Hetek, január 10.
A szíriai keresztények eddig főleg úgy szerepeltek a hírekben, mint a polgárháború egyik fő áldozatai. De sokuk most megpróbál ellenállni.
A kis iroda olyan alaposan el van dugva egy mellékutcában, hogy elsőre nehéz is komolyan venni. Odabent fiatalemberek üldögélnek a térdükön keresztbefektetett fegyverrel, valamelyik egyenruhában, a másik anélkül. Nem ritka látvány manapság Szíriában – az országban annyi fegyveres csoport van, megszámolni se lehet –, leszámítva talán, hogy az iroda olyan tiszta, hogy enni lehetne a padlóról és a fegyveresek többsége meglepően jómódúnak tűnik. Továbbá a falon lévő felirat nem arabul, de nem is kurdul van (északkelet-Szíria két fő nyelve), a logónak pedig egy kereszt van a közepén.
Sutoro rendőrséget jelent arámi nyelven, ami a térség asszíriai keresztény közösségeinek a nyelve. Vannak, akik milíciának hívják, de valójában inkább csak egy fegyveres polgárőrség. Tagjai Kamisli, Kahtánija és Malikíja városainak utcáin járőröznek északkelet-Szíriában, ahol a többségi kurdok, illetve az arab és keresztény kisebbségek már több mint egy éve brutális háborút vívnak a szír kormány ellen harcoló arab felkelő csoportokkal, köztük az Al Káida helyi szervezetével. (A kurdok a harmadik erőt képviselik a szír polgárháborúban, se a kormánnyal, se az ellenzékkel nem tartanak.)
A szíriai keresztények az elmúlt időszakban főleg úgy szerepeltek a hírekben, mint a szíriai polgárháború áldozatai. A közösség inkább a kormányoldalhoz húz az egyre inkább etnikai-vallási színezetet öltő háborúban, szemben a folyamatosan radikalizálódó, soraik közt egyre több szélsőséges iszlamistát felsorakoztató felkelőkkel. Becslések szerint csaknem félmillió keresztény hagyta el otthonát, a teljes közösség csaknem harmada. De vannak, akik ellenállnak.
„Azért hoztuk létre ezt a csoportot, hogy megvédjük magunkat, hogy megmutassuk az embereknek, nem kell elhagyniuk a földjüket. Az iszlamisták célkeresztjében vagyunk” – mondja a Sutoro kahtánijai parancsnoka. Mint sok keresztény, ő sem akarja elárulni a nevét, mert fél, hogy a publicitás csak bajt hozna rá. A keresztény fegyveres csoport nem önmagában működik, hanem a kurd biztonsági erőkkel együtt, akik ebben a térségben a meghatározó tényezők. Főleg járőrözéssel, ellenőrzőpontok működtetésével, kisebb bűnesetekkel elhárításával és felderítésével foglalkoznak, de állítólag egy csoportjuk a kurdok mellett a fronton harcol az iszlamisták és a többi felkelő csoport ellen.
A kurdok elvileg nem tűrnek meg semmilyen más fegyveres csoportot a területükön –éppen ez az egyik oka annak, hogy északkelet-Szíriában viszonylagos nyugalom van, legalábbis a frontvonal innenső oldalán –, de azt láthatólag nem bánják, hogy a keresztények fegyverkeznek. „Itt minden közösség egyenlő, szóval nekik is joguk van hozzá, hogy megvédjék a saját területüket” – mondja Sahín Jakúb, a kurd rendőrség szóvivője Malikíjában. „Minden lépésüket egyeztetik velünk, és csak körülbelül húszan vannak ebben a városban.” Nem voltak mindig ennyire türelmesek: amikor a Sutoro először megjelent Malikíjában, néhány hónappal ezelőtt, a kurdok lefegyverezték őket. Az iszlamisták elleni háború intenzívebbé válása, a kurd városok elleni öngyilkos merényletek láthatólag megváltoztatták a számítást: a kurdok minden fontos közösséget a maguk oldalán akarnak tudni.
Mégis vannak kérdések, amelyek körüllengik a Sutorót, ahogy a keresztény közösség egészét is. A malikíjai és kahtánijai szervezet a Szír Egységpárt ellenőrzése alatt áll, ez a keresztény párt pedig a forradalom oldalán áll a kormánnyal szemben. A kamisli szervezet szimpátiai már kevésbé világosak, és sok keresztény azt mondja, az ottaniak televannak a rezsim szimpatizánsaival és kémjeivel. A róluk készült fotókon a kormány zászlaja is fel-feltűnik, persze lehet, hogy ez csak a politikai realitást tükrözi: a térség városai közül egyedül Kamisliban a kormány erői még mindig jelen vannak. De mindez azt is mutatja, hogy a keresztények össze vannak zavarodva, és mintha nem tudnák eldönteni, hová álljanak a polgárháborúban, amiről sokuk úgy gondolja, csak nyomorúságot hozott rájuk.
