A hosszútávú következtetések levonásával mindig óvatosan kell bánni, pláne a kiszámíthatatlan Közel-Keleten, de jelen pillanatban (az ISIS nagy iraki sikereit követően) így látszik körvonalazódni az új struktúra:
_ A Földközi-tenger keleti medencéjének két legfontosabb állama, Szíria és Irak gyakorlatilag összeomlott, helyükben egy-egy államcsökevény maradt, mind a kettőt nagyrészt a síita regionális hatalom, Irán támogatás tartja életben. Kis egyszerűsítéssel: az iraki kormány gyakorlatilag a helyi síiták érdekeit képviseli, a szíriai pedig a síizmushoz közelálló alavitákét; mindkettő egy ellenséges szunnita környezetben, egy-egy (részben összefolyó) szunnita felkeléssel találja szemben magát, amelyben most már egyértelműen dominálnak az iszlámista, gyakran igen keményvonalas szervezetek. Bár a szír kormány valamennyi szunnita és sok keresztény hallgatólagos támogatását is bírja, az egész helyzet értelmezhető egy síita-szunnita felekezeti konfliktusként.
_ Eddig az egészből a kurdok jöttek ki a legjobban. Ők Irakban is, Szíriában is kisebbségben voltak, és az elmúlt időszakban mindkét országban egy viszonylag jól működő, normális, elmebeteg ideológiáktól mentes államocskát hoztak létre maguknak ebben a forrongó, ellenséges környezetben. Kár, hogy alig vannak beszélő viszonyban egymással.
_ A gyarmati éra után kialakult államrend ezzel itt gyakorlatilag összeomlott. Sokak szerint logikusabb, az etnikai-felekezeti realitásoknak megfelelőbb államokat kellene létrehozni: egy alavita-keresztény államot Nyugat-Szíriában, egy "Szunnisztánt" Kelet-Szíriában és Nyugat-Irakban, egy "Síisztánt" Kelet- és Dél-Irakban, és egy Kurdisztánt Szíria és Irak északi részeiből. Ez papíron jól hangzik, a probléma (mint mindig), hogy az etnikai-felekezi csoportok a valóságban nem különülnek el egymástól olyan szépen, még ha elsőre úgy is tűnik; teljesen "tiszta" területeket csak komoly etnikai és felekezeti tisztogatással lehetne létrehozni, ez pedig katasztrófával járna. Ettől persze ez még lehet, hogy bekövetkezik, sőt, bizonyos részeken már meg is történt, mindkét országban. A legnagyobb baj a teljesen vegyes Bagdadban lehet, innen sok szunnita már menekül is. Arról nem is beszélve, hogy ezeknek az államoknak nem lennének valódi történeti gyökereik; ebből is csak baj lenne.
_ Az iraki síita államocska és a szíriai alavita államocska fő védnökeként Irán lett a térség legfontosabb hatalma. Nem tudni, hogy a nyugati szankcióktól gyötört iráni gazdaság ezt meddig bírja szusszal. Igaz, a nyugati szankciók egy részét nemrég feloldották, mert jól haladnak a tárgyalások a nagyhatalmak és Teherán közt az iráni atomprogramról. Kérdés, hogy ez elvezethet-e egy tágabb enyhüléshez, vagy Irán éppenséggel arra fogja használni az így nyert szuszt, hogy megnövelje befolyását Szíriában és Irakban (valamint Libanonban, ahol a Hezbollah síita szervezet védnökeként szintén döntő tényező). Ezt nem tudni, de azt igen, hogy a Szíriában harcoló iraki síita miliciák egy részét már most vissza kellett vonni Irakba, az ISIS előretörése miatt. Ha az iraki helyzet fokozódik, akkor az iráni tanácsadókra és más forrásokra is ez a sors várhat, mert Irán számára fontosabb az iraki kormány túlélése, mint a szíriaié, egyszerűen földrajzi közelsége miatt.
_ Könnyen félreviheti az embert, ha az egész régiót a felekezeti-etnikai bontás modelljével próbálja értelmezni. Szem előtt kell tartani, hogy ezeket az államokat nem eredendően ezek az ellentétek vetették szét, ahogyan a többi összeomlott arab államot (Líbiát, Jement) sem. Hanem az, hogy ezek a diktatórikus rendszerek nem tudták kielégíteni lakosságuk többségének a legalapvetőbb igényeit sem, a változás útját pedig erőszakkal elállták. Szíriában a polgárháborút népfelkelés előzte meg. Ez azt is jelenti, hogy hosszútávon csak azok a struktúrák szilárdulhatnak meg, lehetnek sikeresek, amelyek ezeknek a - nevezzük így: demokratikus - elvárásoknak is megfelelnek valamelyest. Egy alavita és egy síita diktatúra, egy Al Kaida-állam: ezekért kár volna újrarajzolni a fél Közel-Keletet. Már csak azért sem, mert ezek így folyton háborúzni fognak egymással. Legalábbis a felekezeti kizárólagosság, az erőszakos születés és az autokratikus kormányzás ezt valószínűsíti.
_ E két dolog mellé még ide kell tennünk a klasszikus hatalmi rivalizálást is a térség síita és szunnita hatalmai, illetve az Egyesült Államok között. Ez rettenetesen bonyolult mátrix, most elég annyi, hogy Irán felemelkedése még inkább arra indíthatja a vele rivális szunnita blokkot vezető Szaúd-Arábiát, hogy különböző szunnita csoportokat támogasson Szíriában és Irakban (ahogyan eddig is). Igaz, a szaúdiak közben a párbeszéddel is próbálkoznak, talán azért, hogy elejét vegyék egy nagyobb regionális fellángolásnak, talán azért, mert egyszerűen félnek, és nem biztosak benne, hogy az amerikaiak megvédik őket. Az amerikaiak opciói katonáik távozásával pedig nagyjából erre csökkentek: bombázni vagy nem bombázni. Kétes, hogy az előbbivel bármit el lehetne érni, úgyhogy a probléma marad: minden eddiginél nagyobb instabilitás, ami felnyomja az olaj árát, rengeteg menekült, akik destabilizálják a szomszédos államokat, plusz egy csomó szélsőséges iszlámista, akiknek egy része előbb-utóbb Európában és Amerikában is megpróbálja érvényesíteni új ismereit. Mint tudjuk, már volt is egy ilyen eset.
Korábbi posztok a témában:
A nézeteltéréseket gyilkosságokkal próbálták elintézni
