Ennek a blognak az is a célja, hogy dokumentálja, amennyire lehet, azt az erőlködésemet, hogy izgalmas könyvet írjak a Magyar Honvédség afganisztáni keménykedéséről. Ha minden jól megy, tavasszal leszek pár hetet két magyar alakulattal is Baglan tartományban. Az interjúk nagyját persze itthon kell majd megcsinálni, olyan katonákkal, akik már megjárták afgánt. Vegyük észre: ez a honvédség legjelentősebb akciója a második világháború óta. 

Legközelebb a dél-afganisztáni Helmandba megyek, januárban, a 1st Marine Expeditionary Force-szal. Ez az a kb. négyezer amerikai tengerészgyalogos, akik a tavaly nyári csapaterősítés részeként érkeztek meg afgánba. Itt az oldaluk. Meg kell nézni, hogy mire jutottak fél év alatt. Helmandba még egy dandár (kb. nyolcezer) tengerészgyalogos érkezik 2010 közepéig, a Barack Obama által nemrég bejelentett harmincezres csapaterősítés részeként.

Helmand Afganisztán egyik legrosszabb része, az egyik legélénkebb front (ha lehet ezt a szót használni egyáltalán egy ilyen, nem hagyományos háborúban): egyrészt ez a tálib beszivárgás egyik fő célpontja, másrészt a lakosság teljes egésze pastu, a tálibok etnikai bázisa, és végül itt termelik a világ ópiumának kb. felét, amiben a helyi állami tisztviselők egy része is sáros. Ráadásul a britek, akik 2006 óta felelősek a tartományért, szétromboltak szinte mindent, amit csak lehetett. Szuper hely. 

Playboy, 2009. október

Az Afganisztánban nyolc éve dúló háború az elmúlt három évben egyre súlyosabbra fordult, az ország nagy része káoszba süllyedt. A nemzetközi erők idén egy újabb kísérletet tesznek arra, hogy megpróbálják helyreállítani a rendet. A Playboy egy hónapot töltött a frontvonalon az amerikai katonákkal, akik harciassággal, fekete humorral és konok kitartással próbálnak túlélni az afgán pokolban.

A tehetetlenség a legrosszabb. A tehetetlen, beszíjjazott várakozás, ahogy a 16 tonnás harckocsi kifordul a kapun, túlhalad a betonakadályokon és rágördül a földútra, elhagyva az őrtornyot, ahonnan egy géppuskás bámulja a völgyben heverő falut és a földeket, a várakozó afgán tájat, ami remegni látszik a hőségben.

A szemben ülő katona tettetett egykedvűséggel bámul maga elé, valójában össze van szorulva a gyomra a félelemtől, tudom, mert mondta, haver, összeszarom magam, valahányszor kimegyünk a dróton túlra, hülye is lennék, ha nem, amióta itt vagyok, négyszer robbantották fel a konvojomat. Ahogy Peter Beaumont, a haditudósító írta, nem a harc gáz, hanem a harcra való várakozás.

Magyar Narancs, 2009. november 19.

Lapzártánkkor úgy tűnik, hogy nem Tony Blair, hanem Herman von Rompuy belga vagy Jan Peter Balkenende holland miniszterelnök lesz az Európai Unió elnöke. Esetleg valaki más. Jelölési eljárás nincs, a szempontok zavarosak, ahogyan az új uniós alapszerződés által létrehozott poszt is. Már csak ezért sem könnyű megmondani, hogy a november 19-i brüsszeli csúcson megválasztott elnök megfelelő-e a szerepre. 

Az elnök egészen pontosan az Európai Tanács elnöke lesz, vagyis a 27 tagállam vezetőjének negyedévente összeülő fórumát fogja menedzselni. Ezt a posztot eddig a miniszterelnökök egymás között rotálták félévente, amitől az egész fórum kissé amorf és fókusz nélküli volt. Az állandó elnököt két és fél évre választják, s ettől a rendszer stabilizálását várják.

Magyar Narancs, 2009. augusztus 20.

