Népszabadság, szeptember 14.
Az aknavetőgránát rémisztő robajjal landol valahol a házak között, éles visszhangja végigmorajlik a városon. Aztán még egy és még egy, majd válaszul feldübörög egy nehézgéppuska valahol a közelben. Mindenki behúzódik az utcáról az épület viszonylagos biztonságába, az arcokon sztoikus nyugalom. „Napi két-három ilyen támadás van. Tíz nappal ezelőtt két ember halt meg egy családban, amikor a gránát a házukra esett” – mondja az egyik kurd aktivista, aki kísérget a városban.
Az elmúlt több mint egy évben, amióta Szíriából tudósítok, nagyjából megszoktam az ilyen támadásokat: nehézfegyverekkel lakott területek ellen. De ez most más: ezt most nem a kormányerők intézik egy, a felkelők ellenőrizte város ellen, hanem a felkelők egy másik felkelő terület, a kurd milícia, a YPG (kiejtve: „jepege”) által ellenőrzött északkelet-szíriai Rasz el Ájn ellen. Szomorú ezt látni: miközben Basár Aszad kormánya egyre brutálisabb eszközökkel, köztük vegyi fegyverekkel támadja saját lakosságát, az ország etnikai és vallási alkotóelemeire hullik szét, amelyek most már egymás ellen is harcolnak.
Az egyik legagresszívabb küzdelem itt, az ország északkeleti részén bontakozott ki. Az elmúlt másfél évben a lakosság kb. tíz százalékát kitevő kurdok – akiket az Aszad-rezsim keményen elnyomott, sokukat még az állampolgárságtól is megfosztott – egy saját miniállam alapjait rakták el, fegyveres erőkkel, önkormányzattal, eddig betiltott nyelvük oktatásával. A majdnem kétszáz kilométer hosszú frontvonal másik oldalán a többségében szunnita arab felkelő csoportok vannak: az al-Kaidával szövetséges Nuszra Front és az ultraradikális Iraki és Szíriai Iszlám Állam, a mérsékeltebb Szabad Szír Hadsereg és mások.
„Nem látunk különbséget a rezsim és a felkelők között” – mondja Abdul Aziz Júnisz, egy kurd újságíró. „A felkelők, köztük sok dezertált kormánykatona, ugyanúgy el akarják nyomni a kisebbségeket, mint ahogyan a rezsim tette. Vagy pedig vissza akarják állítani az órát Mohammed korába.” A felkelők egy része egyfajta arabközpontú szír nacionalizmusból ellenzi a kurdok autonómiatörekvéseit, az iszlámisták pedig azért, mert ők nem nemzetben, hanem az ummában, a muszlim közösségben gondolkodnak. A kurd terület ráadásul viszonylag gazdag olajban, ezért sem mindegy, hogy ki ellenőrzi. „A célunk, hogy megvédjük a területünket azoktól, akik ránktörnek, legyenek a kormánnyal vagy a felkelőkkel. Mi csak a nemzeti és kulturális jogainkat akarjuk” – mondja Redur Xelil, a YPG szóvivője.
Ez eddig annyiban bevált, hogy a frontvonaltól és a közvetlenül mellette lévő településektől eltekintve a kurdok lakta területek – ahogy ők hívják, Rojava, Nyugat-Kurdisztán – alig-alig emlékeztetnek a káoszba és pusztulásba süllyedt Szíria többi részére. Nincsenek fanatikus iszlámista milíciák, ilyen-olyan hadurak és bűnözői csoportok, csak a fegyelmezettnek tűnő YPG, meg a kurd rendőrség, az Asayis. Nincsenek légitámadások, mint amelyek romba döntötték Szíria nagyvárosait. Összességében biztonság van és nyugalom. Fanatikus és zűrzavaros ideológiák helyett pedig egyfajta balos-szekuláris nacionalizmus dominál, ami európai szemmel sokkal érthetőbb és vonzóbb: a kurdok nyelvi-nemzeti alapon határozzák meg magukat, így akarnak kiharcolni valamiféle autonómiát Szírián belül. Általában nem is olyan vallásosak, mint az arabok.
