Origo, 2008. szeptember 16.

Baj van Afganisztánban. A háború kezd kicsúszni a NATO ellenőrzése alól, az ország egyes részeit már alig lehet megközelíteni. Kevés a katona, túl sok a civil áldozat, nem halad az államrend felépítése, és az ország belefullad a korrupcióba. Az ideológiailag motivált tálibok ellenállása mellett az erőszak nagy részét törzsi és maffiaháború okozza. Stratégia se nagyon van, hogyan lehetne normalizálni a helyzetet. Helyszíni riport.

A mobiltelefonnal készült, rossz minőségű videón a két gyermek úgy nézett ki, mintha aludnának – leszámítva, hogy az egyiknek hiányzott a fél feje. A többiek egymás mellett feküdtek, két sorban, a mecset padlóján. Vagy tízen a talán hetvenöt polgári áldozat közül, akiket afgán és ENSZ-illetékesek szerint egy amerikai légicsapás ölt meg Azizabádban, Nyugat-Afganisztánban augusztus 22-én, amikor felkelők támadására válaszul az amerikai és afgán kormányerők légitámogatást kértek.

Folytatás itt.

Egy kelet-európai diplomata irodájában ültem az előbb, a nagykövetség egy erődítményre emlékeztető, betonfalakkal, homokzsákokkal és fegyveresekkel körülvett monstrum a délelőtti forgalom káosza közepette: porviharban araszoló, lerobbant, főleg japán gyártmányú sárga taxik, négykerékmeghajtású rendőrautók, ENSZ-járművek és időnként egy-egy NATO-konvoj, mögöttük tisztes távolságban araszoló helyi járművekkel (a konvojok mögött óriási követési távolságot kell tartani, nehogy az ideges katonák öngyilkos merénylőnek nézzék a kocsit).

“Minden nap rosszabb” – mondja tömören a kefehajú, enyhén pocakos diplomata, Pakisztánból becsempészett amerikai cigarettán pöfékelve, a háta mögött a falon régi, köhécselő ventillátorral, amikor megkérdezem, mi a helyzet. “A NATO ugyanazokat a hibákat követi el, mint a szovjetek. Kabulon kívül gyakorlatilag nincs kormány. Északon nyugalom van, de délen és keleten… A helyi kormányzókat innen nevezik ki, de nem tudnak mit csinálni, mert a pastu törzsi vezetők nem támogatják őket. A törzsek nélkül pedig semmi nem működik, mert mindent ők ellenőriznek. Cigarettát? Teát?” Vakkant valamit az irodaszolgának, aki kiviszi a cukrot, mert tele van hangyákkal. “35 éve van itt a nagykövetségen... A jó öreg hogyishívják... Már tud ***-ul...”

Rágyújt újra. Nyilvánvaló, hogy unatkozik itt, mert nagyon hamar felenged, és ecsetelni kezdi, mit gondol az egész helyzetről. “Ne írja le a nevemet... Nézze, felejtse el, amit az újságokban olvas. Ez nem a tálibokról szól... Ötvenfajta lázadó csoport van, nehéz fejben tartani mind... Mi? Nem a vallásért harcolnak ezek, ne nevettesse ki magát... Nem számít itt semmit a vallás...” Akkor mi számít? Előrehajol, a szemembe néz, kis fekete szemeiben váratlanul derű villan. “Hát a pénz... Hogy ki kapja a dohányt... Érti? Hogy ki kapja a dohányt.” Nevetni kezd, rágyújt, összecsattintja a zippo öngyújtót és hátradől a széken.

“Nézze, lent Helmandban, ahol a brit barátaink erőlködnek, a törzsek ópiumot termelnek. A világ majdnem összes ópiumát ott termelik... Lehetne krumplit is, de az ópiummal többet lehet keresni... Mindenki benne van, észbontó a korrupció... Ez az egész azon múlik, meg tudnak-e állapodni a törzsekkel a pénzről és a hatalomról… A kormány állítólag próbálkozik... Tárgyalnak... Néha van is, aki átáll, és akkor kicsit javulnak a dolgok... Mit mondott, meddig marad?” Két hétig, de lemegyek ***-ba. “Ha visszajött, jöjjön el ebédre... Gőzöm nincs, mi történik odakinn, el kell, hogy mondja, mit látott... A katonai attasé sajnos nincs itt... Volt szerencsém...”

Az ajtón kívül már egy zord tekintetű, kopasz európai fegyveres áll, ő hozott be is, ő vezet ki is, egy szót se szól. A kapun akkora lakat van, mint egy gyerme feje. Odakint vidáman integetnek az afgán rendőrök.

