A pokol országútján

Playboy, 2009. október

Az Afganisztánban nyolc éve dúló háború az elmúlt három évben egyre súlyosabbra fordult, az ország nagy része káoszba süllyedt. A nemzetközi erők idén egy újabb kísérletet tesznek arra, hogy megpróbálják helyreállítani a rendet. A Playboy egy hónapot töltött a frontvonalon az amerikai katonákkal, akik harciassággal, fekete humorral és konok kitartással próbálnak túlélni az afgán pokolban.

A tehetetlenség a legrosszabb. A tehetetlen, beszíjjazott várakozás, ahogy a 16 tonnás harckocsi kifordul a kapun, túlhalad a betonakadályokon és rágördül a földútra, elhagyva az őrtornyot, ahonnan egy géppuskás bámulja a völgyben heverő falut és a földeket, a várakozó afgán tájat, ami remegni látszik a hőségben.

A szemben ülő katona tettetett egykedvűséggel bámul maga elé, valójában össze van szorulva a gyomra a félelemtől, tudom, mert mondta, haver, összeszarom magam, valahányszor kimegyünk a dróton túlra, hülye is lennék, ha nem, amióta itt vagyok, négyszer robbantották fel a konvojomat. Ahogy Peter Beaumont, a haditudósító írta, nem a harc gáz, hanem a harcra való várakozás.

A mellette ülő okosabb, ipodot hallgat, fülhallgatót gyömöszölt a fülébe, a pókerjátékosok is ezzel nyugtatják magukat, vagy az is lehet, hogy ő megszokta. A többség valahogy megszokja, beszíjjazva ülni négyen, ketten-ketten egymással szemben a talán három négyzetméternyi fülkében, ahova alig szűrődik be fény a páncélozott ablakokon át és ahonnan nem látni ki, rázkódni a nemlétező utakon, arra várva, hogy mikor fut aknára a harckocsi.

A géppuskásnak a legrosszabb felül, eléggé kilóg, múltkor egy robbanás kilenc méterre dobta fel a harckocsit a levegőbe, aztán megfordulva rázuhant, persze ha meg kirepül, az a baj, a Humveeból pár napja kirepült srácot, illetve ami megmaradt belőle, nem tudom hány méternyire találták meg egy fán. De legalább nincs bezárva ebbe a fullasztó lukba, na meg, ahogy az egyik, kb. 19 éves géppuskás mondja, "én legalább tudok lőni, ha ütközünk".

De nem ütközünk. Szinte soha nem ütközünk. A tálib eltűnik, elillan, elszelel. Beleolvad a hegyekbe, a falvakba, a földekbe, csak sejteni lehet a támaszpontok körül; annál több esze van, mint hogy nekimenjen ennek a tengernyi acélnak, a dzsojsztikkel irányítható rakétáknak, az infrakameráknak, a kiképzésnek, amitől ezek a fickók szemtől-szembe legyőzhetetlenek. A gond az út alá rejtett ötven-százkilós, házilag készített bombákkal van, amelyekből szinte naponta kap valamelyik konvoj most, a harciszezon kellős közepén, és amelyek szilánkokra törik a könnyebb harckocsikat.

A trükk, úgy tűnik, felcsavarni csutkáig a Limp Bizkitet és nem gondolni rá, de erre eltart egy darabig, míg rájön az ember. Haver, fordul most hátra enyhén eszelős vigyorral a sofőr, ahogy babrálok a biztonsági övvel, egy rakomány C4 van az utánfutóban, ha rászaladunk valamire, semmit nem fogsz érezni. A navigátor feltekeri a magnót, a géppuskás ujjongani kezd, én meg szállnék ki, de már késő, robogva indul neki a konvoj, bele az afgán porba, az ellenségesen figyelő falvak közé.

Yo man, trying to hold your breath
In your head
Cause you'll be shitting on yourself
Cause you're already dead
And at the funeral you won't need a casket
I'm leaving just enough
For them to stuff their basket!

(Limp Bizkit - Rollin' Urban Assault Vehicle)

*

Wardak poros, sziklás tartomány a Hindukus hegység oldalában, vagy harminc kilométernyire délnyugatra Kabultól, Afganisztán fővárosától. A hegyek hirtelen szaladnak föl háromezer méter fölé, közéjük hosszú ujjakként nyúlnak be a patakok szabdalta kis völgyek, zöld, kertes termőföldekkel, öntözőcsatornákkal, körébük odabújt falvakkal, lapos, sárga afgán házakkal. A hegység lábainál a nagy afgán főút kanyarog, siet le a messzi északról, át Kabulon, le délnek, Zabul, Kandahar, Helmand háború dúlta vidékéig. Az utat néhány száz méterente pokolgépszaggatta gödrök, összeégett kamioncsontvázak tarkítják, ahol a kormányellenes csoportok rajtaütöttek egy pechesebb kereskedelmi konvojon. Úgy becézik, a "pokol országútja".