A legérdekesebb része ennek az ideológiának a kurdok harcias feminizmusa. A milíciában egy csomó nő szolgál, kint a frontvonalon is, ami még a nyugati államok hadseregeiben is szinte ismeretlen. „A háborúkban a nők szenvednek a legtöbbet. Éppen ezért fontos, hogy a nők is kiálljanak és részt vegyenek a harcban, mert csak így védhetik meg a jogaikat. Ahogy az élet más területein is megszervezzük magunkat, hogy elérhessünk valamit, a harcból is ki kell vennünk a részünket. Kurdisztán történetében a nők mindig is részt vettek az ellenállásban” – mondja Lalasín, egy ötven körüli női parancsnok a YPG-ben. „A másik oldal [az arabok] nem hisznek a nők jogaikban. Úgy bánnak velük, mint a rabszolgákkal.” Az idősebbeket leszámítva a kurd nők jellemzően nincsenek is letakarva, európai stílusban öltözködnek.
A kurd milícia sokkal fegyelmezettebb és hatékonyabb, mint az arab felkelők szedett-vedett csapatai. Amikor a háború mostani fordulója júliusban kitört, a YPG villámszerű sebességgel tört be az arab területekre és tolta el a frontot messze a kurd többségű városoktól. Az egyik ok: a YPG mögött a Törökországban betiltott fegyveres kurd függetlenségi mozgalom, a több évtizedes gerillamúlttal rendelkező PKK áll, ellátja tanácsokkal, harcosokkal és talán fegyverekkel is. Ez ellensúlyozza, hogy az arab milíciák jellemzően jobban fel vannak szerelve, tankokat, nehézfegyvereket zsákmányoltak a kormánytól, és külföldi támogatóik is vannak, Szaúd-Arábia, Katar és Törökország. Az iszlámisták autóba rejtett pokolgépeket és öngyilkos merénylőket is bevetnek, úgyhogy a főutakon sűrűn YPG-ellenőrzőpontok vannak, ahol minden kocsit megnéznek.
A kurdok helyzete mégis nehéz. Északon a török határ két éve zárva van, mert a török kormány attól fél, hogy az autonomizálódó kurd területen a PKK megveti a lábát. Keleten, iraki Kurdisztán felé azért nincs átjárás, mert ott a PKK-val rivális kurd mozgalom, a Maszúd Barzani-frakció kormányoz. Délen és nyugaton pedig frontvonalak zárják el az utat Szíria belseje felé. Az ostrom kezdi éreztetni a hatását: a települések nagy részén alig van áram, az élelmiszerek ára az egekbe szökött, alig van gyógyszer és üzemanyag. Az elmúlt egy hónapban több mint negyvenezer menekült lépte át az iraki határt. Vannak olyan városok, például Amúda, ahonnan a lakosság harmada elmenekült, pedig messze a front. „Ami kevés segélyt kapunk iraki és török Kurdisztánból, az magánszemélyektől jön” – mondja Ilham Ahmed, a kurd önkormányzat egyik vezetője (nő). „Előbb-utóbb komoly bajban leszünk, ha nem tudjuk megnyitni a határt.”
A háború eddig nem fajult valódi etnikai konfliktussá, bár a YPG lényegében kurd szervezet (valamennyi helyi arabbal), a felkelő oldalon pedig főleg arabok harcolnak (valamennyi YPG-ellenes kurddal). Rojava lakosságának talán harmada arab, szunnita muzulmán vagy keresztény. Az utóbbiak egyértelműen a YPG-t preferálják az iszlámista felkelő csoportokkal szemben. Malikija városában (kurdul Derik), Szíria legészakkeletibb csücskében a keresztény negyedben egy csodaszép ortodox templom áll. A homlokzaton egy hatalmas plakáton két ortodox püspök képe, őket áprilisban rabolták el Aleppóban, feltehetőleg iszlámista szélsőségesek. A plakáton felirat: „Imádkozunk a lelkükért.”
