A tegnapi AMD-poszthoz. Felmerült egyrészt, hogy a 2006 körül Afganisztánba, a rendőrségnek exportált fegyver (itt különböző számok repkednek, a HM nekem, amikor az afgános könyvet írtam, 20 ezer darabot mondott, a New York Times a Pentagonra hivatkozva 84 ezerről számolt be) első markolata fából van, a tegnapi posztban közölt, Szíriában előkerült fegyvereké pedig műanyagból. Ebből az következik, hogy az utóbbiak egy korábbi, közel-keleti exportból származnak. Ez jó elmélet, de sajnos én elég határozottan emlékszem, hogy Afganisztánban láttam bőven műanyag markolatosakat is; utánakerestem, és találtam is egy ilyen fotót a neten:
A másik dolog, hogy sok kommentelő és levélíró megvédte az AMD-t. Volt, aki rámutatott, hogy a relatív pontatlanság nem feltétlenül hátrány városi környezetben, ahol a célpont valószínűleg egyébként is közel van. Ez jó meglátás, pontosan ugyanez a szempont vezette az amerikai hadsereget arra, hogy az M-16-osról átálljon az M-4-re. Cserébe a fegyver kisebb, könnyebb, kompaktabb, ami viszont a városi gerillahadviselésben kimondottan előnyös.
Egy másik kritika az AMD-vel kapcsolatban viszont az, hogy állítólag akad: ez a pontatlanságnál és a túlmelegedésnél is fontosabb, különösen egy Kalasnyikov rendszerű fegyver esetén, hiszen ezeket elsősorban pont az tette olyan sikeressé, hogy általában rendkívül megbízhatóak. Itt a New York Times teljes kritikája az Afganisztánba exportált AMD-ről: One poor choice in arming the Afghans, and its repercussion.