők kerestek ezen az üzleten, túl azon is, hogy elkerülték a harmincas évek sztájl válságot.)

Mi a megoldás? Magasabb tőkekövetelmények azoknak a bankoknak, amelyek fontos szerepet töltenek be a pénzügyi rendszerben, jobb állami felügyelet, az eladósodásra ösztönző adókedvezmények megváltoztatása – sorolja Martin Wolf a Financial Timesban azokat a dolgokat, amelyekben nagyjából mindenki egyetért, plusz a befektetési bankok és a lakossági bankok különválasztása, ahogy a harmincas években. Miért nem történt meg mindez 2008 óta? Nem tudom, de az egyik népszerű válasz az, hogy a pénzügyi szektor túl befolyásossá vált, a politikusok a bankárok zsebében vannak vagy egyszerűen csak nem értenek semmit és beveszik a kamut arról, hogy a kemény szabályozással csak az amúgy is gyengélkedő gazdaságnak ártanának. Néhány (rész)eredmény egyébként van: például az obszcén (és túlságosan nagy kockázatvállalásra ösztönző) bónuszok rendszere megváltozott, a tőkekövetelményeket is megnövelték, bár egyelőre mintha senki nem tudná, lesz-e ezeknek bármi hasznuk.

Néhány gondolat az európai parlamenti választásokról.

_ A populista, integrációellenes pártok előretörtek, de a mérsékelt politikai nézeteket képviselő és általában szorosabb integrációt támogató pártoknak (a Néppártnak, a szocalistáknak, a liberálisoknak és a zöldeknek) még mindig fölényes többségük van az Európai Parlamentben, 521 mandátum a 751-ből. Annak fényében, hogy mekkora gazdasági válságon ment (és megy még mindig) keresztül Európa, ez annyira nem is rossz eredmény.

_ Nem tudom, hogy az euroszkeptikusok előtörését úgy kellene-e értelmezni, hogy véget kell vetni a szorosabb integrációnak és neki kell állni leépíteni az Európai Uniót. Az integráció logikája gyakran a körülményekből fakad: a nemzeti gazdaságpolitikák összehangolását (aktuálisan: megszorítások), a szorosabb költségvetési ellenőrzést a közös piac és a közös valuta bizonyos fokig elkerülhetetlenné teszi, ahogyan a munkaerő szabad áramlását is. Ezek a dolgok nem csak szükségesek, de hasznosak is. A magyar költségvetési hiányt is részben az EU erőszakoskodásának köszönhetően szorítottuk le elfogadható szintre. Az persze elképzelhető, hogy ezek a célok olyan fokú föderalizálást követelnek meg, amit az európaiak többsége (vagy jelentős kisebbsége) már nem akar elfogadni. De ilyen ellentmondások akadnak a politikában, a politikusok dolga, hogy menedzseljék őket. Én egyébként is úgy érzem, hogy az integráció már egy ideje a végső határokat feszegeti: nem csak az euroszkeptikusok, de a tagállamok bizalmatlansága és féltékenysége miatt is. Valódi föderalizációra nincs esély. De hogy az eurózóna nem bomlott fel a válság alatt, arra utal, hogy a jelenlegi intézményes rendszer végeredményben elégséges arra, hogy fönntartsa. Egyébként én úgy sejtem, hogy ha a gazdasági növekedést fel lehetne gyorsítani, a munkanélküliséget pedig leszorítani, az euroszkeptikusok is a háttérbe szorulnának – ezek a pártok általában valamiféle szélesebb elégedetlenséget fejeznek ki, az euroszkepticizmus jellemzően csak egy eleme a programjuknak (bár vannak kivételek, például a brit UKIP). A növekedésnek pedig nem a jelenlegi európai struktúra az akadálya (igaz, a megszorítások európai diktátja a növekedés ellen hatott a déli tagállamokban), hanem az inkompetens politikusok a tagállamokban.

Hetek

Jordánia látszólag sértetlenül túlélte az arab tavaszt. A monarchia erős, az óriási szír menekülthullám ellenére az ország tartja magát, a tüntetéseknek vége szakadt. De a stabilitás csak látszólagos.

Folytatás itt.

Népszabadság

Az arab tavasz mintha megállt volna Jordánia határán - szemben szíriai menekültek százezreivel. Az országnak súlyos gondokat okozó szomszédos polgárháború Abdullah király számára előnyöket is tartogat: stabilizálta helyzetét a trónon. A mélyben forrnak az indulatok.

Folytatás itt. 