A keresztények halálra vannak rémülve, mi lesz velük, ha a szélsőségesek bejutnak a városaikba és valamiféle iszlámista rendet vezetnek be. „A forradalom katasztrófába torkollott” – mondja Náim Jakúb, egy ötvenes férfi. „Azelőtt minden rendben volt, és látja, hogy most mi történik, dzsihádisták mindenütt. De a kurdokkal nincsen problémánk, itt minden közösség egyenlő, és a YPG megvéd minket az al-Kaidától.” Kelet-Szíriában nagy keresztény közösségek voltak, az ország lakosságának vagy tíz százaléka, északkeleten akár a harmada is. De a háború elsöpri őket. Sokuk nem várja meg a meccs végét, inkább a kivándorlást választja, igaz, ez a folyamat már korábban megkezdődött.
Nem messze Deriktől, egy kis tanyaközösségben, ahol szunnita arabok élnek, a hangulat óvatos a kurdok felemelkedése láttán. Ali, aki sofőrként dolgozik az önkormányzatnál, azt mondja, „eddig nem volt semmi probléma, bár időnként hallani olyan hangokat egy-egy kurdtól, hogy mi nem vagyunk idevalók, meg ilyenek.” A helyi arabok jelentős része a hetvenes években érkezett ide, amikor a kormány elhatározta, hogy megpróbálja erővel elarabosítani a környéket, és a kurdoktól elvett földre arabokat telepített. Helyzetüket nehezíti, hogy sokuk praktikus okokból a kormányzó Baath párt tagja volt és az állami szerveknél dolgozott.
„Vannak olyan kurd pártok, amelyek ha hatalomra jutnának, akkor mi bajba kerülnénk” – mondja Ali. Nehéz elhessegetni az érzést, hogy az arabok így is, úgy is bajba fognak kerülni. A baathistákra halál vár, ha az al-Kaida megveri a YPG-t. Ami pedig a helyi kurd politikusokat illeti, elterjedt a nézet, hogy a kurdoktól elvett földet vissza kell venni, az arab telepeseket pedig kárpótlással vagy anélkül kiakolbólintani. Ráadásul a kurdok harcias nacionalizmusa, amit a háború csak kiélezett – mindenhonnan dől a YPG-propaganda, az elesett harcosok, mártírok képeivel vannak tele a városok, a temetések nagy, ünnepélyes és érzelmes tömegesemények –, könnyen sovinizmusba csaphat át. A másik oldalon már megkezdődött a tisztogatás: az Aleppo környéki kurd településekről menekültáradat indult meg a YPG ellenőrizte területek felé, miután a dzsihádisták több tucat kurdot elraboltak. A jelenlegi konfliktus így könnyen valódi etnikai háborúvá fajulhat.
Annál is inkább, mert ahogy ilyenkor lenni szokott, az egymással vetélkedő narratíváknak nem sok közük van a valósághoz. Az arab oldalon meg vannak róla győződve, hogy a YPG valójában a PKK, a törökországi terrorszervezet, és összeesküdött a szír kormánnyal a felkelők ellenében. Ennek annyi az alapja, hogy 2012-ben a kormány harc nélkül feladta a kurd területeket, hogy a szunnita arab felkelőkre tudja koncentrálni minden erejét. A kurd oldalon meg gengsztereknek és külföldi dzsihádistáknak látják az egész felkelő tábort. Van bőven egyszerű, mindennapi rasszizmus is. És ahogy a Közel-Keleten lenni szokott, mindent áthat a paranoia és a leghihetetlenebb összeesküvés-elméletek. Ehhez képest a kurdok deklarált ambíciója, kulturális-nemzeti autonómia egy demokratikus Szírián belül, meglepően érett. Hogy a jelenlegi helyzetben mekkora esély van a megvalósulására, az más kérdés. De amíg a YPG kívül tudja tartani az arab milíciákat, a kurd területek megmaradnak Szíria legnyugodtabb részének.