Az amerikaiak az iraki sikereken felbuzdulva az afganisztáni háború menetét is meg akarják idén fordítani, méghozzá nagy csapatnövelésekkel, és egy új, a helyi lakosság védelmét és bizalmának megszerzését hangsúlyozó stratégiával. A Narancs egy hónapot töltött a frontvonalon az amerikai hadsereggel.

Lowra Mamkhel falu férfijai teljesen belegabalyodtak a kifogásokba. "Nem tudunk segíteni. Túl sok dolgunk van. Vannak itt emberek, akiknek két-három állásuk is van" - intett körbe egyikük széles ívben a düledező, porfödte vályogépületek bibliai nyomorán. Ennél kevésbé hihető kifogást már nem is találhatott volna ezen a világvégi helyen. Öt perccel korábban még arra panaszkodott a vele körben ülő amerikai katonáknak, hogy nincs semmijük. De nem, nem, nem, nem kell a segítség.

Legfőképpen pedig szó sincs róla, hogy csatlakoznának az amerikaiak által meghirdetett afgán polgárőrséghez. Ennek célja, hogy a túlterhelt NATO-csapatokat és az afgán kormányerőket támogassa a tálib lázadók elleni harcban, járőrözéssel, a falvak biztosításával.

...a másik blogomon vannak, de az jobbára angolul van: www.cluelessontheglobe.com. 

Az Origon bloggolok. Csináltak egy jó kis oldalt.

And I'm writing a reporter's notebook here in English. There is also going to be a photo feature towards the weekend on this website, the World Politics Review.

Magyar Narancs, június 11.

Az tulajdonképpen természetes, hogy a múlt heti európai parlamenti választáson alig esett szó az Európai Unióról meg azokról az ügyekről, amikkel a 22 magyar képviselőnek majd foglalkozni kéne. Nem csak mi vagyunk ilyen vidékiek, a legtöbb tagállamban így megy. Még csak nem is próbált senki úgy tenni, politikus és szavazó, mintha ez igazi európai választás lenne. Mindenütt időközi pálcatörés az épp kormányzó párt felett.

Ez érthető, de azért kár. A kormányzó párt vagy pártok kormányzati teljesítményét simán el lehetne választani képviselőinek brüsszeli/strasbourgi ténykedésétől. Attól például, hogy az MSZP meg az SZDSZ kis híján a talajba vezette Magyarországot, még lehet, hogy a képviselőik jól ügyeskedtek az EP-ben, totál más kérdésekben, mint amikkel a kormánynak odahaza hadakoznia kell. Ezt láthatólag szinte senki nem fogja fel, sőt senkit nem is érdekel. Erről a politikusok és a szavazók együtt tehetnek. Az egyik nem beszél róla, a másik meg tesz az egészre. Mindegy: a politika népszerűségi verseny és kész. Így nézve talán jobb is, hogy az emberek kétharmada otthonmaradt.

Magyar Narancs, május 28.

Origo, 2009. március 27.

Kis külvárosokban csöndesen meghúzódó, az állam által el nem ismert sáriabíróságokra járnak a brit muszlimok, hogy ügyes-bajos ügyeiket elintézzék. Kézlevágásról és megkövezésről nincs szó, de a bíróságok gyakran tükrözik az angliai muszlim közösségek konzervativizmusát. Riport a leytoni iszlám bíróságról.

Qazol, a bangladesi férfi a gyermekkel az ölében feszültnek tűnt. Idegesen játszott fiacskája hajával, miközben az öreg sejk akadozó, de pontos angolsággal arról próbálta meggyőzni, hogy ne menjen vissza a feleségéhez, mert valószínűleg ugyanazokba a problémákba fognak belefutni, amelyek miatt nemrég elváltak.

Azután a mellette ülő, fekete sálat viselő asszonynál, Shahnoznál folytatta a győzködést. "Tudja, hogy milyen, ismeri a temperamentumát. Gondolja, hogy meg tudják oldani a problémákat? Én érvénytelenítem a válásukat, ha akarják, de ha újra ugyanott folytatják, ahol abbahagyták, akkor nincs értelme, értsék meg."

Folytatás itt.

Magyar Narancs, 2009. március 21.