Népszabadság

Jordániában hatszázezer szír menekült van, a lakosság nyolc százaléka. Nyolcvanezren élnek menekülttáborban, a többiek viszont a városokban próbálnak helyet találni. A menekültek sorsa nehéz, de a helyzet a helyieket is alaposan próbára teszi.

Folytatás itt. 

Népszabadság Hétvége

Három éve tört ki Szíriában a forradalom, a polgárháború két és fél éve tart. Azóta legalább 150 ezer ember vesztette életét, a lakosság majdnem fele (több mint 9 millió ember) elmenekült otthonából, ebből több mint 3 millió 2,5 millió külföldre. Ez a legnagyobb humanitárius katasztrófa a ruandai népirtás óta. A háborút elképesztő brutalitással vívják: a kormányerők továbbra is válogatás nélkül és tömegesen gyilkolják az embereket légitámadásokkal, nehéztüzérséggel, a helikopterekből kidobált, robbanóanyaggal és fémdarabkákkal telepakolt „hordóbombákkal”. Az embereket ezrével tartóztatják le, rengeteget megkínoznak és kivégeznek, egyes településeket pedig körbezárnak és kiéheztetnek. Az Amnesty International szerint egyedül a damaszkuszi Jarmúk palesztin menekülttáborban 128 ember halt éhen február végéig.

444.hu

Meddig hajlandó még elmenni Oroszország? A Krím bekebelézese volt az egyetlen területi agresszió, amit elkövet, vagy bevonul Kelet-Ukrajnába is? Esetleg a balti orosz kisebbségek jogaira hivatkozva Észtországot, Lettországot, Litvániát is fenyegeti, ha talál rá alkalmat? Ezekre a kérdésekre nem tudni a választ, de az európai külpolitikának abból kell kiindulnia, hogy a jelenlegi Oroszország agresszív, revansista hatalom, ami erővel próbál meg magának tiszteletet szerezni.

Folytatás itt.

444.hu

Független külföldi megfigyelők híján képtelenség teljes bizonyossággal eldönteni, hogy a vasárnapi krími népszavazás mennyire tükrözi pontosan a helyiek akaratát az Oroszországhoz való csatlakozásról. Az igen szavazatok 97 százalékos aránya nyilván eleve gyanús, még akkor is, ha az ellenzők többsége – a helyi ukrán és krími tatár kisebbség – távol maradt, és nem fárasztotta magát az egyébként is felesleges nemmel szavazással.

Tovább itt.

444.hu

A Krím tele van különböző oroszpárti félkatonai elemekkel, kozákokkal, egy-két napja már világoskék katonai ruhába öltözött fegyveresekkel is, akik feltehetően a Berkut, az oroszpárti ukrán különleges rendőrség kötelékébe tartoznak. Ellenőrzőpontokat állítanak fel, a középületeket őrzik és az orosz hadsereggel együtt résztvesznek az ukrán katonai bázisok blokádjában is. 

De nem az oroszok az egyetlen krími népcsoport, akik szervezkednek.

Tovább itt.

444.hu

Szürreális a krími nem-háború. Az oroszok által körbevett ukrán bázisoknál ukrán katonák frontbarátkoznak a kozákokkal, az elzárt helyőrségeket ukrán civilek próbálják segíteni, a városokban pedig oroszbarát milicisták ellenőriznek mindent. Az oroszok többségének tetszik a megszállás, de az ukránok kétségbe vannak esve.

Tovább itt.

Ez a Népszabadság február 8-i számában megjelent cikknek egy kicsit hosszabb változata.

Három évvel az arab forradalmak, az Arab Tavasz kezdete után elmondható, hogy a dolgok nem alakultak túl jól. A forradalmak különböző mértékben ugyan, de szinte mindenhol zátonyra futottak és olyan zűrzavarral jártak, hogy az érintett országokban ma már sokan azt kívánják, bárcsak bele se kezdtek volna az egészbe. A közbeszédet még a tuniszi, bengázi, kairói eseményeket megelőző időknél is jobban áthatja a gyanakvás és a paranoia, a „stabilitás” – a régiót évtizedekig meghatározó erősember-politika legfontosabb hívószava – pedig mára ismét a legfontosabb értéknek kezd látszani, persze a szabadság ellenében.

Magyar Narancs, 2014. január 16.

A január végére tervezett Genf 2 béketárgyalásnak, amelynek az volna a feladata, hogy lezárja a szíriai polgárháborút, esélye sincs a sikerre. A konfliktus áldozatainak száma már most jóval meghaladja a jugoszláviai háborúkét, ráadásul napról napra nő, s a rendrakásra senkinek ötlete sincs.

