"Nem nyerhetnek meg mindent a kínaiak, b***!"

A kínai tévé, a CCTV olimpiai közvetítése iszonyú gáz. Látványosan csak a kínai sikerekkel foglalkoznak, de olyan szinten, hogy például a litvánokkal játszott kosárlabdameccsről a studió elkapcsol, valahányszor az ellenfél átveszi a vezetést. Egy idő után ezt megnehezíti, hogy a litvánok vagy húsz ponttal elhúznak. Az olaszokkal szemben elbukott röplabdameccs összegző képsorain kínai bombagólok, kétségbeesetten védekező, a padlón fetrengő olaszok, a tökéletesen végrehajtott akciók után egymás tenyerébe csapó, kúl kínai játékosok. Arról, hogy az olaszok nyertek, nem értesülünk. Semmi nem ronthatja el a bulit. A röhej az, hogy ettől egyébként sem kellene tartani: a kínaiak tényleg jók, szinte mindenben, majdnem minden nap nyernek egy tonna aranyat, néhány nappal a buli vége előtt majd’ ötven van nekik, ami főleg ahhoz képest elképesztő, hogy ez az első generáció, ami valóban komolyan veszi az olimpiát. Legelső aranyukat 1984-ben Los Angelesben szerezték.

Hogy a kínai emberek maguk mennyire veszik komolyan a tévéből ömlő, vérciki „hazafias” propagandát (amit a sportközvetítések szüneteiben gennyes vagy lüke szappanoperák és kosztümös filmek váltogatnak), mennyire osztják ezt a gagyinacionalista ömlengést, nem tudom. De ez a leglátványosabb demonstrációja annak, hogy a rezsim, aminek eredeti kommunista ideológiáját már senki nem veszi komolyan, és ezért az ilyen vacak nacionalista hergelésben keres tartalmat, mennyire bizonytalan, mennyire görcsös, mennyire fél – és mennyire hülyének nézi saját népét. Másképp nem szorulna rá az ilyesmire. Megelégedne a sikerrel magával. (Persze aztán majd jól visszaüt ez, az ilyesmi úgy szokott, de az összes hülye zsarnok későn jön rá, hogy túl nagy erőkkel játszik.)

Külön vicc, hogy a CCTV megszokott angol rövidítése closed-circuit television, vagyis zártláncú televízió. Angliában a mindenütt ott leselkedő big brother-sztájl biztonsági kamerákat hívják így.

*

Az arcon, akivel vagyok, három nap sporteseményei után paranoiás tünetek kezdenek előjönni. „Nem nyerhetnek meg mindent a kínaiak, b***!” – mondja egyik reggel kétségbeesetten, miközben kábé ötvenedszer húzzák fel a tévében a vörös zászlót. Az olimpiát, az eredeti elképzelés szerint a felemelkedő Kína büszke coming-out partyját, a már-már nevetséges sikermennyiség és a tévéből ömlő nacionalista propaganda enyhén fenyegető felvonulássá, irtózatos trappolássá változtatja, pont az ellenkező eredményt váltva ki. Elismerés helyett enyhe félelmet ébreszt az emberben. A kínaiak túl jók. Ráadásul túl komolyan veszik. Ha beledöglenek is, ők fogják „megnyerni” az olimpiát. Mindez pedig úgy jön át, hogy új gyerek jelent meg a játszótéren, elég nagy, és rettenetes csuklózásba fogott a mászóka alatt. Mi meg hülyén nézzük, vajon mi jön még. Hátha nem csak csuklózni fog. „Ezt valóban nem szabad hagyni, haver” – válaszolok jeges nyugalommal. „A záróünnepség után egy hétnek sem kell eltelnie, és az egész világ egy borzalmas katonai szövetségbe tömörül Kína ellen, meglásd. A China Defense Treaty Organisation alapdokumentumát 185 ország képviselője fogja aláírni Genfben. Nem hagyhatjuk magunkat.” „Ez lesz” – bólogat az arc látszólag megnyugodva, miközben a kínaiak besöpörnek még néhány aranyat a háttérben.

*

A Tiananmen téren kábé egymillió ember lehet, meglepő módon mind kínai, európait csak egyet-kettőt látni egy alapos egyórás séta után. Viszont mindenki velünk akar fényképezkedni, ami igen mélyen megérint. Európainak minden fejlődő országban fless lenni, de ez más szint. Az arc némileg nyugtalanul szorongatja a vörös kínai zászlót, amit a kezébe nyomtak, mielőtt villant a vaku. „Haver” – köszörüli a torkát röviddel később. „Ez az ember a kínai tévének dolgozott. Bevallotta nekem. Vége a pályafutásunknak. Nem láthatnak meg minket odahaza idiótán vigyorogva ezzel a zászlóval.” Talán. Én inkább attól tartok, hogy valamelyik sporteseményen készült felvételen tűnünk fel, vörösre üvöltött fejjel, kölcsönkért fekete napszemüvegben. De Pekingben mindenki fényképezkedik, megállás nélkül és mindenütt. Egymást. Feltehetőleg a kínaiak nagy részének ez új dolog, mert láthatólag képtelenek vele betelni. Újra és újra, minden szögből, a legváltozatosabb helyszínekkel a háttérben, aztán gyorsan cserélnek. A középosztálybeli lét önfeledt örömei. Ez persze teljesen oké, sőt, tulajdonképpen megható, főleg ha belegondolunk, hogy a lelkes pénzcsinálást megelőzően a kínai rezsim fő programja a kemény népirtás volt.

