Néhány nappal ezelőtt Barack Obama azt mondta Lengyelországban, hogy Amerika egymilliárd dollárt szándékozik költeni arra, hogy megerősítse jelenlétét a közép- és kelet-európai NATO-tagállamokban. Hogy ez pontosan mit jelent, azt még nem tudni, de állítólag lehet szó kisebb csapattelepítésekről, akik valamiféle rotációban jönnének-mennének (tehát nem állandó bázisokról), kiképzésekről, közös hadgyakorlatokról és hasonlókról. A jelentősége mindennek az, hogy Amerika valamennyire komolyan veszi az orosz fenyegetést az Ukrajnával szemben elkövetett agresszió óta. Miután biztonságpolitikai orientációját az elmúlt években inkább a Távol-Kelet felé fordította, most megpróbálja megerősíteni jelenlétét Európában is.
Elég ez? A lengyeleknek és a baltiaknak – akik földrajzi helyzetükből, illetve utóbbi esetben jelentős orosz kisebbségükből kifolyólag jobban ki vannak téve a potenciális orosz kavargatásnak vagy agressziónak –, biztosan nem. A lengyelek nyíltan követelik is, hogy kapjanak egy NATO-bázist. Pedig nem feledkeztek meg róluk: hat NATO-tagállam légiereje védi a balti légteret, és a múlt hónapban egy nagy hadgyakorlatot is tartottak Észtországban, nyolc tagállam részvételével. Az amerikaiak egy-egy század katonát küldtek nemrég Lengyelországba és a baltiakhoz.
De a permanens keleti erősítésért a NATO-ban nem mindenki van oda, Németország se, Franciaország se, nem akarják provokálni az oroszokat, talán szoros üzleti kapcsolataik miatt sem. Persze ezek a dolgok lassan mennek: arra nyilván senki nem számított, hogy az amerikai hirtelen két-három dandárharccsoportot telepítenek Kelet-Európába (pláne nem most, hogy az amerikai védelmi költségvetést is alaposan megnyirbálták). Egymilliárd dollár egyébként nem olyan kevés, például egy dandár 12 havi telepítése kb. százmillió dollárba kerül, egy repülőszázad állomásoztatása pedig 25-40 millió dollár évente.
Az óvatos lépés mögött az is állhat, hogy Washington nem hiszi, Putyinnak valóban a szovjet birodalom újjáépítése a célja; hogy ukrajnai kalandja inkább a szomszédságán belüli befolyás növeléséről, az ukrán kül- és biztonságpolitika feletti vétó helyreállításáról, a NATO keleti terjeszkedésének megállításáról, belpolitikai helyzetének megerősítéséről szólt. A Krím annektálásával ehhez még hozzátehetjük a Fekete-tenger feletti befolyás megszilárdítását is. És hogy viszonylag gyenge haderejével és sebezhető gazdaságával ennél sokkal többre egyébként sem volna képes. Egy NATO-tagállam megtámadására, destabilizálására biztosan nem. Ez lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem. Az is biztos, hogy vannak bőven Washingtonban, akik ennél feketébben látják a helyzetet.
De így vagy úgy, ez jó hír. A kelet-európai tagoknak adott amerikai biztonsági garancia konkrétabb értelmet nyer és kevésbé lesz megkérdőjelezhető, ha amerikai vagy más nyugati NATO-katonákat hoz a térségbe, akármilyen formában és mennyiségben. Az oroszok így aligha fognak megpróbálkozni egy krími vagy kelet-ukrajnai forgatókönyvvel; igaz, NATO-tagállammal szemben ez egyébként sem túl valószínű, bármi is legyen a szándékuk. Szimbolikus jelentősége is van. Egy mostanihoz hasonló labilis helyzetben nem árt, ha ezeket a vonalakat újra meghúzzák – különösen, hogy mostanában szokás megkérdőjelezni, valójában mennyire elszánt az Egyesült Államok érdekei és szövetségesei védelmében. Hogy hogyan kell Oroszországot kezelnie a Nyugatnak, az persze ennél tágabb kérdés, ez csak egy aspektusa.
De az egyik kihívás ez: tíz év expedíciós hadviselés után a NATO-nak megint Európa védelmére kell koncentrálnia, legalábbis jobban, mint eddig. Miközben katonai gondolkodását, fegyverbeszerzéseit, kiképzését a (sivatagi-hegyvidéki) expedíciós hadviselés határozta meg egy évtizeden át: gerillahadviseléssel szembeni fellépés, könnyebb páncélozott járművek és helikopterek beszerzése, különleges erőkre és tartományi fejlesztési csoportokra való támaszkodás, a fogadó állam képességeinek, hadseregének megerősítése és képzése, civil-katonai együttműködés és ehhez hasonlók. Ez a Magyar Honvédségre is igaz valamelyest. Igaz, ezeknek a technikáknak egy része alkalmas lehet a különleges erőkre és helyi milíciákra építő új orosz taktika ellen is. De van például arra pontos forgatókönyv, hogyan lehetne elhárítani egy olyan orosz akciót a balti államok ellen, ami Kelet-Ukrajnát érte? Meglepne.