Sherine Tadros, az Al Dzsazíra tévécsatorna angol kiadásának riportereként az egyetlen nyugati tudósító volt Gázában a januári háború alatt. Az egyiptomi származású brit újságírót kiegyensúlyozott újságírásról, az áldozatokkal való azonosulásról, és megrázó élményeiről kérdeztük.

Féltél?

Igen, féltem. Ugyanabban a helyzetben voltunk [a kollégáimmal], mint a gázaiak, az első naptól az utolsóig. Senki nem volt biztonságban és nem volt hova menekülni. Megadtuk a koordinátáinkat az izraeli katonaságnak és fel is hívtuk őket, hogy ugye biztonságban vagyunk. De azt mondták, ha Hamasz-harcosok vannak az épületben, akkor nem tudják garantálni a biztonságunkat. Úgyhogy igen, féltem.

Hogyan kezelted ezt a helyzetet, a veszélyt, a félelmet?

Úgy éreztük, nincs más választásunk. Nem volt ugyanis hova bújni és nem tudtunk kimenni Gázából. Ez valahogy megkönnyebbüléssel is töltött el, mert nem kellett azon agyalni, hogy akkor mi legyen. Szóval megpróbáltunk a munkára koncentrálni, amennyire csak lehetett - a többi Isten dolga. Ha menni kell, hát menni kell. Persze megpróbáltunk minél kevesebbet lenni az utcán meg elkerülni azokat a környékeket, ahol a legsúlyosabb volt a harc, és az irodában maradni, amiről tudott a hadsereg. De igazából nem volt mit tenni.

Origo.hu, 2009. február 1.

Minden teljesen szét van rombolva, a házakba betörő izraeli katonák még a bútorokat is felforgatták. Az otthontalanok nagy része sátrakban lakik és a segélyszervezetektől szerzi be az ennivalót. A háború ellenére a Hamász népszerűsége nőtt, és sokak szerint a rakétákra is szükség lehet még, ha Izrael nem oldja föl a blokádot. De a gázaiak többsége most csak békét akar. Nasszer Barakat utolsó éves gázai egyetemistával, több külföldi újság és hírügynökség munkatársával beszélgettünk telefonon.

Mi a helyzet jelenleg Gázában?

Péntek lévén elég csöndes minden, bár korábban voltak utcai demonstrációk, amelyeket a Hamász szervezett a török miniszterelnök támogatására [Recep Erdogan csütörtökön kiviharzott egy Simon Peresz izraeli elnökkel rendezett nyilvános vitáról, mert úgy érezte, a moderátor nem volt vele tisztességes - a szerk.].

Folytatás itt.

Origó, 2009. január 28.

A palesztinok szerint a zsidó telepesek, az izraeli gyarmatosítás, földjük elrablói jelentik a közel-keleti béke legfőbb akadályát. Egy részüket még a saját kormányuk is erővel telepítené ki. Sokan fegyverrel járnak, állandóan balhéznak a helyi palesztinokkal, és úgy érzik, nekik van igazuk. Ráadásul - mondják - őket a legkönnyebb vádolni a problémákért. Riport a ciszjordániai zsidó telepesekről.

Ashley Perry nem az a zavaros tekintetű, egyik kezében M16-ost, a másikban Bibliát lóbáló fanatikus. A pulóvert, farmert és szolid kipát viselő férfi 2000-ben vándorolt ki Izraelbe Nagy-Britanniából, és saját bevallása szerint is kicsit fura neki ez a keményvonalas nacionalista szerep, amit a legtöbben neki tulajdonítanak.

"Baloldali, szekuláris családban nőttem fel Londonban, egyáltalán nem voltunk vallásosak, hát még nacionalisták - de Nagy-Britanniában ki is nézik az embert, ha nagyon lobogtatja a zászlót" - mosolyog a politikai elemzőként dolgozó férfi lakásának az erkélyén állva, lábai előtt a lélegzetelállító látványt nyújtó Júdeai-sivataggal. A ház egy domb tetejére épült a Gus Ecion zsidó telepcsoport legelegánsabb részén, Efrat településen, alig húsz perc autóútra Jeruzsálemtől, Betlehem palesztin városa mellett.

Folytatás itt.

Origo, január 24.

