'Az erőtlenség érzése tart minket foglyul' - Mi történt az arabokkal?

Hírszerző, 2007. szeptember 17.

Az arabokra rossz idők járnak. A Közel-Kelet évtizedek óta csatatér, az arab országok mindegyike valamiféle diktatúra, ha nem éppen polgárháború helyszíne. Az arab társadalom és politika szinte teljesen megkövesedett, a bürokratikus elnyomás és a középkori vallási fanatizmus között ingadozik. A kiút az élénk, a globális kultúrába egyre inkább betagozódó pánarab kultúrában, egyfajta nyugatos reneszánszban lehet, írja könyvében Szamír Kasszír, egy meghatározó libanoni újságíró.

Mi történt az arabokkal? Az arab-iszlám világ a 16-17-ik századig talán a legsikeresebb civilizációja volt az emberi történelemnek, kultúrájában, műveltségében, jogrendjében, anyagi fejlettségében, toleranciájában, katonai erejében. De ahogy Európa kiemelkedett a sötét középkorból és pár száz év leforgása alatt a világ urává vált, úgy indult hanyatlásnak a Közel-Kelet. Mára a világ egyik legszerencsétlenebb és legreménytelenebb térségévé vált. Ahogy a libanoni újságíró, Szamír Kasszir fogalmaz nagyszerű könyvében, a Being Arab-ban, a 21-ik század elején már „kimondottan kellemetlen arabnak lenni”.

Az először 2004-ben publikált, angolul 2006-ban megjelent Being Arab hatásos könyv, már csak azért is, mert a benne ecsetelt szomorú állapotokat fagyosan illusztrálja szerzőjének sorsa. A libanoni napilap, az An-Nahar esszéírójával a gépkocsijába rejtett pokolgép végzett Bejrútban 2005-ben. Ahogy ez Libanonban megszokott, a gyilkosokat soha nem találták meg, de Kasszír halála feltehetőleg a szír elhárítás számlájára írandó. A bátor újságíró a libanoni függetlenségi mozgalom egyik meghatározó tagja volt, és éveken keresztül kritizálta a Libanont harminc éven át részben vagy egészében megszállva tartó brutális szír rezsimet.

A rövid kis könyv – inkább esszé – az arabok huszadik századi balsorsán rágódik, megpróbál némi világosságot felkutatni a kietlenségben, kiutat keresni a sötét kútból, ahol az arab világ a 21-ik század elején találja magát. Hogy a kút sötét és igen mély, afelől nincs sok kétség, és Kasszír sem áltatja magát.

Az arab balsors
„Le kell írnunk egyáltalán, mi a baj az arab világgal? Néhány statisztika elég ahhoz, hogy demonstráljuk, milyen komoly bajban vannak az arab társadalmak: krónikus írástudatlanság, hatalmak különbségek a gazdagok és a szegények között, túlnépesedett városok, elsivatagosodó vidék. De az arabok balsorsa több ennél… inkább érzés ez, mint statisztikai adat… A meggyőződés, hogy az araboknak nincs jövőjük, hogy sorsukon nem javíthat semmi, és a gyógyíthatatlan betegség előli egyetlen menekvés a kivándorlás – már ha ez lehetséges volna” – írja a könyv elején.

Persze a világnak van még elég szerencsétlen környéke, az arab sors ebben az értelemben nem egyedi. A frusztráció egyik forrása az, írja Kasszír, hogy a harmadik világ – ma fejlődő országoknak szokás őket nevezni – még azon régiói is több eredményt, és főként több reményt tudnak felmutatni, amelyek nem sokkal ezelőtt még osztották az arab világ fejletlenségét, vagy egyenesen a sötét elmaradottság olyan posványába voltak beleragadva, mint Fekete-Afrika. Fekete-Afrika, ami ma „fittyet hányva a lehetetlen körülményekre, a demokráciával kísérletezik, még traumatikus polgárháborúi közepette is”.

