Néhány gondolat arról, hogy a magyar védelempolitikának hogyan kellene reagálnia a hirtelen agresszívvá vált orosz külpolitikára.
_ Alapvető, de azért nem árt újra átgondolni és elmondani, hogy mivel Magyarország kis ország, de közben egy nagyon erős védelmi szövetség tagja, védelempolitikájának a NATO részeként kell kifejeződnie, nem pedig önállóan. A 2012-es magyar katonai stratégia is leírja, nagyon helyesen, hogy az észak-atlanti térség biztonsága Amerikától Észtországig egy és oszthatatlan, ugyanis egy katonai szövetségi rendszer kizárólag így hiteles. Ez ebben a kontextusban azt jelenti, hogy Magyarországnak az az érdeke, hogy a putyini Oroszország ne csak tőlünk specifikusan, de az egész NATO-tól tartsa távol magát, a szövetség határaira a Fekete-tengertől az Északi-tengerig tekintsen kellő tisztelettel. Ebből pedig az következik, hogy Magyarországnak igazodnia kell a szövetségi stratégiához.
_ Az szinte teljesen kizárt, hogy Oroszország támadást intézzen bármelyik NATO-tag ellen. Az sem túl valószínű, de talán nem lehetetlen, hogy megpróbáljon bajt csinálni valamelyik balti államban, hasonlóan ahhoz, ahogy Kelet-Ukrajnában tette: a helyi oroszajkú lakosság felhergelésével, ne adj' isten felfegyverzésével. Az ilyesfajta provokáció elkerülésének az egyik módja az elrettentés: annak elhitetése az ellenféllel, hogy a provokációt megtorolják. Ameddig a NATO-ban gyakorlatilag csak az amerikaiak meg még egy-két európai állam foglalkozik komolyan a hadseregével, illetve a szövetség egészének jól láthatóan egyáltalán nem fűlik a foga a háborúhoz (ami persze Afganisztán után érthető), addig az elrettentés képessége sérül. Ez az egyik oka annak, hogy Putyin bele mert fogni az ukrajnai kalandba. Tudta, hogy a Nyugat majd csak áll és néz, legfeljebb pár gyenge szankciót vet be. A NATO gyengesége végeredményben a saját hitelességét, saját elrettentőképességét ássa alá, ezzel pedig potenciálisan felbátorítja Oroszországot, hogy további agresszív kalandokba fogjon. Ennek a helyreállításából nekünk is ki kell vennünk a részünket a magunk szerény eszközeivel.
_ Hogyan? A többi európai állammal együtt Magyarországnak is meg kell növelnie a védelmi költségvetését. Egyébként is tarthatatlan, hogy a közös teherviselés jó háromnegyedét az amerikaiak állják (a hidegháború végén inkább fele-fele volt a megosztás Amerika és Nyugat-Európa között). Az amerikai közvéleménynek a töke tele van a világ bajaival, és ha Európa nem hajlandó pénz áldozni arra, hogy megvédje magát, akkor a maradék kedvük is elmegy, mi meg ittmaradunk egyedül Putyinnal. A NATO-célkitűzés az, hogy minden állam legalább GDP-je 2 százalékát költse védelemre. Magyarország most 0,8-0,9 százalékot költ, attól függ, hogy beleszámoljuk-e a nyugdíjakat vagy nem. A kormány megígérte, hogy 2016-tól a GDP 0,1 százalékkal növeli a költségvetést minden évben egészen addig, amíg el nem éri az 1,4-et. Ha minden jól megy, az ukrán válság ezt előrehozhatja egy évvel, bár ehhez a gazdasági növekedésnek is ki kell tartania. Ez azért is fontos, mert a szövetség stratégiáját Magyarország csak akkor tudja formálni, ha mégoly kis mértékben is, ha kiveszi magát a terhek viseléséből is.