Wardak ellenséges vidék. A lakosság nagy része pastu, a fanatikus tálib mozgalom etnikai bázisa, szálakkal az Amerika által 2001-ben megbuktatott tálib rezsimhez. A különböző fegyveres politikai és bűnözői csoportok, amelyeket összefoglalóan neveznek táliboknak, az elmúlt években egyre nagyobb sikerrel vették fel a harcot a Nyugat-barát afgán kormánnyal és a NATO-val, itt és az ország több részén is. A tartományba az év elején küldtek erősítést, 1400 amerikai katonát, hogy próbálják megállítani a terjedő káoszt, ami a háború nyolcadik évében Afganisztán jó részét jellemzi.

Én 2008 óta járogattam Afganisztánba, különböző sztorik - meg az izgalom - után kajtatva. De Wardakba és a környező tartományokba jobbára csak azok mentek, akik megunták az életüket, vagy elhitték a fixerjüknek, hogy megbízható kontaktjai vannak a helyi tálibokkal. Akiknek szerencséjük volt, könyvet írhattak, akiknek meg nem annyira, azokat begyűjtötték - mint a New York Times tudósítóját, aki hét hónap múltán úgy menekült meg, hogy addig ostáblázott az őreivel, amíg el nem aludtak, aztán átmászott a vályogfalon. 2009-re jobbára csak a NATO-katonákkal együtt lehetett mozogni a káoszba süllyedt országban.

*

Carwile harci támaszpont, ahol a konvoj néhány órányi pokoli rázkódás után kirak, viszonylag kicsi, néhány sátorból meg két faépületből álló tábor fenn a poros, sziklás hegyek tetején, jó rálátással a főútra, amelyet biztosítani hivatott. A kavicsos talajra állított sátrakat összezúzott törmelékből préselt falak - Hescók - veszik körül, oldalukban őrtornyok, ahonnan nagyteljesítményű kamerák figyelik éjjel-nappal a völgyet. Wardakot ilyen bázisok kis láncolata veszi körbe, a biztonság kis szigetei, innen indulnak járőrözni, a helyiekkel találkozni páncélozott, lomha konvojaikkal az amerikaiak, innen kellene megbékíteni az ellenséges hegyvidéket.

De Wardak erőszakosabb, mint valaha. Amikor az érkező konvoj lerak a bejáratnál, a támaszpont alatti völgyből fegyverropogás hallatszik fel, magasabb hangú kerepelés az AK-k szájából, időnként mély dübörgés a nehézgéppuskákéból. A Hescók tetején néhány katona áll és bámul le a völgybe. "Asszem a Four Horsemennek már megin' rossz napja van... De persze nekik mindig rossz napjuk van" - kacsint az egyikük. Four Horsemen? Úgy, mint az Apokalipszis négy lovasa? "Ja. A zsoldosokat hívják így, akik a kamionokat kísérik a főúton. Nekik folyton áll a bál." A "bálba" később az afgán kormányerők is beavatkoznak, aztán egy szakasz amerikai. De a falról nem látni semmit, csak a völgy felett szálló füstöt, meg a még feljebb keringő két fekete pontot - Apache támadóhelikopterek.

Aztán az első dübbenés, valahol egészen közel, meg a géphang a hangszórókból, hogy "incomiiiiing!" A katonák leugrálnak a Hescókról és beszaladnak a bunkerekbe, fejükre fordított U betűk betonból, a tetejükön homokzsákokkal, hogy felfogják a becsapódó aknákat meg a belőlük kiszóródó gonosz kis repeszeket. De ez messze esett le, a dróton kívül, ahogy általában. "A tálibok egyáltalán nem tudnak célozni, ritkán találják el akár a tábort is" - fordul felém mosolyogva az egyik nagydarab, fekete katona. "Tűzharcban is, csak felpattannak a szikla mögül, aztán össze-vissza lőnek - ez a mi szerencsénk". Újabb csattanás, ezúttal közelebbről, a katona arca megrándul, aztán nevetni kezd és rágyújt egy cigire.

