Csúcstalálkozó a spájzban

Robert Kagan könyve a világhatalmi turbulenciákról

Magyar Narancs, 2008. szeptember 11.

Érdemes nagyon figyelni rá. Nem csak azért, mert ő napjaink egyik legtöbbet idézett, legeredetibb (és legellentmondásosabb) geopolitikai gondolkodója, akinek a kétezres évek elején megjelent Of Paradise and Power című könyvét Javier Solana, az EU külpolitikai főképviselője kötelező olvasmányul adta ki munkatársainak. De azért is, mert Robert Kagan John McCain tanácsadója.

Elsősorban az új autokratikus nagyhatalmak, Oroszország és Kína, illetve az általuk támasztott potenciális fenyegetés foglalkoztatja Robert Kagant új könyvében, a most megjelent The Return of History and the End of Dreamsben ("A történelem visszatérése és az álmok vége"). Kagan realista, cinikusan szemléli a kilencvenes évek elején uralkodó optimizmust, miszerint itt a történelem vége, az emberi faj politikai fejlődése a liberális demokrácia győzelmével elérte csúcspontját.

Ezen elképzelés szerint, amit legmarkánsabban az amerikai Francis Fukuyama fogalmazott meg a The End of History and The Last Man című könyvében (Free Press, 1992), a Szovjetunió és a kommunizmus bukása nem egyszerűen csak egy ellenséges hatalom bukása volt, de elhozta a liberális demokrácia végső győzelmét, az mostantól a világ egyetlen uralkodó ideája lesz. Ez a diadal megteremti Kant "örök békéjét", a cinikus hatalmi politika végét és egy új kort, amiben a nemzetek csak a gazdaság színterén versenyeznek egymással.

Tizennyolc évvel később már világos, hogy a történelem nem ért véget. A Közel-Keletet, amennyiben egyáltalán megérintette, inkább csak a feje tetejére állította a liberális demokrácia és a globalizálódó gazdaság képviselte új rend és a fanatikus iszlám reakciója; Oroszország egyre autokratikusabbá és harciasabbá válik; a demokráciából szintén nem kérő, de ettől magát egyáltalán nem zavartató Kína lassan az élre tör; Amerika elveszítette megkérdőjelezhetetlen dominanciáját.

"A világ nem alakult át. A nemzetállamok a legtöbb helyen nem gyengültek meg. Nem tűnt el a nacionalizmus, az emberi indulat, a nemzetek közötti verseny, ami a történelmet irányítja. Az Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom, de a nagyhatalmi versengés újra megszokottá vált. Oroszország, Kína, Európa, Japán, India, Irán, Amerika és mások küzdenek a hatalomért. A státuszért és a befolyásért dúló harc újra a nemzetközi rend fő jellemzőjévé vált, és visszatért a régi szembenállás a liberalizmus és az autokrácia erői közt is" - írja.

A szép és békés pillanat - kb. egy évtized - Kagan szerint azért múlt el, mert nem a megállíthatatlan haladás, a liberális demokrácia és a szabad kereskedelem elkerülhetetlen sikere szülte. Csak egy pillanatnyi szünet a nagyhatalmi küzdelemben, amit a Szovjetunió összeomlása, Kína befelé fordulása és Európa posztmodern, hatalmi politikát elutasító hangulata okozott.

A könyv szerint "amit láttunk, nem [az emberi természet] átalakulása volt, csak egy szünet a nemzetek és népek örök versengésében". Mára "egy új világrend helyett a nagyhatalmak eltérő ambíciói és érdekei újra olyan szövetségeket és ellenszövetségeket, érdekkapcsolatokat és óvatos egyensúlyozgatásokat szültek, amelyeket egy XIX. századi diplomata azonnal felismerne." A kiújult verseny növeli a konfliktusok lehetőségét, az új hatalmak nagyobb szerepet és befolyást követelnek maguknak.

A nagyhatalmi versengés újraéledésének fő oka a kilencvenes években meggyengült Oroszország magára találása, illetve Kína és India tempós gazdasági és katonai felemelkedése. Az új Oroszország autokrácia: a kísérletnek a liberális demokráciával vége, az államot és a gazdaság nagy részét volt KGB-sek, Putyin és emberei ellenőrzik, a döntéseket egyedül ők hozzák, eltávolítani őket a hatalomból reménytelen. Az új rezsim a magas olaj- és földgázáraknak köszönhetően ismét magabiztos a világpolitika porondján, egyre agresszívabb külpolitikát folytat volt szomszédai és Európa felé, tekergeti az olaj- és földgázcsapokat, fitogtatja katonai erejét.

Kína még drámaibb cáfolata Fukuyama álmának: a kommunista diktatúra, noha a kommunizmushoz már vajmi kevés köze, köszöni, jól van. Sikeresen alakította át a kőkorszaki kínai gazdaságot a 21. század globális, turbókapitalista modelljére anélkül, hogy jottányit is engedett volna a politikai kontrollból. Anélkül, hogy saját magát is ki akarná reformálni a hatalomból, elhozván a kapitalizmussal a demokráciát.