A Hamász szerint minden, ami Gázában történt, Izrael bűne, ők nem tesznek mást, csak ellenállnak a megszállásnak. A terrorizmust azért választották, mert sarokba szorították őket, és addig nem is nyugszanak, míg egész Palesztinát fel nem szabadítják. A gázai háborúról, polgári áldozatokról, terrorizmusról, és egy állandó megállapodásról kérdeztük Rafat Naszífot, a Hamász politbürójának tagját és ciszjordániai szóvivőjét.

Egy kicsit sem terheli felelősség a Hamászt a gázai háborúért?

Origo, január 19.

A gázai konfliktus csak a jéghegy csúcsa, az izraeli-palesztin viszály mindennapjai nem ilyen drámaiak. Inkább csak fárasztóak, nyomorúságosak és megalázóak. Állandó konfliktus a katonaság, a palesztinok szerint növekvő zsidó telepek és a helyi palesztinok között. Az izraeli blokádban tönkrement gazdaság, munkanélküliség, izraeli ellenőrző pontok mindenütt, a katonai megszállás alatti élet minden megaláztatása. Riport a megszállt területekről.

Ibrahim Maklúfnak azóta van valamennyi nyugta, hogy felszerelt egy acélrácsot az ablakokra. Legalábbis akkor, ha nem megy ki a házból, pláne nem a domb felé, ahol a földje fekszik - illetve feküdt régen, amíg négy évvel ezelőtt néhány izraeli telepes család fel nem húzott rá egypár házat, csak úgy, szó nélkül. Az acélrács pedig azért kell - mondja -, mert a telepesek szombatonként lejönnek a hegyről és kövekkel dobálják meg a kis palesztin falu szélén fekvő házakat. Esetleg rájuk lőnek.

Folytatás itt.

Origo.hu, január 16.

Míg Izraelben szinte mindenki egyetért abban, hogy a gázai hadművelet jogos önvédelem, a palesztinok egy kicsit máshogy látják a dolgokat. Szerintük Izrael szegte meg a tűzszünetet, a Hamász rakétái pedig komolytalanok ahhoz képest, amit Izrael művel Gázában, és nap nap után megkeseríti, ellehetetleníti a gettóba zárt palesztinok életét. Riport Ramallahból.

Amos Merav nem viccel. A megszállt palesztin területen élő zsidó telepes az 55-ös úton hajtott a kocsijával kedd este, amikor arab fiatalok kövekkel kezdték dobálni a kocsiját. Merav, hogy "megvédje magát" - ahogy egy szóvivő fogalmazott a Jerusalem Postnak -, egy M16-os automata gépkarabéllyal válaszolt, ami 5,56 mm-es ólomdarabokat lő ki háromszoros hangsebességgel. El is talált egy palesztin fiatalt, aki belehalt sérüléseibe, bár az izraeli halottkém utoljára azt mondta, nem a puskalövés okozta a halálát, hanem "valami más", egyelőre nem tudni, hogy micsoda. Meravot őrizetbe vette a rendőrség. A zsidó telepesek azért járnak fegyverrel, mert állandóan kövekkel, időnként Molotov-koktélokkal dobálják őket.

Folytatás itt.

Origo, január 15.

Izraelben szinte mindenki úgy érzi, igazságos a Gázai övezet ellen indított hadjárat. Nem volt más választásunk, éveken keresztül tűrtük az állandó rakétázást, senki más nem tolerálná ezt, tennünk kellett valamit - mondják a palesztin területek határán élők, akik szerint nem lehet napi tíz légiriadóval együtt élni, a gázai civil áldozatokról pedig a Hamász tehet. Helyszíni riport a gázai határról.

Tizenöt másodperc - ennyi ideig tart, amíg a palesztin rakéta eléri Szderótot az észleléstől számítva, ennyi idő van bukni. Ceva adom, ceva adom, ceva adom - riadó, riadó, riadó, visít mindenhol a szirénákból egy hideg géphang a békés, napsütötte helynek tűnő izraeli kisvárosban. Az autók megállnak ott, ahol vannak (már évek óta mindenki biztonsági öv nélkül közlekedik, hogy gyorsabban ki tudjon szállni a kocsiból), aki ült, feláll és szaladni kezd a legközelebbi óvóhely felé, aki túl messze van, a földre veti magát és eltakarja a fejét.