A kínai tévé, a CCTV olimpiai közvetítése iszonyú gáz. Látványosan csak a kínai sikerekkel foglalkoznak, de olyan szinten, hogy például a litvánokkal játszott kosárlabdameccsről a studió elkapcsol, valahányszor az ellenfél átveszi a vezetést. Egy idő után ezt megnehezíti, hogy a litvánok vagy húsz ponttal elhúznak. Az olaszokkal szemben elbukott röplabdameccs összegző képsorain kínai bombagólok, kétségbeesetten védekező, a padlón fetrengő olaszok, a tökéletesen végrehajtott akciók után egymás tenyerébe csapó, kúl kínai játékosok. Arról, hogy az olaszok nyertek, nem értesülünk. Semmi nem ronthatja el a bulit. A röhej az, hogy ettől egyébként sem kellene tartani: a kínaiak tényleg jók, szinte mindenben, majdnem minden nap nyernek egy tonna aranyat, néhány nappal a buli vége előtt majd’ ötven van nekik, ami főleg ahhoz képest elképesztő, hogy ez az első generáció, ami valóban komolyan veszi az olimpiát. Legelső aranyukat 1984-ben Los Angelesben szerezték.

Magyar Narancs, július 3.

Noha a NATO-nak 2008 tavaszára sikerült elérnie, hogy a tálibok tevékenysége ne fejlődjön teljes felkeléssé, Afganisztán bajban van. Az állam rosszul vagy sehogy nem működik, a korrupció észbontó, a fejlesztések akadoznak, és a réseken szivárognak be a különböző kormányellenes lázadók, aláásva még az eddigi eredményeket is. Helyszíni riport.

Csanderbaj bájos kis település Kabultól úgy 20 kilométerre északra. Zöld, árnyas, kis patakok szelte, kellemes környék, ahova jobb időkben a kabuli középosztály kijár víkendezni, elmenekülve a főváros fullasztó porából és káoszából. Itt még van állami jelenlét, a közbiztonság megfelelő. Első pillantásra így nézhetne ki egy békés, jól működő Afganisztán.

A baj csak az, hogy a helyi képviselő, akinek a kezében összefutnak a szálak, egy gengszter.

HVG, 2008. június 12.

A Kabul-Koszt főút Paktia tartományban, Délkelet-Afganisztánban az ország stabilitásának groteszk fokmérője. A civilizáció addig tart, ameddig az aszfaltozott út – úgy ahogy. A fővárost elhagyva a dél felé tartó európai utazó bizalmatlanul figyeli a rendőrségi csekkpointokat (sose tudni, a rendőrök kivel vannak), afgán ruhát visel (hogy „kevésbé légy feltűnő, Miszter Bálint”), és távol tartja magát a NATO-konvojoktól (célpont). De legalább – ha nincs pechje – élve eljut a tartományi fővárosig.

Gardeznél véget ér az aszfalt és véget ér a rend. A poros, fullasztó városnál kezdődnek az instabil törzsi vidékek, ahol a tálibok, egyszerű gengszterek és hadurak, meg a NATO-t és a kabuli kormányt kissé bizalmatlanul méregető pastu törzsi szövetségek az urak – meg az amerikai hadsereg. Innentől az állandó rajtaütések miatt – az aszfaltozatlan utat könnyű aláaknázni – jobb helikopterrel járni. Ha nincs helikopter, az ember az út végén, Kosztban rekedhet. Talán beküldenek érte egy konvojt – talán nem. A konvoj talán odaér – talán nem.

Origo, 2008. május 26.

Afganisztán fordulóponton van. Hamid Karzai nyugatbarát kormányában csalódott a többség. A biztonsági helyzet katasztrofális, de a tálib ellenállás egyelőre nem fejlődött általános kormányellenes felkeléssé. Noha a kormány és a nemzetközi erők kezdenek rájönni, mit rontottak el az új rend hat éve alatt, egyelőre kevés eredményt tudnak felmutatni, miközben az egész építmény recseg-ropog. Riport Afganisztánból.

Dzsalalabád, Nangarhár tartomány, Kelet-Afganisztán

Zardzsan Adilkil eleven, intenzív ember, gyorsan és sokat beszél, tekintetét pedig erősen a beszélgető partnerébe fúrja. A pakisztáni határ pastu törzsek által lakott vidékéről származó, hagyományos afgán ruhába öltözött, szakállas férfi szavai határozottak, átgondoltak. Arról beszél, amiről ő akar, nem pedig arról, amiről kérdezik.

Most két dolog foglalkoztatja legjobban: mit csináltak a múlt héten a környékükön azok az amerikai katonák, akik kirángatták a házukból az embereket és lelőttek legalább hármat, illetve hogy betartja-e a szavát a kabuli kormány és megépíti-e azokat a kutakat, azt a kórházat, megteremti-e azokat a munkalehetőségeket egy éven belül, amikre ígéretet tett a határvidék törzseinek a kábítószer-termelés felhagyásáért cserébe.

Mert ha nem.

Folytatás itt.

Origo, 2008. május 29.

Mindenki kicsit ideges, senki nem tudja ki kivel van, ki a jó, ki a rossz - Afganisztán érthetetlen hely. A veszélyekre a szállodák kertjében éjszaka kirobbanó lövöldözések, az álruhában megtett utak emlékeztetnek. Afganisztán olyan ország, ahol az elmúlt 30 évben minden rossz összejött, úgyhogy jól teszed, ha nem lépsz le az útról.