_ A Honvédelmi Minisztérium ebből a megemelt költségvetésből akarja lecserélni az elavult szovjet haditechnikát a BTR harcjárművektől kezdve az SA-6-os légvédelmi rakétákon keresztül lényegében minden másig. Ezt megint abban a kontextusban kell nézni, hogy vegyen a honvédség akármilyen fegyvert, egyedül semmilyen orosz támadást nem tudna elhárítani. De a cél nem ez, és nem csak azért nem, mert ez nem reális veszély. Magyarország területét egy nagyarányú támadástól csak a NATO tudja megvédeni, a magyar védelempolitika célja ezért az kell hogy legyen, hogy hasznossá tegye magát a szövetségen belül. Ezért kellett Afganisztánba fejlesztési csoportot, harci mentorokat, különleges erőket küldeni. Egy mindenkiért, mindenki egyért. Ha a honvédség össze tudja végre rakni az a kb. két dandárnyi jól felszerelt és kiképzett erőt, amit az ország jelenleg el tud tartani, és amit különböző NATO- és ENSZ-missziókon érdemben fel lehet használni (békefentartásra, stabilizációs feladatokra, képzésre és hasonlókra), akkor azzal mi nagyjából meg is tettük a tőlünk telhetőt.
_ Nagyjából az egyetlen komoly fegyverrendszerünk, ami nem szorul cserére, a Gripen. Magyarország ezzel is hasznossá tudja magát tenni, mint például 2015 harmadik harmadában, amikor négy magyar Gripen fogja védeni a Balti légteret. Ezt folyton csinálnia kell valakinek, mert a baltiaknak nincsenek megfelelő repülőgépeik. A jelenlegi feszült helyzetben egyébként több gép fog kelleni (tizenkettő), mint a normál ügymenetben szükséges négy, de a magyar légierő csak ennyit tud adni, szóval valaki másnak is be kell majd szállnia. A modernizáció egyik speciális eleme még a helikopterek cseréje, ami már olyan régen húzódik, hogy én már nem is emlékszem az elejére. Elvileg már idén lehet döntés, igaz, ezt évek óta mondják, de mindegy, a lényeg, hogy jelenleg ez a négy jelölt gyártó van: az amerikai Sikorsky, az angol-olasz Augusta-Westland, az Airbus Helicopters (ez a volt Eurocopters csoport) és a Korea Aerospace. Ők három-négy év után tudnak helikoptert szállítani, addig is maradnak a nemrég pótlólagosan beszerzett Mi-8 és Mi-17-es szállítóhelikopterek.
_ A honvédség elég sokat gyakorlatozik együtt más országok katonáival. A részletekben eddig még nem tudtam elmerülni, de azt hiszem, egy ilyen helyzetben arra az aszimmetrikus hadviselésre kell koncentrálni, amivel az oroszok is próbálkoznak Kelet-Ukrajnában: lényegében helyi milíciákra támaszkodnak a különleges erőik részleges irányítása alatt, vagy valamiféle támogatásával. Hogy hogyan kell az ilyesmi ellen fellépni, az talán meglepő módon nemcsak a NATO-tól nem idegen, de teljesen a honvédségtől sem: végülis ezzel próbálkozott Afganisztánban is, igaz, nem kitörő sikerrel. Mit jelent ez? Az ellenséges milíciák felszámolása, de legalább elrettentése anélkül, hogy az ember mindent szétrombolna a környéken és ezzel maga ellen fordítaná a lakosságot (ahogy most az ukrán hadsereg teszi Szlovjanszkban); könnyű és különleges erők használata, stabilizáció, rendfenntartás, helyi rendfenntartó erők kiképzése, intézményépítés - csupa afganisztáni feladat, amiről a honvédség bizonyára rengeteg tanult. Ahol egyébként tényleg nyomott kellett, hogy hagyjon Afganisztán, az a különleges műveleti erők, hiszen ők már hatodik éve folyamatosan kint vannak.