Folytatás itt.

Origo, 2008. november 17.

Usman Raja iszlámista agitátor volt Londonban. A kilencvenes években a csecsenföldi ellenállóknak kalapozott pénzt, térített és fizikai tréninggel készült a nagy felkelésre, amikor a muszlimok végre átvehetik az uralmat a Nyugat felett. Néhány társa megjárta az afganisztáni al-Kaida-kiképzőtáborokat. Öt éve meggondolta magát, most egy alapítványnál dolgozik, ami szélsőséges nézeteket valló muszlimokat próbál megtéríteni egy békésebb iszlámnak. Interjú a fanatikus iszlámról és arról, ami esetleg a helyébe léphet.

Hogyan kerültél bele az iszlámista szervezkedésbe? A környezet teszi, ahol felnőttél?

Usman Raja: Farmborough-ban nőttem fel, Délnyugat-Angliában, az 1980-90-es években, vegyes környéken, fehérek és muszlim bevándorlók között. Ez viszonylag oké, ennél sok rosszabb hely van Angliában: az északi városokban a muszlim bevándorlók elzárt gettókban élnek generációk óta, magas köztük a munkanélküliség, rasszizmusnak vannak kitéve. De nekem se volt könnyű dolgom, minden nap verekedni kellett a fehér kölykökkel, mindennap leköpdöstek. Nem csak arra emlékeztettek minden nap, hogy nem vagyok angol, hogy pakisztáni vagyok, de arra is, hogy muszlim vagyok. Idegen, aki nem való ide. Emlékszem, kb. 12 éves lehettem, amikor elsétáltunk egy kocsma mellett, ahol valami karácsonyi rendezvényt tartott éppen az iskola. Amikor benéztünk, a tanárnő ránkszólt az ajtóból: "Semmi keresnivalótok itt, ti muszlimok vagytok."

Folytatás itt.

Magyar Narancs, 2008. október 23.

Az Európai Unió néhány hét kapkodás után határozott és markáns fellépéssel reagált a hitelválságra. A pénzügyi rendszer teljes leolvadásától már valószínűleg nem kell tartani, de azt még nem tudni, hogyan vészeli át az európai gazdaság a vihart. Egy biztos: Magyarország hálás lehet, hogy az EU tagja, mert a tömb védelme nélkül sokkal nagyobb bajban lenne.

Az első néhány hétben úgy tűnt, hogy a hitelválság az egész európai bankrendszert magával ránthatja – és ez nem a vezetőinken fog múlni. Röviddel azután, hogy a kontinens legnagyobb gazdaságainak párizsi csúcstalálkozója nagyobb együttműködésre szólított föl a válság kezelésében, a német kormány – anélkül, hogy bárkinek szólt volna – egyoldalúan teljes betétgaranciát vállalt a német bankok befektetői felé. Holott korábban még mindenki az íreket kritizálta ugyanezért, és pont azért hívták össze a találkozót, hogy az össze-vissza kapkodásnak elejét vegyék. Angela Merkel kancellár ráadásul megvétózta a franciák tervét egy európai válságalap létrehozására. Úgy tűnt, hogy az európai államok megbuktak együttműködésből. A brüsszeli intézmények dermedten figyelték az egyre erősödő pénzügyi vihart.

Ez volt október 5-én. De az elkövetkező egy hét börzepánikja és a bankközi hitelpiac befagyása, ami világossá tette, hogy az egész nyugati pénzügyi rendszer az összeomlás szélére került, mindent megváltoztatott. Az addig bizonytalankodó Európai Uniót nem csak az eseményekkel való szembenézésre és markáns fellépésre, de egészen új és radikális eszközök bevetésére késztette, a válság kezelésének élére helyezte. A lépések – noha még nem lehetett tudni, hogy eredményre is vezetnek-e – markánsan illusztrálták Samuel Johnson aforizmáját, miszerint mi sem fókuszálja jobban az ember figyelmét, mint a tudat, hogy másnap hajnalban fel fogják akasztani.

Magyar Narancs, 2008. október 9.

