Egyelőre nem sikerült olyan elemzést találnom, ami alaposan végignézi az euroszkepticizmus legjellemzőbb okait tagállamról tagállamra, különösen ami az elmúlt éveket illeti, de talán nem alaptalan azt mondani, hogy a gazdasági válság és annak közös uniós kezelése az, ami leginkább aláásta az EU-ba vetett bizalmat 2007 óta. Itt van pár adat: Görögországban az EU-ban bízók nettó aránya 2007-ben +26 pont volt, 2012-re -63-ra esett vissza. Portugáliában +41-ről -24-re, Spanyolországban +42-ről -52-re, Olaszországban +30-ról -22-re, Franciaországban +10-ről -22-re, Romániában +45-ről +5-re, Magyarországon +32-ről -7-re. Az egész EU-ban a nettó bizalom +25-ről -24-re esett vissza. (Ezeket az adatokat a 2007 tavaszi és 2012 őszi Eurobarometerből szedem, és úgy számoltam ki őket, hogy kivontam az unióval szemben bizalmatlanok arányát azokból, akik bíznak benne; ezért hívom úgy, hogy nettó bizalom.)
Ezeket az országokat azért választottam ki, mert őket egytől-egyig valamiféle uniós költségvetési eljárásnak kellett alávetni, amelyek gyakran elég brutális megszorításokat eredményeztek. Ezek bizalomvesztéshez vezettek, ami teljes mértékben érthető, különösen azért, mert egyáltalán nem világos, hogy mindenhol tényleg erre volt szükség. Spanyolország például nem azért került az államcsőd közelébe, mert tartósan magas volt a költségvetési hiánya (mint például Görögországnak vagy Magyarországnak), hanem azért, mert a bankokat magával rántotta a sok rossz ingatlanpiaci hitel (hasonló volt a helyzet Írországban). A rendkívül különböző okok ellenére az Európai Bizottság (a tagállamok többségének a támogatásával, tegyük hozzá) a költségvetési megszorítás politikáját választotta gyakorlatilag az egész unió számára, és ezzel több helyen még mélyebb recessziót okozott. (Hogy hogyan sikerült ezt így elbaltázni, arról ebben a könyvben lehet jól olvasni.) Mindez a bizalomvesztés egyébként megmutatkozik a nettó hitelező államokban is, vagyis ott, ahol a görögök, portugálok, írek, spanyolok (és végeredményben persze az euró) megmentésére szükséges pénzt kifizették. Németországban például +20-ról -29-re esett a nettó bizalomindex.
A lényeg ez: a fő probléma az EU számára nem az, hogy „érthetetlen” vagy „távoli” (ezek a közhelyek teljesen haszontalanok), hanem az, hogy nem elég demokratikus. A saját kormányukat az emberek le tudják váltani, ha tartósan bebizonyosodik róla, hogy nem tud kormányozni. De az Európai Bizottságot és az Európai Unió Tanácsát, ahol ezeket a döntéseket hozzák, nem tudjuk leváltani. Ez nagy baj, mert ha az emberek úgy érzik, egy olyan szervezet, ami felett nincs valódi hatalmuk, ilyen komolyan (és adott esetben ilyen negatívan) avatkozik be az életükbe, akkor biztosan ellene fognak fordulni. Talán ezt fejezi ki legjobban a múlt heti európai választási eredmény.
Mi a megoldás? Egy egységes valutaövezetben elkerülhetetlen, hogy valamiféle közös költségvetési kontroll legyen, legalábbis amíg nincs egyetlen óriási szövetségi költségvetés, mint az USA-ban, ami a gazdagabb részekről nagy transzfereket eszközöl a szegényebb részekre (például munkanélküli segély vagy állami befektetések formájában). Az eurót nem lehet anélkül működtetni, hogy egy központi szerv ne hangolja össze és felügyelje valamennyire az állami büdzséket, mert az uniós költségvetés nagyon kicsi: az EU éves GDP-jének kb. 1 százaléka (az amerikai kb. 30 százaléka). Az EU-ban ezt a felügyeleti és koordinációs feladatot az Európai Bizottság és a tagállamok pénzügyminiszterei közösen látják el. A baj az, hogy nincs fölöttük érdemi demokratikus ellenőrzés, és valójában nem is lehet, ugyanis Európa nem nemzet, és ezért valószínűleg nem is működhet valódi demokráciaként. Ez az ellentmondás látszólag bukásra kárhoztatja az eurót. De a gyakorlatban az élet rengeteg ellentmondást eltűr. Végülis az euró is létezik már 15 éve, és a válságot is túlélte, legalábbis eddig. A válasz valószínűleg az, hogy a további centralizációnak megálljt kell parancsolni, és az eurózónát (és az egész EU-t) meg kell próbálni a minimumnál nem több központi költségvetési kontrollal elnavigálni.
Arra még felhívnám a figyelmet, hogy a 2008 és 2012 közti időszakban nem a központi felügyelet és irányítás ténye jelentette a problémát, hanem az, hogy rossz policyt választottak. De ez nem szükségszerű. Nem lehet, hogy a Bizottság (és a pénzügyminiszterek) legközelebb jobban reagálnak? A szabályok (az ún. stabilitási és növekedési paktum) éppen elég rugalmasságot biztosítanak a tagállamoknak költségvetésük kiegyensúlyozásának pontos menetére. A szabályok egyáltalán nem olyan merevek és egységesek, mint amilyennek sokan beállítják őket. Az mindenesetre biztos, hogy a gazdasági növekedés megindulása és a munkanélküliség csökkenése majd enyhít a rosszkedven, szerintem az euroszkepticizmuson is. Hogy ezt hogyan lehetne elérni, arra még visszatérünk.