„Hát én nem tenném” – mondja összehúzott szemmel a kabuli reptér kijáratánál a marcona brit biztonsági ember, akit óvatosan megkérdezek, szerinte jó ötlet-e egyszerűen taxit fogni és azzal bemenni a városba. Nyilván nem sikerült megszervezni, hogy valaki kijöjjön elém, viszont mindenki napokon keresztül azzal paráztatott, hogy Kabulban elrabolják az embert, ha nem vigyázz. Valójában az afgán főváros nem olyan vészes, noha tény, hogy több merénylet, robbantás és lövöldözés is volt az elmúlt időszakban, még az afgán elnököt plusz a norvég külügyminisztert is majdnem elintézték a tálibok. Maguk a hadműveletek viszont kicsit arrébb folynak.

„Próbáld minden nap változtatni az útvonalat, amin közlekedsz, ne menj ki sötétedés után, és ha elhagyjuk a várost, viselj afgán ruhákat. Szóval csak csöndesen és óvatosan és akkor minden rendben lesz” – magyarázza nagyon türelmesen és nyugodtan a fixerem (helyi arc, akivel a külföldi újságírók dolgoznak ismeretlen terepen), miután valahogy mégis bekeveredek a városba. Szuper. A nyugatiak, akikkel találkozom, szinte egyáltalán nem hagyják el a masszív biztonsági intézkedésekkel megerősített helyet, követséget, tábort, ahol dolgoznak. (Tényleg lehet így dolgozni, segíteni az afgánokon?) De a valóságban a helyzet nem olyan rossz, legalábbis a városon belül, még a félelmem is elpárolog pár nap alatt, csak a köhögés marad a mindenhol kavargó portól.

Folytatás itt.

Origo, 2008. május 26.

Az afganisztáni nők helyzete sokat javult, amióta 2001-ben megbukott a tálibok embertelen rezsimje. De többségük élete azóta is siralmas: a katasztrofális gazdasági és biztonsági helyzet a leggyengébbek sorsát nehezíti meg a legjobban, ahogyan a fojtogató törzsi hagyományok is. Riport Afganisztánból.

Vaszimának összességében szerencséje van. Amikor 12 vagy 13 éves volt, és a nővére nem volt otthon, a nővérének a férje bement a szobájába, pisztolyt szorított a halántékához, és megerőszakolta. Aztán, amikor végül férjhez adták, 14 éves korában, a férje a nászéjszakán észrevette, hogy a leány már nem szűz. Ez Afganisztánban azt jelenti, hogy akkor nincsen frigy. Csak a szűzlányok jók.

A felháborodott férfi azonnal rohant az apósához, hogy nem erről volt szó és azonnal elégtételt követel. Hogy az elégtételt biztosra vehesse, a biztonság kedvéért bezárta Vaszimát a házába, és hét hónapig ki sem engedte onnan. Végül az a megállapodás született, hogy Vaszimát hazaengedi az apjához, de cserébe megkapja a húgát, aki még szűz, és így mindenki jól jár.

Folytatás itt.

Magyar Narancs / Oknyomozo.hu, 2008. június 4.

Mindenki tisztában van azzal, hogy Magyarország aktív és egyre aktívabb szerepet vállal egy brutális konfliktusban a világ másik felén, Afganisztánban? A Narancs utánajárt az új magyar biztonságpolitikának, aminek középpontjában a feltétlen NATO-lojalitás, globális konfliktuskezelés, plusz egy kis káeurópai ügyeskedés áll – és egy háború, amit sokak szerint talán nem is lehet megnyerni.

Szinte mindenki emlékszik rá, hogy hol volt 2001. szeptember 11-én, amikor a két Boeing 777-es becsapódott a Világkereskedelmi Központ két tornyába New Yorkban, röviddel később pedig a Pentagon épületébe Washingtonban. Az ilyen pillanatokat, eseményeket megjegyzi az ember agya, akár bebizonyosodott róluk utóbb, hogy fordulópontot jelentenek a történelemben, akár nem.

Szemerkényi Réka, Orbán Viktor miniszterelnök kül- és biztonságpolitikai főtanácsadója is nagyon jól emlékszik. Éppen Berlinben volt, hivatalos látogatáson a miniszterelnökkel és a külügyminiszterrel, Martonyi Jánossal. „Éppen a nagykövetségen voltunk, amikor jött a hír, hogy megtámadták Amerikát” – emlékszik vissza a Narancsnak. „Akkor még nem tudtuk pontosan, hogy mi történt és hogy kik állnak mögötte. Mi ott félrevonultunk, hogy arról beszéljünk, mit kellene csinálni. Óvatosnak kellett lenni, hiszen még nem tudtunk a részletekről, a háttérről semmi pontosat, volt, aki azt hangsúlyozta, hogy várjuk meg, amíg lesz több információ. Ugyanakkor az is látszott, hogy a támadás egy összehangolt akció volt, nagyon valószínűsíthető politikai céllal, ami egyértelműen egy NATO-tagállamot érintett.”