Ehhez képest az arab világ, tekint végig Kasszír a diktatúrákkal és szükségállapottal, nyomorral és írástudatlansággal, középkori intoleranciával és vallási fanatizmussal, ilyen vagy olyan háborúkkal sújtott térségen, „semmit nem tud felmutatni”. Se a technológiai, se a gazdasági, se a politikai fejlődés szférájában. Mindennek tetejébe a nagyhatalmi versengés és a térség kifogyhatatlan olajkútjai miatt a Közel-Kelet az egyetlen olyan környék a világon, ahol a kvázi gyarmati politizálás a mai napig fennmaradt. Ez olyan, az arabok számára szinte elviselhetetlen frusztrációt okozó megaláztatásokban ölt testet, mint az Izraellel vívott vesztes háborúk sorozata, vagy Irak, az arab világ egykori szívének amerikai-brit megszállása. A frusztrációt tovább fokozza a tudat, hogy az arab-iszlám civilizáció valaha az emberi fejlődés csúcspontján állt – jóval magasabban, mint a Róma bukása után ezer évig barbarizmusban tengődő Nyugat.

Na igen. A Nyugat, az örök vetélytárs a Földközi-tenger másik oldalán. „Az arabok balsorsát ráadásul nem lehet elválasztani a Másik – a Nyugat – szúrós tekintetétől. Ezt az egyszerre gyanakvó és leereszkedő tekintetet, ami kigúnyolja erőtlenségüket és csúfot űz reményeikből, az arabok képtelenek kikerülni. És még ha ki is tudnák kerülni a Másik tekintetét, hogyan tudnák elkerülni azt, hogy összehasonlítsák saját magukat a hosszú árnyékkal, amit vet?” Ez alatt Kasszír nem csak a Nyugat technológia, katonai, gazdasági fejlettségét érti, de demokráciáját és az egyéni szabadságjogokat védő intézményeit is.

Mint minden frusztráció, az erőtlenség frusztrációja ez. „Az erőtlenség érzése tart minket foglyául. Az erőtlenség érzése, mint valami folytonos gyulladás, ez balsorsunk fő jele. Az erőtlenség, ami még azt sem hagyja, hogy kijelentsük, a Másik hűvös tekintetébe nézve: igenis létezünk. A Másikéba, aki tagadja jogunkat a létezéshez, megvet minket, és aki újra dominanciája alá hajtana minket. Erőtlenség, hogy elfojtsuk az érzést: nem vagyunk többek, mint szerény gyalogok a világ sakktábláján – miközben a játszma itt folyik, itt, a mi saját házunkban” – írja.

Ki tehet róla?
A könyv, szögezzük le gyorsan, nem Izrael- és Amerika-ellenes kirohanás. Persze a palesztin származású Kasszír a Nyugatot is vádolja az arabok balsorsáért. Rámutat: aligha meglepő, hogy a katonai megaláztatások sorozata, a Nyugat gyakorta rövidlátó és önző beavatkozásai olyan körülményeket eredményeztek, ahol tenyészik a katonai diktatúra és a fanatikus iszlám, ahol az értelmes vita keretein kívülre került az állandó harc Izraellel (az „ellenállás”), és ahol a háború soha ki nem alvó parazsa milliókra erőlteti rá a szükségállapotot, a bürokratikus elnyomást – vagy a szó szerint értelmezett Korán intoleranciáját és középkori társadalommodelljét.

Egyébként az iszlámista fanatizmus – dzsihádizmus, takfirizmus, szalafizmus, annyi neve van már – Kasszírt legalább olyan undorral tölti el, mint a halálát okozó szír rendőrállam. Eszelős, trappoló halálkultuszát az európai fasizmushoz hasonlítja, eredetét – hasonlóan az európai fasizmuséhoz – az arab társadalmak válságában és az arab államok szinte teljes csődjében fedezi fel.

De Kasszír szerint legalább ennyire felelős a katasztrofális helyzetért az olaj. Az olaj – a kincs, amiért nem kell megdolgozni – konzerválta, megerősítette és exportálta az arab világ hagyományosan egyik legelmaradottabb részének, az Arab-félszigetnek antimodern, középkori és intoleráns társadalmi berendezkedését, megerősítette a térség autoriter vonásait, segített eltiporni demokratikus törekvéseit, csírájában elfojtotta az egyéni szabadságjogok fejlődését. És persze biztosította, hogy a stabil olajellátás miatt aggódó Nyugat egy percre se hagyja békén az arabokat.

