Néhány gondolat az európai parlamenti választásokról.
_ A populista, integrációellenes pártok előretörtek, de a mérsékelt politikai nézeteket képviselő és általában szorosabb integrációt támogató pártoknak (a Néppártnak, a szocalistáknak, a liberálisoknak és a zöldeknek) még mindig fölényes többségük van az Európai Parlamentben, 521 mandátum a 751-ből. Annak fényében, hogy mekkora gazdasági válságon ment (és megy még mindig) keresztül Európa, ez annyira nem is rossz eredmény.
_ Nem tudom, hogy az euroszkeptikusok előtörését úgy kellene-e értelmezni, hogy véget kell vetni a szorosabb integrációnak és neki kell állni leépíteni az Európai Uniót. Az integráció logikája gyakran a körülményekből fakad: a nemzeti gazdaságpolitikák összehangolását (aktuálisan: megszorítások), a szorosabb költségvetési ellenőrzést a közös piac és a közös valuta bizonyos fokig elkerülhetetlenné teszi, ahogyan a munkaerő szabad áramlását is. Ezek a dolgok nem csak szükségesek, de hasznosak is. A magyar költségvetési hiányt is részben az EU erőszakoskodásának köszönhetően szorítottuk le elfogadható szintre. Az persze elképzelhető, hogy ezek a célok olyan fokú föderalizálást követelnek meg, amit az európaiak többsége (vagy jelentős kisebbsége) már nem akar elfogadni. De ilyen ellentmondások akadnak a politikában, a politikusok dolga, hogy menedzseljék őket. Én egyébként is úgy érzem, hogy az integráció már egy ideje a végső határokat feszegeti: nem csak az euroszkeptikusok, de a tagállamok bizalmatlansága és féltékenysége miatt is. Valódi föderalizációra nincs esély. De hogy az eurózóna nem bomlott fel a válság alatt, arra utal, hogy a jelenlegi intézményes rendszer végeredményben elégséges arra, hogy fönntartsa. Egyébként én úgy sejtem, hogy ha a gazdasági növekedést fel lehetne gyorsítani, a munkanélküliséget pedig leszorítani, az euroszkeptikusok is a háttérbe szorulnának – ezek a pártok általában valamiféle szélesebb elégedetlenséget fejeznek ki, az euroszkepticizmus jellemzően csak egy eleme a programjuknak (bár vannak kivételek, például a brit UKIP). A növekedésnek pedig nem a jelenlegi európai struktúra az akadálya (igaz, a megszorítások európai diktátja a növekedés ellen hatott a déli tagállamokban), hanem az inkompetens politikusok a tagállamokban.
_ Az Európai Parlament egy része azt akarja, hogy mivel a konzervatív Néppárt nyerte a legtöbb mandátumot, jelöltjük, Jean-Claude Juncker volt luxemburgi miniszterelnök legyen az Európai Bizottság következő elnöke. (Pont úgy, ahogyan az Országgyűlésben legtöbb mandátumot szerzett párt jelölheti a miniszterelnököt.) Hogy ez teljesen legitim törekvés-e, kérdéses. A legtöbb választó biztosan nem tudta, hogy a saját hazai konzervatív pártjára leadott szavazattal Juncker mellett is voksol. Ez persze nincs is így: a szabályok szerint az Európai Bizottság elnökét nem az EP választja, hanem a tagállamok vezetői jelölik, igaz, figyelembe kell venniük az európai parlamenti választások eredményét. De nincs automatizmus, nem is lehet, amíg a választások eredménye valójában egyes nemzeti választások összességéből áll össze. Az EP törekvése szimpatikus, mert elvileg egy valódibb európai demokrácia irányába mutat, de nem igazán reális. (Persze az is lehet, hogy csak cinikus hatalmi manőver, ami jellemző a brüsszeli intézmények hatalmi harcában elég agresszív EP-re. Illetve lehet, hogy mind a kettő, hiszen volt már milyen bőven.)
_ A részvétel picit nőtt az öt évvel ezelőttihez képest (43 százalékról 43,1 százalékra), ami jó hír, már csak azért is, mert ez az első alkalom, hogy nem csökkent. Általános következtetést ebből nehéz levonni, mert ez nem egy valódi európai választás, inkább nemzeti szempontok alapján dől el. De érdekes, hogy azon országok közül, amelyeket a legkeményebb európai költségvetési kontroll alá kellett venni csődközeli helyzetük miatt, Spanyolországban és Görögországban nőtt a részvétel, Írországban, Portugáliában és Cipruson pedig csökkent. Továbbra is a kelet-európai tagállamokban szavaznak a legkevesebben, ezeket az országokat láthatólag egyáltalán nem érdekli az Európai Parlament, ami elég nagy butaság a részükről.
_ A valódi rossz hír az, amit ezek az eredmények az egyes tagállamok politikai helyzetéről elmondanak, és különösen Franciaországéról. A francia gazdaság állapotát általában feketébbre festik annál, mint amilyen (ha csak az angolszász sajtót olvassa az ember, azt gondolhatja, Franciaország igazi katasztrófasújtotta övezet, holott nagyobb a termelékenység, mint Nagy-Britanniában vagy Németországban). De tény, hogy a munkanélküliség makacsul tíz százalék körül van, az államadósság 93 százalék, és a mainstream politikai pártok látványosan képtelenek mit kezdeni a problémákkal, már vagy húsz éve. Hogy ennyi francia (24,9 százalék) egy euroszkeptikus pártra szavazott, azt is mutatja, hogy Franciaország nem találja a helyét, talán el is veszítette a hitét Európában. Ez Nagy-Britanniára is igaz, de ez nagyobb baj, mert Nagy-Britannia nélkül Európa lehet, hogy gyenge, de Franciaország nélkül nem létezik.
_ Jó hír viszont, hogy Olaszországban a reformer baloldal magabiztosan nyert, a bohócokat (Movimento Cinque Stelle) és a gazembereket (Forza Italia) lemosták. Olaszországra oda kell figyelni, mert gazdasága még rosszabb helyzetben van, mint a francia: az államadósság 132 százalék, a munkanélküliség 12,7 százalék és két éve recesszió van. Az eurózóna nagy gazdaságai közül Olaszország került legközelebb az államcsődhöz a válság alatt. Bár ez a veszély pillanatnyilag elhárult, nem szűnt meg, főként azért nem, mert az olasz politikai elit még a franciánál is alkalmatlanabb a kormányzásra. Ha ez bekövetkezik, az szinte biztosan az eurózóna végét jelentené, mert egy ekkora országot nem lehet kihúzni a csávából még a németek végtelennek tűnő forrásaival sem. (Ha így folytatják, a franciák is ide jutnak.)