Ez pedig csak egy dolgot jelenthetett. És ez az egy dolog az elkövetkező hét évben igen komoly következményekkel járt Magyarország, a magyar biztonságpolitika és honvédelem számára, belevonva az országot két háborúba, Irakban és Afganisztánban, sok-sok ezer kilométerre hazánk határaitól, rendkívül idegen környezetben, gyakran hihetetlenül nehéz körülmények között, és próbára téve nem csak Magyarország elkötelezettségét a biztonságát elsősorban garantáló észak-atlanti szövetség iránt, de magát a szövetséget is.

Folytatás itt.

Origo.hu, 2008. június 6.

Afganisztán a világ legnagyobb ópiumtermelője. A kábítószer az ország fő gazdasági tevékenysége és a lázadók egyik legfontosabb jövedelemforrása. A belőle származó jövedelem pedig szinte az egész államot megfertőzte, ráadásul milliók váltak az ópiumból kivont heroin és morfium rabjává. Helyszíni riport.

Nehéz eldönteni, hogy a 19 éves Szamíra pontosan minek is az áldozata: a harminc éve ilyen vagy olyan formában dúló afgán háborúé, ami miatt kicsi gyerekkorában Iránba kellett menekülnie; az ultrakonzervatív társadalmi normáké, amik nem engedik, hogy nyíltan kezeljék; vagy egyszerűen csak az ópiumé, amire ennek a szánalmasan szegény országnak a gazdasága jórészt épül, és amire a menekülttáborokban szokott rá 13 éves korában.

„Kétszer is rászoktam” – mondja az [origo]-nak ártatlan mosollyal egy kabuli drogrehabilitációs központ hálótermében üldögélve, egy csomó más leánytól és nőtől körülvéve, aki ugyanezért vannak itt. „Először Iránban, ahol menekültek voltunk. Akkor leszoktam magamtól, egy év után. Aztán a barátaimnál meg a mostohanővéreimnél laktam, és mivel ők is csinálták, újra rászoktam.”

Az apját leszámítva, aki behozta, Szamíra családja nem is tudja, hogy a leány itt van, az erős társadalmi stigma miatt, amit a kábítószer-fogyasztás jelent, különösen egy nő számára. Kicsit furcsa ez, tekintve, hogy az ópium- és a heroinfogyasztás mennyire elterjedt Afganisztánban. Honnan szerzi a 19 éves lány az anyagot? „Bárhonnan. Akárhol lehet szerezni” – mondja könnyed kacajjal.

Folytatás itt.

Origo, 2008. február 27.

Európa és a világ legújabb állama szakadt, szegény, de vidám ország. Hiába a nagy munkanélküliség, a szervezett bűnözés, a rossz gazdasági helyzet, a koszovói albánok egyelőre euforikusak - végre megkapták áhított függetlenségüket. Helyszíni riport.

A legelső dolog, ami feltűnik, hogy mindenki milyen jókedvű. Viccelődő és széles vigyorral gesztikuláló határőrrel és vámossal például én még egyetlen határon sem találkoztam, pláne nem Kelet-Európában ("Van elvámolnivalótok, srácok? Nincs? Na, akkor welcome to Kosovo!" - fecseg az arc a bódéból kikönyökölve). És ezt az élményt az sem rontja el, hogy egy kapuval arrébb még gyorsan lehúznak ötven euróra, mert a sztenderd nemzetközi autóbiztosítás itt állítólag nem érvényes, és anélkül nem lehet bemenni.

A nyomott és poros Macedónia felől érkezve az újonnan függetlenné vált Koszovó energiája és jó hangulata azonnal szembetűnő. Még akkor is, ha az infrastruktúra - ha ez egyáltalán lehetséges - a határ innenső oldalán még rosszabb állapotban van, mint Macedóniában, és olyan mennyiségű szemét hever mindenütt, hogy alig látszik ki alóla az ország. Mindenütt albán, koszovói, európai és amerikai zászlók (az albán, a koszovói és az amerikai mindenhol együtt, ideértve a középületeket is, mert a hála az hála), "Éljen a függetlenség" feliratok olyan számban, hogy már az első falu után fejből tudom albánul ("urime pavaresia"), és mindenütt lendületesen ténykedő, jókedvűnek tűnő albánok.

"Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen boldog leszek egyszer" - mondja a 25 éves Arjan, aki tolmácsként dolgozik a Koszovót irányító különböző nemzetközi szervezeteknek. "Az elmúlt kilenc évben (az 1999-es háború után Koszovó ENSZ-fennhatóság alatt állt - a szerk.) sokat mondogattuk egymás között, hogy a függetlenség talán olyan, mint a kóla - minél tovább hagyod nyitva, annál ízetlenebb. De most kiderült, hogy nem így van - egyszerűen fantasztikus. Valamelyik nap az egyik haverom azzal jött, hogy Arjan, hallod, a függetlenség jobb, mint a szex."