Arab reneszánsz?
A rémes helyzet ellenére Szamír Kasszír könyve mégis optimistán cseng valamelyest. Úgy véli, hogy bár az arab balsors sötét kútjából jó ideig aligha lehet kikapaszkodni, a helyzet némi javítására mégis van esély. Ehhez pedig elsősorban arra van szükség, hogy az arabok levessék magukról saját bénító történelemszemléletüket. Ez a történelemszemlélet az úgymond rövid ideig tartó dicsőséges kor után mindenütt hanyatlást lát, a 19-ik század rövid ideig tartó kulturális, politikai és gazdasági reneszánszát, a nahdá-t pedig a történelem szemétdombjára veti, mint sikertelen modernizációs kísérletet, teljes zsákutcát.

Kasszír könyve eszmetörténeti értelemben a nahdá-ról szól, a 19. és kora 20. századi arab modernizációs kísérletről. A nahda reformerei, némiképp hasonlóan a 18-19. századi magyar reformerekhez, megkísérelték átvenni a Nyugat technológiai, kulturális, gazdasági és politikai vívmányait, hogy modernizálják megkövesedett, lemaradó társadalmaikat. Kiindulópontnak az európai felvilágosodást és a francia forradalmat vették, annak minden nagyszerű hozadékával (mint a demokrácia és a liberalizmus) – és katasztrofális hordalékával (mint az extrém, etnocentrikus nacionalizmus, a fasizmus, vagy a kommunizmus).

Kasszír hangoztatja, hogy a nahda, noha végeredményben kifulladt, sok tekintetben igenis sikeres volt – ki tagadhatná a török, egyiptomi, szír, iraki szekularizáció és átfogó modernizáció, az egyiptomi és libanoni film, zene és irodalom, a pánarab női egyenjogúsági mozgalmak eredményeit (előbbiek szörnyűséges túlkapásaival együtt is)? Szíriában a nőknek hamarabb lett szavazati joguk, mint Franciaországban vagy Svájcban. A nahda reformerei – az egyiptomi Muhammad Ali pasa, aki szédítő modernizációs programot hajtott végre, a libanoni Butrosz al-Busztani, aki először fordította le a Bibliát arabra, a kozmopolita Ahmed Fárisz al-Sidjak, a nagy szocialista és feminista, az egyiptomi Mohamed Abduh, a nagy vallásreformer – ráadásul nem láttak problémát a modern, felvilágosult, racionális (ha úgy tetszik, nyugatos) értékek és az iszlám összekapcsolásában, nem gondolták úgy, hogy a szabadság, egyenlőség és demokrácia elvei összeegyeztethetetlenek lennének az arab hagyománnyal.

A mai mainstream arab történetírás és vélemény ennek ellenére úgy tekint a nahdá-ra, mint sikertelen kísérletre, zsákutcára. Ez részben érthető: a kísérletet elsöpörték a háborúk, a Török Birodalom felbomlása utáni káosz, a gyarmatosítás, a törzsi politizálás, a sötét diktatúrák megjelenése, a hidegháború. A legnagyobb baj az, hogy a kudarcot elsősorban politikai értelemben fogják fel: a liberalizmussal, a demokráciával való kísérletezést ma nem olyan sokan tartják igazán kívánatosnak az arab világban, részben korábbi kudarcai, részben napjaink bénító példái miatt (a három legdemokratikusabb arab ország Irak, Libanon és Palesztina – tetszik érteni). Az eredmény: az autoriter társadalmi berendezkedést az is konzerválja, hogy az arabok nem látnak alternatívát.

De Kasszír szerint a nahda modernizációs törekvéseit, sikereit és potenciálját leírni óriási hiba. Szerinte a kiút, ha egyáltalán létezik, éppen a nahda, az alapértékeit tekintve nyugati típusú modernizáció irányában van. Már csak azért is, mert ez elkerülhetetlenné teszi a szembenézést az arab világ saját kudarcaival, az áldozati szereppel, amibe a kudarcok juttatták, és a morális maszatolással, amit ez eredményez.