"Nem vagyunk valami népszerűek, mi?" - vigyorog. Nem, mondom, asszem nem. "Soha nem hívnak meg bulikba, meg semmi ilyesmi." Nem, mondom, folyton ezekkel a bombákkal jönnek csak. "Ja, igen, a bombák, de azok inkább ilyen meglepetéspartik, ha érted, hogy mondom." Újra nevet és kikukucskál a bunkerből, hogy mivan már. Odakint egy sor mennydörgés verődik vissza a szemközti hegyekről, ahogy a tüzérség elkezdi 120mm-es aknavetőivel belőni a tálibokat. Közben ketten azon filozofálnak, hogy mit fognak csinálni, ha kijutnak a hadseregből. "Én erdész leszek, haver. Egész nap az erdőben mászkálhatsz pénzért, érted? Puskával meg minden, érted? Sőt, bármikor szarhatsz egyet a fák között, ha érted, mire gondolok" - fejtegeti az egyik, általános derültségre.

De mint a következő egy hétben kiderül, a 2-87. gyalogezred D századában a többségnek nincs ilyen jó kedve. A humor inkább csak az unalmat űzi, a stresszt oldja. Jó részük az év eleje óta van itt, sokukon a kimerültség jeleit látni. Nagyon keveset alszanak, energiaitalokkal pörgetik magukat az újabb és újabb bevetésekre.

A háború, ahogy itt, a Hindukus oldalában vívják, jórészt türelemjáték. Szinte soha nincsenek ütközetek, csak bombák, mert a tálibok legfeljebb az afgán rendőröket vagy a kamionokat merik szemtől-szembe megtámadni - meg persze a helyi lakosokat terrorizálni, hogy ne merjenek együttműködni az amerikaiakkal. A végtelen járőrözések, az utak bámulása éjszaka, a helyi vezetőkkel való találkozók, a rajtaütések, amelyek túl gyakran nem hoznak semmi eredményt, csak néhány rozsdás Kalasnyikovot, a harckocsikban való zötykölődés unalma, na meg az állandó félelem, hogy melyik kocsit találja el legközelebb egy bomba, mindez rendkívül kimerítő. De nem adrenalinfűtötte izgalom, nem intenzív akció. Még a belövéseket is megszokja az ember, mert soha nem találnak. Egy csomó katona reklamál is, hogy kéne már egy jó kis tűzharc, nem csak ezek a rohadt bombák folyton, amik mindenkinek kicsinálják az idegeit. Vannak, akik playstationözésbe fognak, ott annyit lőhetnek, amennyit csak akarnak.

Néha pedig felgyorsul minden. Egyszer a századparancsnok megunja az állandó belövéseket - egyik nap hétszer kell a bunkerbe rohanni - és kiküld egy szakaszt, hogy intézzék el a lövöldözőket. A szakaszt azonnal megtámadják az úton, és helikoptereket kell segítségül hívni. Az eredmény négy halott ellenség meg néhány rozsdás aknavető, az egyiket büszkén ki is állítják a táborparancsnokság elé, beleszúrva az ezredzászlót. Onnantól nyugalom van, láthatólag ez a társaság lőtte folyton a tábort.

De július az afgán háború legvéresebb hónapja 2001 óta. Az úgymond teljesen biztonságos Dzsalrez-völgy, ahova egy szakasz új váltással megyek, szinte felrobban a következő napokban. Először a rendőrfőnök kocsiját pusztítja el egy bomba, amitől még a helyiek is olyan idegesek lesznek, hogy az egyik pastu vezető a saját fiait ajánlja fel a fegyveres polgárőrségbe. Aztán az én századomat találja telibe egy masszív pokolgép, úgy, hogy egy kocsiban mind a négy katona az életét veszti. A többinek gyalog kell hazamennie, mert nem lehet tudni, nincs-e még több bomba az úton. Így a falulátogatásnak indult út többórás hegyi caplatássá változik, nyögve a felszerelés súlya alatt a 35 fokos hőségben, rajtaütést sejtve mindenütt. A következő kettő robbanásban senki nem sérül meg, csak az egyik harckocsi fegyverzete megy tönkre. A negyedik bomba egy afgán gyereket sebesít meg, az ötödik szétrombolja a bazárt, és akkora lukat üt az úton, hogy az egyik MRAP (szuperpáncélozott harckocsi) orral beleborul, a katonákat úgy kell kihúzni a géppuskaálláson át. A felrobbantott bazár úgy néz ki, mintha földrengés lett volna, mindenhol szilánkok hevernek meg rengeteg törmelék, az út közepén egy masszív gödör tátong, csoda, hogy nem halt meg senki. Aztán még egy találat megsebesít négy embert, ráadásul egy afgán rendőregység egyik tagjáról kiderül, hogy informálja a tálibokat. A szakaszparancsnok a hét végén hullafáradtan zuhan le az ágyára, hallod, néz rám, lehet az, hogy még csak három hete vagyunk itt?...