Kína gazdasági felemelkedése Kagan szerint előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül politikai összeütközéshez fog vezetni főleg az Egyesült Államokkal, Japánnal és Indiával, de könnyen lehet, hogy Oroszországgal is. A büszke és erős Kína megpróbálja majd ellenőrzése alá vonni, amiről úgy gondolja, jár neki (pl. Tajvant), és növelni befolyását abban a térségben, amiről azt gondolja, természetes érdekövezete (Délkelet-Ázsia és a Csendes-óceán nyugati térsége).

Ennek az új nagyhatalmi versengésnek lesz egy ideológiai komponense is: egy természetes szembenállás a demokráciák és az autokráciák, az általuk képviselt ideológiák között. „A kommunizmus megbukott, de a demokráciának vannak még hatalmas kihívói… Az autokrácia visszatérőben van” – írja Kagan.

Kagannak nincsenek illúziói az Egyesült Államok felől sem. (Az amerikai külpolitika történetéről pár éve megjelent könyvének jellemző módon az a címe, hogy Dangerous Nation, "Veszélyes ország"). Amerika, mint minden nagyhatalom, hajlamos önzően beavatkozni mások dolgába, megbuktatni rezsimeket, lerohanni országokat. Mivel emberek irányítják, követ el hibákat, s az egész épület beleremeg, ha véletlenül lever valamit.

De Kagan szerint tévednek, akik a felemelkedő ázsiai autokráciák korában a demokratikus Egyesült Államokat tartják a fő problémának. "Egy olyan világban, amely egy egyre tökéletesebb liberális rend irányába fejlődik, egy régi vágású, globális küldetéstudattal rendelkező szuperhatalom valóban a haladás akadályának tűnhetne. De egy olyan világban, amely egy új, zűrzavaros kor küszöbén áll, nem lehet, hogy egy demokratikus szuperhatalom, még ha tökéletlen is, fontos, sőt talán nélkülözhetetlen szerepet játszhat?"

"A jelenlegi, [Amerika által dominált] világrendnek nyilvánvalóak a gyengeségei. De mi a reális alternatíva? [...] A kérdés az, hogy egy kevésbé domináns Amerika mellett valószínűbbek vagy valószínűtlenebbek lennének a konfliktusok. Az Egyesült Államok gyakran önzően és korlátoltan viselkedik. [...] De egyáltalán nem biztos, hogy egy több központú világrendben Oroszország, Kína, India, Japán vagy akár Európa bölcsebben vagy erényesebben járna el."

Kagan szerint egyértelmű, hogy a világ legtöbb részén az Egyesült Államok ma jótékony hatalom. Európában, a Távol-Keleten segített és segít megtartani a békét, és a világtengerek felügyeletével működésben tartani a globális gazdaságot. Túl optimistának tartja azt is, hogy Amerika kivonulása a Közel-Keletről jobbá tenné ott a dolgokat, hiszen az általa hagyott hatalmi űrt egyszerűen csak betöltenék az oroszok, a kínaiak vagy az irániak. "A világ legfontosabb térségeiben az Egyesült Államok továbbra is az építmény alappillére. Vegyük ki az alappillért, és az egész épület összedől."

Össze kell fogni

Kagan úgy véli, a demokráciáknak össze kell fogniuk, hogy válaszoljanak az új, antidemokratikus, saját népük elnyomását vállaló, ezt legitim és jó társadalmi, gazdasági és politikai modellként beállító nagyhatalmak, elsősorban Oroszország és Kína kihívására. Új intézményeket kell létrehozniuk, mint például a Demokráciák Ligája, amelyek legitimációt adhatnak a nemzetközi fellépésnek az ENSZ Biztonsági Tanácsa helyett. Az ugyanis Kína és Oroszország tagsága miatt ma ugyanolyan haszontalan szerinte, mint hidegháborús megosztottsága idején volt.

A demokratikus országoknak mindent el kell követniük továbbá, hogy a demokrácia lángját életben tartsák, támogassák a demokratákat mindenütt. Egy állam viselkedése a nemzetközi porondon nem kis részben attól is függ, hogy milyen kormányzati rendszert választ: demokratikust vagy autokratát. Kagan úgy véli, hogy a demokratikus országok, noha rövid távú hatalmi érdekeik őket is gyakran ragadtatják önző és buta lépésekre, mégis nagyobb eséllyel vennének részt egy liberális és demokratikus világrend építésében, mint a diktatúrák.

"A második világháború után, amikor szintén egy új nemzetközi rend létrejötte volt a tét, Hans Morgenthau [a nemzetközi kapcsolatok tudományának nagy alakja - a szerk.] arra figyelmeztetett, hogy senki ne képzelje, hogy a hatalmi politika korszaka lezárult. [...] Ma az Egyesült Államok és a többi demokratikus ország felelőssége [...], hogy megakadályozzák egy olyan világ kialakulását, amely két világháborút eredményezett. A nemzetközi rend jövője azok kezében van, akiknek megadatott a hatalom és az elszántság a formálásához. A kérdés csak az, hogy a világ demokráciái vállalják-e ezt a kihívást" - zárja könyvét Kagan.

Robert Kagan: The Return of History and the End of Dreams, Atlantic Books, 2008, 116 oldal