„Az araboknak le kell számolniuk azzal a kétértelmű attitűddel, ami elmélyíti a kulturális konfrontációt [köztük és a Nyugat közt]. Félre kell tennünk megszokott áldozati önképünket, de nem úgy, hogy bosszút forralunk, hanem úgy, hogy észrevesszük: a sok vereség mellett a huszadik század sikereket is hozott, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy részt vegyünk az emberi fejlődésben. Hasonlóképpen, le kell számolnunk az erkölcsi pragmatizmussal, amit az áldozati szerep lehetővé tesz. Ha nem fogadjuk el, hogy a cél szentesíti az eszközt, akkor az áldozatnak milyen alapon engedjük meg? [Mint például az izraeli polgári célpontok elleni merényletek esetén – Sz. B.] Nem keverhetjük össze a terrorizmust az ellenállással, ahogy a Nyugat összekeveri az ellenállást a terrorizmussal. De ha el akarjuk utasítani a civilizációk összecsapását, akkor meg kell szabadulnunk negatív arabközpontúságunktól is, ami az egész világtörténelmet ellenünk irányuló fenyegetésnek látja. [...] El kell fogadnunk, hogy a demokratikus értékek ma már az emberiség közös örökségét képezik.”

Mi, magyarok, tudjuk, hogy az áldozati szerepből kitörni, az általa lehetővé tett erkölcsi pragmatizmussal leszámolni nehéz („velünk kiszúrt a történelem, szóval nekünk bármit lehet”). Holott azok a csapások, amelyek Magyarországot a huszadik században érték, jobbára eltörpülnek azok mellett a megaláztatások mellett, amelyek az arabokat, ezt a valaha dicső, fejlett és hatalmas civilizációt érték. Arról nem is beszélve, hogy a mi helyzetünk ma összehasonlíthatatlanul jobb és reményteljesebb, mint az övék. Kasszírt optimistának nevezni ezért talán túlzás is volna. Mégis lát némi reményt itt-ott.

Elsősorban mégpedig a pánarab kultúrában, ami az elmúlt két évtizedben élénk fejlődésnek indult, „a cenzorok minden törekvése ellenére”. Ez a kultúra igen sokszínű, és ezért a tolerancia és így végeredményben a demokrácia forrása lehet. „Az arab kultúra elkezdte újra megtanulni, hogyan integrálja egy egészbe önnön sokszínűségét, hogyan fogadja el, hogy a másság nem feltétlenül a megosztottság forrása. Ez persze még önmagában nem elégséges a demokrácia kialakulásához, már csak azért sem, mert elsősorban az eliteket érinti. Mégis, talán az első lépés a sokszínűség elfogadása felé. A korábban marginalizált arab kultúra egyúttal egyre inkább a világkultúra részévé válik [...] és egyre inkább önmagába integrálja a Másikat [a Nyugatot]. [...] Talán itt, a kultúrák közti érintkezésben, annak galvanizáló hatásában kell a megoldást keresnünk. [...] A kulturális globalizáció nem jelent fenyegetést az arab identitásra – éppenséggel az arab kultúra nagy esélye lehet.”

Szamír Kasszír persze már nem fogja meglátni, beválik-e félig-meddig optimista jóslata. Erőszakos halála csak újabb eredménye azoknak a rémes körülményeknek, amire könyve végén még egyszer emlékezteti olvasóit. Kasszírt 2005-ben ölték meg, azóta a helyzet inkább csak romlott. Irakban, ami egymással barbár harcot folytató vallási és etnikai közösségek véres arénájává vált, Palesztinában, ahol a palesztinok ki tudja, hányadik belháborújukat vívják. Vagy éppen Kasszír hazájában, Libanonban, ami a szír elnyomást lerázva nem hogy liberális és demokratikus sikertörténetévé vált volna az arab világnak, de elkezdett visszacsúszni kaotikus, törzsi múltjába, ahol Bejrút sokszínűségét és toleranciáját, kreatív, pulzáló kulturális életét újra elhomályosítják az ország felfegyverzett bandái, széthulló intézményei, vallási szélsőségesei és erőszakos politizálása.


Samir Kassir: Being Arab
Verso, 2006, 92 oldal