A dohány

Egy kelet-európai diplomata irodájában ültem az előbb, a nagykövetség egy erődítményre emlékeztető, betonfalakkal, homokzsákokkal és fegyveresekkel körülvett monstrum a délelőtti forgalom káosza közepette: porviharban araszoló, lerobbant, főleg japán gyártmányú sárga taxik, négykerékmeghajtású rendőrautók, ENSZ-járművek és időnként egy-egy NATO-konvoj, mögöttük tisztes távolságban araszoló helyi járművekkel (a konvojok mögött óriási követési távolságot kell tartani, nehogy az ideges katonák öngyilkos merénylőnek nézzék a kocsit).

“Minden nap rosszabb” – mondja tömören a kefehajú, enyhén pocakos diplomata, Pakisztánból becsempészett amerikai cigarettán pöfékelve, a háta mögött a falon régi, köhécselő ventillátorral, amikor megkérdezem, mi a helyzet. “A NATO ugyanazokat a hibákat követi el, mint a szovjetek. Kabulon kívül gyakorlatilag nincs kormány. Északon nyugalom van, de délen és keleten… A helyi kormányzókat innen nevezik ki, de nem tudnak mit csinálni, mert a pastu törzsi vezetők nem támogatják őket. A törzsek nélkül pedig semmi nem működik, mert mindent ők ellenőriznek. Cigarettát? Teát?” Vakkant valamit az irodaszolgának, aki kiviszi a cukrot, mert tele van hangyákkal. “35 éve van itt a nagykövetségen... A jó öreg hogyishívják... Már tud ***-ul...”

Rágyújt újra. Nyilvánvaló, hogy unatkozik itt, mert nagyon hamar felenged, és ecsetelni kezdi, mit gondol az egész helyzetről. “Ne írja le a nevemet... Nézze, felejtse el, amit az újságokban olvas. Ez nem a tálibokról szól... Ötvenfajta lázadó csoport van, nehéz fejben tartani mind... Mi? Nem a vallásért harcolnak ezek, ne nevettesse ki magát... Nem számít itt semmit a vallás...” Akkor mi számít? Előrehajol, a szemembe néz, kis fekete szemeiben váratlanul derű villan. “Hát a pénz... Hogy ki kapja a dohányt... Érti? Hogy ki kapja a dohányt.” Nevetni kezd, rágyújt, összecsattintja a zippo öngyújtót és hátradől a széken.

“Nézze, lent Helmandban, ahol a brit barátaink erőlködnek, a törzsek ópiumot termelnek. A világ majdnem összes ópiumát ott termelik... Lehetne krumplit is, de az ópiummal többet lehet keresni... Mindenki benne van, észbontó a korrupció... Ez az egész azon múlik, meg tudnak-e állapodni a törzsekkel a pénzről és a hatalomról… A kormány állítólag próbálkozik... Tárgyalnak... Néha van is, aki átáll, és akkor kicsit javulnak a dolgok... Mit mondott, meddig marad?” Két hétig, de lemegyek ***-ba. “Ha visszajött, jöjjön el ebédre... Gőzöm nincs, mi történik odakinn, el kell, hogy mondja, mit látott... A katonai attasé sajnos nincs itt... Volt szerencsém...”

Az ajtón kívül már egy zord tekintetű, kopasz európai fegyveres áll, ő hozott be is, ő vezet ki is, egy szót se szól. A kapun akkora lakat van, mint egy gyerme feje. Odakint vidáman integetnek az afgán rendőrök.