A főleg fejlesztéssel foglalkozó magyar katonák annak ellenére nem tudnak jelentősebb eredményeket elérni, hogy a gondjukra bízott tartomány, Baglan a kedvezőbb adottságú környékek közé tartozik. Az országban napról napra romlanak a biztonsági és politikai körülmények.

A kis orvosi rendelő a Hindukus északi lábainál első ránézésre biztató látványt nyújt. Büszkén áll a főút mellett, a zöld Baglan tartomány déli határán, piros-fehérre meszelt falán egy táblával, miszerint ez a magyar Tartományi Fejlesztési Csoport (PRT) ajándéka Afganisztánnak. A baj csak az, hogy amióta elkészült, üresen áll, se orvosok, se bútorok nincsenek benne, csak egy öregember, aki arra panaszkodik, hogy két hónapja nem kapott fizetést, reklamálni meg nem tud, mert akkor ki vigyáz a kórházra. Illetve az üres épületre, amit egyelőre feleslegesen húztak fel, hisz az állam nem tudja fönntartani.

A Hindzsan járásban lévő rendelő, amit a Narancs találomra keresett meg az Afganisztán Baglan tartományát felügyelő Magyar Honvédség fejlesztési beruházásai közül, talán alkalmi, mégis jó példája annak, mi hibádzik a magyar és nemzetközi stratégiával a háború dúlta országban. Pajkan Hajderi, a tartományi tanács elnöke azt mondja, nem is érti, hogy került oda az a kórház, kilométerekre minden lakott településtől (a honvédség szerint azért, mert a hágónál sok baleset történik). Ha a tanácsot kérdezték volna, biztos azt mondja, rakják máshova. Hajderi szerint javult az együttműködés a PRT-vel, rendszeresen találkozik a katonákkal, "de korábban soha nem tudtuk, hogy mire készülnek, és mit hova fognak építeni".

Origo, 2008. október 15.

Afganisztánban több száz nemzetközi - köztük magyar - civil szervezet próbál segíteni a nyomorúságos és kaotikus körülmények között élő helyieken, humanitárius segélyekkel vagy hosszabb távú fejlesztéssel. Nem csak a háborús övezet jelentette kihívásokkal, de az afgánok bizalmatlanságával is meg kell küzdeniük. Helyszíni riport.

Azt szokás mondani, hogy a kényszer alatt tett fogadalmat nem kell betartani. De ez aligha vigasztalja Ahmed Sah Sirzajt, egy nemzetközi segélyszervezet munkatársát, akit tavaly októberben raboltak el Afganisztánban a tálibok, és csak azt követően engedték el, hogy megesküdött, soha többet nem dolgozik se a kormánynak, se külföldi szervezeteknek.

"Fogadkoztunk, hogy mi csak egészségügyi dolgozók vagyunk, és csak a betegeken akarunk segíteni" - mondta Sirzaj utóbb az ENSZ-nek. "De azt mondták, hogy végeznek velünk, mert mindenki, aki Hamid Karzai kormányának vagy a külföldieknek dolgozik, halált érdemel." Sirzaj végül a környék törzsi vezetőinek és egy komolyabb váltságdíjnak köszönhette életét.

Folytatás itt.

Robert Kagan könyve a világhatalmi turbulenciákról

Magyar Narancs, 2008. szeptember 11.

Érdemes nagyon figyelni rá. Nem csak azért, mert ő napjaink egyik legtöbbet idézett, legeredetibb (és legellentmondásosabb) geopolitikai gondolkodója, akinek a kétezres évek elején megjelent Of Paradise and Power című könyvét Javier Solana, az EU külpolitikai főképviselője kötelező olvasmányul adta ki munkatársainak. De azért is, mert Robert Kagan John McCain tanácsadója.

Elsősorban az új autokratikus nagyhatalmak, Oroszország és Kína, illetve az általuk támasztott potenciális fenyegetés foglalkoztatja Robert Kagant új könyvében, a most megjelent The Return of History and the End of Dreamsben ("A történelem visszatérése és az álmok vége"). Kagan realista, cinikusan szemléli a kilencvenes évek elején uralkodó optimizmust, miszerint itt a történelem vége, az emberi faj politikai fejlődése a liberális demokrácia győzelmével elérte csúcspontját.