Az utóbbiakra jó példa Mallek Mallúsz, a káldeus pap Malikíjában. Mallúsz atya egy palotára emlékeztető házban lakik, és a falon még mindig kint van a szír kormány zászlaja, holott a kormányerők már másfél éve feladták ezt a környéket. „Ez itt Szíria zászlaja, és senki nem minősítheti semmisnek anélkül, hogy erre a nép felhatalmazást adott volna” – mondja türelmes mosollyal, amikor megkérdem, hogy lehet, hogy a zászló még mindig ott van, miközben ez a vidék gyakorlatilag egy kurd miniállammá változott az elmúlt évben.
Mallúsz atyának Basár Aszad elnökről is van egy képe a szobában, ahol beszélgetünk. Ez stimmel is, mert a legtöbb keresztényhez hasonlóan, akivel beszéltem, az atya láthatólag őszintén azt gondolja, hogy a dolgok nagyszerűen mentek a háború előtt, az elnöknek köszönhetően. „Miután Basár Aszad elnök lett 2000-ben, a fizetések a négyszeresére nőttek Szíriában, és a legtöbb ember kényelmes, középosztálybeli életet élt” – mondja. Tény, hogy a gazdaság tempósan nőtt a háború előtti években, az emberben mégis felmerül a kérdés, az atya valaha elhagyta-e a házát, tekintve az északkeleti végek kilátástalan nyomorúságát. Az atya azt is mondja, hogy az iszlámista erők csak a szaúdiak és más külső erők támogatásának köszönhetően erősödtek meg Szíriában, valódi felkelésről és forradalomról szó sincs, ami lényegében a kormány által képviselt vonal.
Sok keresztény gondolkodik így, és ez egy fokig érthető is, hiszen a közösségnek egész jó sora volt az Aszadok uralma alatt. Sok keresztény – kis boltjaikkal, földjeikkel vagy állami állásaikkal – sokkal jobban élt, mint a többségében kisemmizett szunnita arab többség, vagy az emberszámba is alig vett kurdok. Nem csoda, hogy az iszlámisták által dominált felkelést fenyegetésnek tekintik. „Jól tudja, hogy mi történne velünk, ha az iszlámisták megjelennének itt” – mondja Mallúsz. „Háborút hirdettek a keresztények ellen, hitestársainkat megölték vagy elrabolták.” Ezzel együtt az a hit, hogy a kormány egyszer majd visszatér ezekre a vidékekre, és minden olyan lesz, mint régen – sok keresztény ezt hiszi –, önáltatásnak tűnik.
Barszún Barszún, a Szír Egységpárt kamisli irodájának vezetője egészen máshogy gondolkodik. Az északkeleti régió legnagyobb városa nyomasztó, nem is veszélytelen hely, ahol a kormány még mindig jelen van: katonákkal, milicistákkal, rendőrökkel, az elnök mindenhová kifüggesztett képeivel és a konokul felhúzott kormánylobogóval. Az ellenőrzés megoszlik a kormányerők, a kurd rendőrség és a Sutoro hármasa közt, egyfajta rosszkedvű, feszült, hideg békében. „Elég sok problémánk van” – mondja Barszún, miközben óvatosan kipillant irodája ajtaján a csöndes kis mellékutcára. „Emberrablások, letartóztatások... a rezsim két kollégánkat is elhurcolta, az egyiket júniusban, ő azóta sem került elő, a másikról meg azt mondták, hogy meghalt, de nem mutatták meg a holttestét.” Miközben beszél, visszahúzódik az iroda udvarának biztonságába.
Barszún és az emberei – többen angolul beszélő, jólszituált, Iphone-nal rohangáló fiatalok – segélyt osztanak és különféle közösségi programokat próbálnak szervezni, hogy meggyőzzék az embereket, maradjanak itt, ne hagyják el az országot, mint annyi keresztény – vagy mint annyi szír általában, akik közül már két és félmillió menekült külföldre. Politikai programjuk vonzó, ilyesmit egy ideje már nem nagyon hallani a radikalizmusba és brutalitásba süllyedt Szíriában. „Mi az összes többi közösséggel együtt akarunk működni, az arabokkal, a kurdokkal, mert ez a föld nem csak a miénk” – mondja. A párt résztvesz a kurd autonómia tavaly novemberben létrehozott ideiglenes adminisztrációjában is, vagyis bizonyos fokig meg is tudja valósítani ezt a víziót. Barszún azt mondja: „Ez példaértékű lehet az egész ország számára, megoldás a szír válságra.”
Talán. De a szír polgárháború az elmúlt három évben olyan kegyetlenné és reménytelenné vélt, olyannyira a túlélés maga lett a tét, hogy nehéz elképzelni, hogyan lehetne ezt megvalósítani. Ahogyan azt is, hogy várhat a jelenleginél jobb sor a maguk között megosztott, bizonytalan, sok más, náluk erősebb csoport közé szorult szíriai keresztények számára.