A helyzet rosszabb, mint az elmúlt három évben valaha. Az ország kantonokra hullott, amelyeket vagy a rezsim erői, a kormánypárti milíciák vagy a számtalan felkelő csoport valamelyike tart ellenőrzése alatt. Úgy a kormánypárti, mint a felkelő csapatok egy része egyszerű bűnbandává alakult, bevételeiket csempészetből, fosztogatásból és emberrablásból szerzik. Az erőszak nem csitul: a légitámadásokban, az ágyúzásban, a merényletekben és a különböző hadműveletekben naponta 100-200 ember hal meg, összesen már vagy 130-160 ezer. Az ország lakosságának negyede, több mint hatmillió ember hagyta el az otthonát: ez a legnagyobb humanitárius katasztrófa az 1994-es ruandai népirtás óta. A szokatlanul hideg szír télben százezrek fagyoskodnak menekülttáborokban, tanyákon, vagy egyszerűen kint a földeken. A városok romokban, egyes településeken felütötte fejét az éhínség.

Hetek, január 10.

A szíriai keresztények eddig főleg úgy szerepeltek a hírekben, mint a polgárháború egyik fő áldozatai. De sokuk most megpróbál ellenállni.

A kis iroda olyan alaposan el van dugva egy mellékutcában, hogy elsőre nehéz is komolyan venni. Odabent fiatalemberek üldögélnek a térdükön keresztbefektetett fegyverrel, valamelyik egyenruhában, a másik anélkül. Nem ritka látvány manapság Szíriában – az országban annyi fegyveres csoport van, megszámolni se lehet –, leszámítva talán, hogy az iroda olyan tiszta, hogy enni lehetne a padlóról és a fegyveresek többsége meglepően jómódúnak tűnik. Továbbá a falon lévő felirat nem arabul, de nem is kurdul van (északkelet-Szíria két fő nyelve), a logónak pedig egy kereszt van a közepén.

A tegnapi AMD-poszthoz. Felmerült egyrészt, hogy a 2006 körül Afganisztánba, a rendőrségnek exportált fegyver (itt különböző számok repkednek, a HM nekem, amikor az afgános könyvet írtam, 20 ezer darabot mondott, a New York Times a Pentagonra hivatkozva 84 ezerről számolt be) első markolata fából van, a tegnapi posztban közölt, Szíriában előkerült fegyvereké pedig műanyagból. Ebből az következik, hogy az utóbbiak egy korábbi, közel-keleti exportból származnak. Ez jó elmélet, de sajnos én elég határozottan emlékszem, hogy Afganisztánban láttam bőven műanyag markolatosakat is; utánakerestem, és találtam is egy ilyen fotót a neten:

Ez a téma már felmerült egyszer, csak akkor kiderült, hogy a fotó, ami a kérdéses AMD-65-öt ("automata módosított deszantfegyver", a Fegyver- és Gépgyár Gázkészülékgyár műve) ábrázolja, nem Szíriában, hanem a libanoni Tripoliban készült. Most előkerült két újabb fotó, ezekről pedig nem kétséges, hogy Szíriában készültek. 

Népszabadság, szeptember 14. 

Az aknavetőgránát rémisztő robajjal landol valahol a házak között, éles visszhangja végigmorajlik a városon. Aztán még egy és még egy, majd válaszul feldübörög egy nehézgéppuska valahol a közelben. Mindenki behúzódik az utcáról az épület viszonylagos biztonságába, az arcokon sztoikus nyugalom. „Napi két-három ilyen támadás van. Tíz nappal ezelőtt két ember halt meg egy családban, amikor a gránát a házukra esett” – mondja az egyik kurd aktivista, aki kísérget a városban.  

Az elmúlt több mint egy évben, amióta Szíriából tudósítok, nagyjából megszoktam az ilyen támadásokat: nehézfegyverekkel lakott területek ellen. De ez most más: ezt most nem a kormányerők intézik egy, a felkelők ellenőrizte város ellen, hanem a felkelők egy másik felkelő terület, a kurd milícia, a YPG (kiejtve: „jepege”) által ellenőrzött északkelet-szíriai Rasz el Ájn ellen. Szomorú ezt látni: miközben Basár Aszad kormánya egyre brutálisabb eszközökkel, köztük vegyi fegyverekkel támadja saját lakosságát, az ország etnikai és vallási alkotóelemeire hullik szét, amelyek most már egymás ellen is harcolnak.