*

A katonákat megviseli négy társuk halála. De aztán minden megy tovább, valahogy. És amikor helyzet van, elképesztően fegyelmezetten viselkednek, különösen ahhoz képest, hogy majdnem tinédzserek. Talán azért, mert nagy részük katonacsalád sarja? Vagy a hazafiasság, ami sokukat a hadseregbe vezette? Amit pedig csinálnak, mintha alig érintené meg őket, legalábbis első ránézésre. "Automatikus már ez az egész, érted? A harc is meg minden. Alig alszunk, csak megyünk és megyünk. Nem gondolsz arra, hogy emberekre kell lőnöd. Túl fáradt vagy gondolkodni. Ha valamire gondolok egyáltalán, az a haverom, aki meghalt, mert ráborult egy Humvee" - mondja egy baka, aki a kiejtése alapján valamelyik déli államból jöhet, ahogyan a katonák nagy része.

"Ha egyszer felugrik egy ilyen pofa húsz méterre tőled a szikla mögül egy AK-val, onnantól vagy te vagy ő, érted?" - mondja egy másik. "Vagy a haverod. És kurvára nem én vagy a haverom lesz az, aki zsákban megy ki onnan. Amikor először lőttek rám, teljesen megfagytam. De aztán felkaptam az M4-est és elküldtem ezt a csávót oda, ahova való. Négyszer robbantották fel a kocsimat. Nem akarom, hogy kicsináljanak."

De az igazság az, hogy a legharciasabbak, azok, akik azt mondják, azért jelentkeztek, hogy lövöldözhessenek, még kevés igazi akciót láttak és nemigen lőttek le senkit. Aki már igen, azon kevés jelét látni a harciasságnak. Legfeljebb a dacnak. "Emlékszem egy kölyökre, akit lelövettem a helikopterrel, mert ránk lőtt" - meséli egy hadnagy, mereven maga elé bámulva. "Legfeljebb 15 éves lehetett. De ránk lőtt, és ilyen a háború. Ezek a dolgok eltompítanak kicsit. Ez a munkánk, de csak egy munka. Meg tudod, mire megtaláljuk őket, már nemigen hasonlítanak emberekre, az arcuk ilyen merev lesz meg minden, tudod?"

*

A Dzsalrez-völgyi század nem is nagyon jut semmire ezalatt a hónap alatt. Pedig sok helyinek elege van a tálibokból. Vannak, akiket az ellenállók csak megfenyegetnek, hogy ne merjenek együttműködni az amerikaiakkal és a kormánnyal, de egy átállt tálib vezetőt az egész családjával együtt megölnek. Az afgánoknak kellenének a hidak, az iskolák, az utak, amiket az amerikaiak ajánlgatnak - de leginkább azt szeretnék, ha nyugalom lenne. Azok közül, akik nem támogatják a tálibokat, kevesen mernek hát együttműködni. Ez nagyon frusztráló az amerikaiak számára, mert sokuk - a tisztek feltétlenül - láthatólag őszintén segíteni akar az afgánokon. De az állandó életveszély és az unalom furcsa keveréke, amiben a katonák élnek, ezt erősen próbára teszi. "Már nem sajnálom ezeket az emberek" - mondja végül egy katona. "Segíteni akarok, de ők is megemberelhetnék magukat. Folyton azzal jönnek, hogy nem láttak semmit, nem tudnak semmit, nem tudják hol vannak a tálibok - nem a szart nem, kit néznek ezek hülyének?"

Végül eltelik a három hét, amit a katonákkal töltök és egy konvoj visszavisz a fő wardaki támaszpontra. Idegesen nézem, ahogy a transzport személyzete indulás előtt összekapaszkodva imádkozik; ennél rosszabb kedvcsinálót elképzelni is nehéz egy ilyen úthoz. "Hé!" - jön oda még az egyik katona, mielőtt elindulnak a kocsik. "Aztán majd küldd el a fotókat, hallod?" Egy egész szakasz jön vissza velem - beviszik őket zuhanyozni -, azoknak odaadom CD-n, mondom. Az út eseménytelen, de innen még napokat kell várni az első transzporthelikopterre ki a műveleti területről. De rájuk csak két órát vár benn a konvoj, esznek, ledobják a mosatlant, aztán mennek vissza a hegyekbe.