Folytatás itt.

Origo, 2008. februar 29.

Koszovó energiáját, az új nemzet potenciálját talán jól illusztrálja az ország legnagyobb reklámügynökségét vezető Fisznik Iszmaili. A kilencvenes évek háborúi elől Londonba menekült férfi klassz reklámötleteket és nyugatos attitűdöt hozott magával haza Koszovóba, és ez, úgy tűnik, be is jött neki.

"Megmaradni piacvezetőnek Koszovóban, piacvezetővé válni Albániában, aztán eladni a céget milliókért, és csak a dizájnra koncentrálni a jövőben" - sorolja gondolkodás nélkül a következő év céljait az új nemzet sikeres üzletemberéhez illő magabiztossággal Fisznik Iszmaili díjnyertes reklámkampányokkal teli, menő belvárosi irodájában. A kreatív dizájner egy tipikus koszovói sikersztori főszereplője: saját pénzéből alapította a céget tizenkét év London után, ami a semmiből Koszovó legnagyobb és legmenőbb reklámügynökségévé nőtte ki magát.

Pedig nem könnyű. "A reklámpiac fő gyengesége itt az, hogy az embereknek gőzük nincs az egészről - egyszerűen nem tudják, hogy mi a jó, ezért a szart is megveszik, ha olcsóbb. Így nehéz minőségi termékkel versenyezni. Nem tudatosodik bennük, hogy lehet, hogy többet tudnának eladni a termékükből jobb marketinggel, ezért a reklámon próbálnak spórolni" - mondja, brutális londoni szlenget használva, ami annál mulatságosabb, mert közben picit úgy fest, mint egy albán maffiózó.

Folytatas itt.

Origo, 2008. február 26.

Koszovó függetlenedésétől a legjobban nem az érzelmi nacionalizmustól alig látó és törő-zúzó belgrádi huligánok vannak elkenődve, hanem a Koszovóban élő, még megmaradt szerb kisebbség. Miután az albán lakosságot terrorizáló szerb államot és hadsereget a NATO 1999-ben kiűzte innen, nagy részük elmenekült. De még mindig vannak százezren, akik kétségbeesetten nézik a koszovói albán állam születését. Riport Koszovóból.

Régen itt templom volt.

Most combközépig érő betonakadály, magas acélkerítés, a tetején még egy sor drótkerítés, mögötte pedig egy őrbódé, benne egy rendőrrel. A szép régi ortodox templom persze még mindig ott áll e mögött a borzalom mögött, az utcáról jól lehet látni - ha az ember a főváros, Pristina felől jön a főúton és bekanyarodik a belvárosba, akkor még el is takarja a mellette lévő mecsetet -, de ez így már valami egészen más dolog. Bemenni sem lehet.

A komoly óvintézkedések ellenére fizikai veszély már nem nagyon fenyegeti az épületet, noha a koszovói albánok felgyújtottak párat az utolsó nagy villongásokkor, 2004-ben, hiába védi őket elvileg a KFOR, a helyi NATO-erő. A bódéban alszik az őr. Amikor megdobom az ablakot egy kővel, mint akibe villám csapott, felpattan és kijön, de aztán megnyugszik, csak egy újságíró. "Nem lehet bemenni, nincs pap, nincs itt senki. Zárva van" - hadarja.

Persze mindegy is. Nem kell senkinek a templom - már nincsenek itt szerbek.

A teljes cikk itt.

Origo, 2008. február 23.

Lehet, hogy Belgrádban csütörtökön nagykövetségeket és boltokat égettek és dúltak fel, a szerbek nagyobb részének nincs túl nagy kedve a további felhajtáshoz. Koszovó Szerbia számára fontos érzelmi ügy – de a jövő talán fontosabb. Helyszíni riport.

Ha pozitív szimbolizmust keres az ember Belgrádban a durva erőszakba fulladt csütörtöki tüntetések másnapján, a legjobbat a belvárostól nem messzire lévő sportaréna közelében találja, ahol időnként koncerteket is szoktak rendezni. Az épületen kívüli kerítésen óriási plakát harsog, ezekkel most tele van a város, a kormány rakatta ki mindenhova, nemzeti színekben pompázik, rajta a felirat, cirill betűkkel: „Koszovó Szerbia.”

Sajnos a plakátot nem látni túl jól, hacsak nem áll hozzá egészen közel az ember, ugyanis eltakarja egy másik hirdetmény, amit szalagokkal feszítettek ki pont elé, úgy, hogy az úttestről csak azt látni. Erre annyi van írva, latin betűkkel: „Chris Rea – március 4”. Az idősödő brit rocker hamarosan Belgrádban lép fel. A normális jövő pedig, amit többek között ezek a dolgok is jelképeznek, sok szerb számára talán ma már fontosabb, mint a Koszovó körüli nemzeti felzúdulás.

Folytatás itt.

Origo, 2008. február 22.