Ezen elképzelés szerint, amit legmarkánsabban az amerikai Francis Fukuyama fogalmazott meg a The End of History and The Last Man című könyvében (Free Press, 1992), a Szovjetunió és a kommunizmus bukása nem egyszerűen csak egy ellenséges hatalom bukása volt, de elhozta a liberális demokrácia végső győzelmét, az mostantól a világ egyetlen uralkodó ideája lesz. Ez a diadal megteremti Kant "örök békéjét", a cinikus hatalmi politika végét és egy új kort, amiben a nemzetek csak a gazdaság színterén versenyeznek egymással.

Magyar Narancs, szeptember 18.

Peking-Sanghaj

A méretek egyszerűen észbontóak, ahogyan az ember kipillant a 420 méter magas Dzsinmaó-torony tetejéről. A sanghaji pénzügyi negyed, a Pudong tizenöt évvel ezelőtt még nem létezett, ma pedig majdnem akkora, mint Chicago. Itt van a világ legmagasabb épülete, és a horizontig nyúlnak a felhőkarcolók és az irtózatos lakónegyedek. Sanghajban húszmillió ember lakik és a világ második legnagyobb kikötője. Kína elképesztő energiával menetel előre. A növekedés olyan tempóban zajlik itt, hogy az észbontó termelési statisztikák már régen nem tudják érzékeltetni, a számok képtelenek átadni a drámát. Talán ez: a kínai gazdaság 1978 óta minden nyolc évben megduplázódott, mintegy 400 millió embert emelve ki a nyomorból, és hétszeresére növelve az átlagjövedelmet. Kína ma egy nap alatt többet exportál, mint egész 1978-ban. Az emberi fejlődés egyik legnagyobb sztorija ez.

Kína rettenetesen akarja a fejlődést. Nem csak a gombamód szaporodó tornyokról, gyárakról és mágnesvasutakról van szó. A gombamód szaporodó kutatókról és kutatóintézetekről, az egyetemekről, a külföldre küldött diákokról, az agresszív nyitásról a világ felé. Az utcán jóízűen köpködő kínait látván magát elszégyellő (kínai) idegenvezetőről (keményen próbálják erről lenevelni az embereket), a feliratokról, amelyek arra biztatják a lakosságot, hogy „legyen civilizált” és álljon sorba. Nem csak a hihetetlen menetelésről az olimpián, ami Kína felemelkedésének példájává vált. Hanem arról, hogy Kína nem fél. A globalizációt föltaláló és abból elsősorban profitáló nyugati elit jelentős része ma egymással versenyezve próbálja a szabadkereskedelemre és a nyitott piacokra kenni országa problémáit. A kínai Dzsinmaó-torony legtetején egy táblán ez áll: „Ezt a tornyot azért építettük, hogy üdvözöljük a 21-ik századot, és résztvehessünk a gazdasági globalizációban.” Itt valami egészen elképesztő dolog folyik.

Origo, 2008. szeptember 25.

A Magyar Honvédség instabil, erőszakos, rettenetesen szegény, de afganisztáni viszonylatban még áldott jó körülmények között ténykedik Baglan tartományban. Fő feladatuk a tartomány fejlesztése volna, de pont itt vannak a problémák: az afgán és nemzetközi stratégia zűrzavaros, a helyi elit inkompetens és korrupt, és a magyarok tapasztalatlansága aláássa az erőfeszítéseket. Riport Baglanból.

Afganisztán fokozatos szétcsúszásának legjobb fokmérője, hogy egyre nehezebb közlekedni. Tavasszal, amikor az [origo] munkatársa utoljára itt járt, még csak a fővárosból a déli törzsi területek felé vezető utak voltak járhatatlanok, mert délen intenzív harcok folynak a NATO és a tálibok között.

Ma már életveszélyes elhagyni Kabult szinte bármelyik irányba. Az ellenállók naponta ütnek rajta a konvojokon, katonain, civilen, segélyszállítón, egyre közelebb a fővároshoz. Az utak tele vannak kiégett roncsokkal. Egyedül észak felé lehet még viszonylagos biztonságban utazni, civil járművel, szerényen és csöndesen.

Folytatás itt.