Bepipult nacionalisták, hidegvérű nyugatosok, demagóg politikusok - mind-mind szerbek. Úgy érzik, hogy sarokba szorítják őket a közömbös, képmutató európaiak és az elrontott múlt, ami egy kicsit mindenki lelkén szárad. Ködös gondolatok a háborúról, az orosz messiásról és egy béka, amit le kell nyelni. Riport Belgrádból.

"Több mint dühös, haver" - mondja Igor pizzaevés közben az utcán gyalogolva, úton a tüntetés felé, amikor megkérdezem, dühös-e, amiért Koszovó kikiáltotta függetlenségét. A katonai gyakorlóruhát viselő szerb fiatalember az 1999-es koszovói háború veteránja, saját bevallása szerint maradandó lelki sérüléseket okoztak neki a borzalmak, amelyeknek tanúja volt a szerb erők és a Koszovói Felszabadítási Hadsereg közi harcokban.

"Erről a gazságról mindenki tehet. Az albánok, akikről mindenki tudja, hogy nem civilizált nép, hanem törzsekben élnek a hegyekben, rohadt terroristák mind, Milosevic, amiért hagyta, hogy fegyverhez jussanak, aztán azt is, hogy lejárassuk magunkat az egész világ előtt a különítményeseink gazságai miatt, meg persze a nyugati politika képmutatása" - fejtegeti. Társa, aki maximum 18 éves lehet, lelkesen közbeszól, hogy "csak a háború lehet a megoldás", de Igor csak legyint, ő már látott olyat.

Folytatás itt.

This one's slightly off-topic again but I just can't resist. For those who read Hungarian, there is a very flattering review of my book here. Rágjad, majom, a szemüveged.

For those who read Hungarian, here is an article I wrote for Index, the Hungarian news website about the upcoming presidential elections in Lebanon (an adjective that seems more and more outrageously optimistic given that they have already been postponed four times). Click.

Szigorúan véve nem kapcsolódik a Clueless in Beirut tárgyához, de azért belinkelem ide, egy interjú velem a könyvem megjelenése alkalmából a Kossuth rádión. A bemutatóra pedig jöjjön el mindenki a Tranzit Art Caféba (Kosztolányi D. tér), október 17-én, jövő szerdán 17:30-kor. A vendégek Balázs Péter egyetemi tanár, volt EU-biztos, Bojtár B. Endre, a Magyar Narancs főszerkesztője (a könyv társkiadója), D. Tóth Kriszta, az MTV Híradó műsorvezetője (és volt kollégám Brüsszelben), valamint én. Locsi-fecsi az EU-ról és a könyvről.

Hírszerző, 2007. október 8.

Ajn el-Hilve palesztin menekülttábor, Szaida, Dél-Libanon

„Öt perc, öt perc” – mondja harmadszor az elmúlt fél órában egyre türelmetlenebb érdeklődésemre a Fatah politikai tisztje, hogy mi van már azzal a telefonhívással. A terv az volt, hogy a Fatahtól, a mainstream palesztin nacionalista milíciától majd felhívnak valakit a Hamasznál, akik ugyan iszlámisták, „de azért nem olyan durván”, a Hamasz meg majd felhív valakit egy iszlámista karitatív szervezetnél. Végül a karitatív szervezetből menesztenek egy hívást „Jusszef sejkhez”, aki a radikális iszlámista hálózatokat képviseli a menekülttáborban. Csak ilyen szövevényesen lehet hozzá eljutni, mert a különböző palesztin csoportok, különösen azok, amelyek a spektrum két végén helyezkednek el, nincsenek túl jóban

„És ki az a Jusszef sejk?” – kérdezem egyre idegesebben Ibrahimot, a mellémrendelt Fatah-tisztet a menekülttábor bejárata melletti ellenőrzőpontnál, egy nagydarab puskás meg egy Arafat-plakátokkal díszített fal közé ékelve.

„Al-Kaida” – mondja tömören, és az orrom alá dug egy doboz Galoises-t. „Cigarettát?”

Tulajdonképpen nem kellett volna meglepődnöm, elnézve a trendeket, de azért mégis leesett az állam, amikor valamelyik este a lakótársam közölte, hogy nem bírja tovább, és kivándorol Svédországba. Hogy neki elege van Libanonból, és az életbe' többet nem jön vissza, ha teheti. Szerencséje van, mert francia állampolgár is, úgyhogy európai útlevele van, és azzal persze elmehet máshova. Stockholmba megy, mert van valami haverja ott, plusz vonzónak találja az északi nőket. Összepakolt egy bőröndöt meg a gitárját, felszállt a stockholmi gépre és elment. There you have it.

Amikor azt mondom, hogy tulajdonképpen nem kellett volna meglepődni, akkor arra utaltam, hogy rengetegen döntöttek így az elmúlt évben, az utolsó háború óta, amikor megint megroskadtak a dolgok, főleg a keresztények között. Hivatalos adatok nincsenek, de a legjobb becslés szerint, amit a Daily Telegraphban olvastam (már elfejtettem, melyik számban), több tízezren hagyták el az országot tavaly nyár óta. Amerikába, Kanadába, Európába, az Arab-öböl országaiba. Ahova lehet, ahova vízumot kapnak. Unják, hogy nincs munka, hogy nincs áram, hogy nincs víz, hogy nincs légkondi, unják a pokolgépeket, a Hezbollahot, a Fatah el-Iszlámot, meg mittomén milyen milíciák vannak most, unják a saját idióta politikusaikat, az egész balhét, a teljes csőd országukat. Ami még csak romantikusnak sem romantikus igazán, inkább csak szar. Hogy mindenki teljesen beletörődő hangon arról beszél, hogy megint polgárháború lesz és kész.

Vágod, ha Magyarországon folyton nyafog mindenki és arról beszél, hogy "el kell menni ebből az országból" (bár mintha ez a duma kicsit lecsengett volna az elmúlt pár évben), akkor azért nem annyira fura, ugye, hogy lakótársnak, aki egy félig szétlőtt bejrúti lakásban húzza meg magát, mehetnéke van? Mert amúgy tök normális arc, olyan mint te vagy én. Nem az, hogy ő "csak egy arab", aki "ott nőtt fel" és ezért "neki ez normális" vagy nem tudom. Nem normális. Dehogy normális. Lakótárs egy arc. 23 éves. Gitározni akar meg csajozni. De itt nem lehet. Ez itt Libanon, habibi, ahogy valaki egyszer a képembe vágta, amikor legelőször voltam itt, és feltettem valami ártatlan, naiv kérdést. Well, lakótárs lelépett, mert egy normális ember, és normális ember nem akar Libanonban élni.

(By the by, lakótárs bátyja Pennsylvaniában, nővére Spanyolországban él.)

Népszabadság, szeptember 27.

Amikor utoljára ilyen nehezen ment a megállapodás az elnök személyéről Libanonban, a végén hagyták az egészet, és a vége az lett, hogy két külön kormány volt, egy a muszlim, egy pedig a keresztény szektorban, Bejrút két végén. Az „alkotmányos kísérlet”, ahogy itt néhányan hívják, akkor szörnyű vérfürdőbe fulladt: a keresztények vezette kormányt a szír hadseregnek kellett kitakarítania Kelet-Bejrútból.

A helyzet kedden nem volt ilyen rossz, de a képviselőket ezúttal is masszív biztonsági intézkedések közepette kellett a szinte teljesen lezárt város közepén lévő parlamentbe vinni, hogy megválasszák a november végén távozó Emile Lahoud utódját. A Nyugat-barát kormánytöbbség, aminek több tagja is merénylet áldozatául esett az elmúlt évben, végül feleslegesen jött el, mert a Szíria-párti ellenzék távolmaradt a szavazástól, és az ülést október végéig elnapolták.

Hírszerző, 2007. szeptember 17.

Az arabokra rossz idők járnak. A Közel-Kelet évtizedek óta csatatér, az arab országok mindegyike valamiféle diktatúra, ha nem éppen polgárháború helyszíne. Az arab társadalom és politika szinte teljesen megkövesedett, a bürokratikus elnyomás és a középkori vallási fanatizmus között ingadozik. A kiút az élénk, a globális kultúrába egyre inkább betagozódó pánarab kultúrában, egyfajta nyugatos reneszánszban lehet, írja könyvében Szamír Kasszír, egy meghatározó libanoni újságíró.

Mi történt az arabokkal? Az arab-iszlám világ a 16-17-ik századig talán a legsikeresebb civilizációja volt az emberi történelemnek, kultúrájában, műveltségében, jogrendjében, anyagi fejlettségében, toleranciájában, katonai erejében. De ahogy Európa kiemelkedett a sötét középkorból és pár száz év leforgása alatt a világ urává vált, úgy indult hanyatlásnak a Közel-Kelet. Mára a világ egyik legszerencsétlenebb és legreménytelenebb térségévé vált. Ahogy a libanoni újságíró, Szamír Kasszir fogalmaz nagyszerű könyvében, a Being Arab-ban, a 21-ik század elején már „kimondottan kellemetlen arabnak lenni”.

Az először 2004-ben publikált, angolul 2006-ban megjelent Being Arab hatásos könyv, már csak azért is, mert a benne ecsetelt szomorú állapotokat fagyosan illusztrálja szerzőjének sorsa. A libanoni napilap, az An-Nahar esszéírójával a gépkocsijába rejtett pokolgép végzett Bejrútban 2005-ben. Ahogy ez Libanonban megszokott, a gyilkosokat soha nem találták meg, de Kasszír halála feltehetőleg a szír elhárítás számlájára írandó. A bátor újságíró a libanoni függetlenségi mozgalom egyik meghatározó tagja volt, és éveken keresztül kritizálta a Libanont harminc éven át részben vagy egészében megszállva tartó brutális szír rezsimet.

Népszabadság, szeptember 10.

Csaknem négy hónap után véget értek a harcok a libanoni hadsereg és egy iszlámista szervezet között az észak-libanoni palesztin menekülttáborban. De a menekülteknek egyelőre nincs hova hazamenniük, a tábor státusa nem egyértelmű, ráadásul ezzel nincs vége a szélsőséges fenyegetésnek az országban.

Bedaui palesztin menekülttábor, Tripoli, Észak-Libanon

Abu Ahmad végignézett a menekülttábor nyomorúságos iskolájának az udvarán, ahol pár száz társával együtt arra várt, hogy végre hazamehessen, majd legyintett egyet. „Kész, ennyi. Mindent elvesztettem. Még a gyermekeim fotói is ottmaradtak. Hogy most mihez kezdek a lányaimmal, arra már gondolni se akarok. Mindenünk hamuvá vált.”

A körülötte ülők, főleg fiatal fiúk, de néhány idősebb ember is, egyetértően mormognak. Csaknem négyhavi intenzív harc és majd’ félezer halott után a libanoni hadsereg végre leszámolt a szomszédos palesztin menekülttáborba, Nahr el-Báredbe magát bevett szélsőséges, al-Kaida típusú iszlámista szervezettel, a Fatah el-Iszlámmal. De azt nem lehet mondani, hogy a táborból elmenekültek – akik lassan hazamehetnek – annyira elégedettek lennének.

Hírszerző, szeptember 3.

Egy évvel az Izrael elleni háború után a Hezbollah profi kis kiállításon büszkélkedik „isteni győzelmével” Bejrút síita negyedének kellős közepén. Vannak zsákmányolt izraeli fegyverek, fotók, menő videók, még egy saját fejlesztésű számítógépes játék is. A síita szervezet egyúttal megpróbálta megakadályozni egy jelentés nyilvánosságra hozatalát, ami a tavalyi háború során elkövetett atrocitásaikat taglalja.

„Sú biddák, sú biddák áldáhíje?” – „Mit keresel a külvárosban?” – hangzik el előbb-utóbb az alap kérdés az arab torz libanoni dialektusában, ha az ember a Hezbollah, a libanoni síita szervezet háborús kiállításának a keresésére indul Dél-Bejrútban. Ez itt a Dáhije, a „Külváros”, ahogy a bejrútiak hívják a főváros déli részében fekvő Hezbollah-szektort, a masszív és kaotikus síita nyomornegyedet, ami kívül esik a libanoni állam fennhatóságán.

Ha európai fej tűnik fel ebben a poros, zajos enklávéban, ahova mostanában elvileg csak külön engedéllyel lehet menni külföldinek, az hamar feltűnik valakinek. Szakállas, feketeruhás, cébérádiós arcok jelennek meg faggatózni – Hezbollah security. De a „kiállítás” emlegetésére felengednek – ha valamiben tényleg jó a libanoni síita szervezet, ami tavaly nyáron egy hónapig harcolt az izraeli hadsereggel, hát az a propaganda.

Hírszerző, 2007. augusztus 13.

Egy éve ért véget a háború Libanonban Izrael és a síita szervezet, a Hezbollah között. Az ENSZ-ellenőrzés alá vont határzóna azóta viszonylag stabil. De valakinek bögyében vannak a kéksisakosok, és nyílt titok, hogy a Hezbollah aktívan készül az újabb fordulóra.

Bint Zsbejl, Dél-Libanon, néhány kilométernyire az izraeli határtól

Mohammed, egy harmincéves forma férfi megtörölte izzadó homlokát és lemászott a ház oldalára tapadó állványzatról. Még két fiatal férfi meg egy gyerek szöszmötölt az építkezésen, de amúgy semmi nem mozdult a romok között, csak egy-egy unatkozó szír munkás, néhány macska, meg a levegő remegett a sárga kövek felett a durva hőségtől. „Lassan megy a helyreállítás. A kormány nem fizet, az Öböl-arabok nem fizetnek, a Hezbollah pedig csak a bútorokat fizette ki” – mondja Mohammed, széles mozdulattal mutatva a csaknem totális pusztulást.

Bint Zsbejl síita többségű település a gyönyörű dél-libanoni dombok között, nem messze az izraeli határtól. A 2006-os háború legsúlyosabb összecsapásai zajlottak itt az izraeli hadsereg és a libanoni síita szervezet, a Hezbollah gerillái között. Az izraeliek soha nem tudták teljesen elfoglalni a várost, amit át- meg átszőnek a Hezbollah titkos alagútjai, bunkerjei, és amit a gerillák nem haboztak házról házra védeni, nem sokat törődve a polgári lakossággal. Az izraeliek cserébe teljesen szétbombáztak mindent – a település egy évvel a háború után is egy nagy romhalmaz. Mivel a Szíriával és Iránnal szövetséges Hezbollah és a Nyugat-barát bejrúti kormány között háromnegyed éve tartó kötélhúzásnak köszönhetően a ország szinte teljesen lebénult, a helyreállítás sehol nem haladt túl sokat.