Ja, egyébként a téren igen jó a hangulat, semmi rossz karma az 1989-es demokratikus megmozdulások eltiprása miatt. Jókedvű kínaiak állnak sorba, hogy megnézzék a kínai zászló esti ünnepélyes levonását. Igaz, hogy jön-megy mindig néhány brutálisabb rendőrautó, meg egy szürke furgon is parkol itt-ott gyanúsan, de hát hol nem, ugye. (Az igazi szemétség egyedül a zászló mellett álló rendőrök keze ügyében gondosan elhelyezett poroltó, asszem arra az esetre, ha valami romantikusabb arc esetleg fel találná gyújtani magát, miközben a rezsim jó alaposan beletörülközik a fehér olimpiai lobogóba, ezzel elrontva az egészet. Mint a békés Falun Gon szekta öt tagja pár évvel ezelőtt, teljesen ártalmatlan mozgalmuk eltiprása miatt. Mindegy. Ez most az ő bulijuk, mármint a kínaiaké.)

*

Kurva jól néznek ki az ausztrál kosaras lányok.

*

A legjobb szurkolói óbégatás eddig egyértelműen a magyarok által skandált „Nincsen jegyünk / Mégis megyünk”. Ráadásul igaz is. Csomó ember jegy nélkül jön be eseményekre, mert ha egyszer már a létesítményen belül van, onnantól be tud menni bárhova, ami ott zajlik, csak jöjjön ki valaki érte egy (használt) jeggyel bentről. Kellő határozottsággal egyébként az ember bárhova bejut, mert a kínai hatósági közeg mintha nem volna hozzászokva, hogy valaki nem engedelmeskedik a felszólításnak, illetve nem vonul egyenesen-derékszögben, szabályosan, egyszerre lépve, parancsra és kollektíve, hanem európai függetlenséggel (vagy legalábbis gőggel és önzéssel) azt csinál, ami eszébe jut, amit akar. Erre itt nincsenek felkészülve igazán. (Ja: az egész olimpia egyértelműen leggázabb részét a kínai önkéntesek egy alkategóriája alkotja, akik konkrétan katonai menetoszlopokban vonulnak fel és alá, néha kocogásba váltva, mint az alapkiképzésen, csak éppen az utcán, a kis kék egyenruhájukban, a röhögő nyugatiak szeme láttára, akik egy része aztán poénből beáll a sorba, és trappol ő is, hátha a kínaiak elnevetik magukat, de persze nem. Le kellett volna fényképezni.) Na mindegy, szóval érdekes kontrasztot alkot egymással a fegyelmezett (komcsi-kollektivista-lemming) trappolás, valamint a tény, hogy az ország (rohamosan növekvő, elképesztő tempóban modernizálódó, hamarosan a világ legnagyobbja stb., stb.), szóval az ország gazdasága jelentős részben a csalásra épül, amennyiben lekoppintják a nyugati termékeket, legyártják őket olcsón és eladják negyedannyiért. Amerika és az Európai Unió ezt a problémát udvarias eufemizmussal úgy nevezi, hogy Kínának még sok tennivalója van a szellemi tulajdonjogok tiszteletbentartása terén. Valójában ez egyszerű lopás, de persze a zene- és videotöltögetés is, szóval kuss.

*

Fareed Zakaria, a Newsweek International főszerkesztője új könyvében, a The Post-American World-ben – amit stílusosan most itt Pekingben próbálok olvasni – azt írja, hogy a kínaiak már az európai felfedezések kora előtt komoly tengeri expedíciókat hajtottak végre, ráadásul nagyobb hajókkal, mint a portugálok és a spanyolok. Sőt, nagyobb épületeket is húztak fel, több pénzük volt, meg minden – miért nem ők lettek akkor a világ urai? Ha az indiaiak meg tudták építeni a Tadzs Mahalt, akkor hogyan igázta őket le a távoli és kicsi Anglia? Nos, úgy, hogy ezeknek a nagy ázsiai civilizációknak az ereje méretükből, nem pedig kreativitásukból származott. Abból a képességükből, hogy milliókat tudtak csatasorba állítani, nem pedig abból, hogy ők építették a jobb fegyvereket, hogy ők szervezték meg hatékonyabban társadalmukat. Ahogy a régi angol katonaversike mondja az afrikai gyarmati háborúk idejéből, amikor hegyes botocskákkal felszerelt négerekkel kellett harcolniuk a gépesített angol hadosztályoknak, „Whatever happens, we have got / The Maxim gun and they have not.” Vajon még mindig így van ez? A kínai csoda mögött az ötszázmillió olcsó dolgozó áll elsősorban, akik gyorsabban gyártják a tornacipőket és a gémkapcsokat, mint a legdurvább nyugati gépsor, vagy a kreativitás? Igazából nem tudom, gondolom egyelőre főleg az első, de talán egyre inkább a második is. Peking mindenesetre elég jól néz ki, a reptér új, gigantikus és ultramenő harmadik termináljától kezdve az olimpiai létesítményeken keresztül a modern irodaházakig. Persze az összeset nyugati építész tervezte, de nyilván ez nem lesz így mindig.

*

A kínai üzletember arc a Holiday Innben (egy éjszaka kétszáz dollár az olimpia miatt, viszont az egyedüli hely kb. Pekingben, ahol nem undorító a kávé) a helyzetre panaszkodik. A helyzet – vagyis az ő gazdasági nehézségei – abban áll, hogy túl magas az olaj ára, és ezért több száz dollárral több egy konténernyi áru szállítási költsége Mexikóba és Indiába, ahová az arc műbőr cipőket szállít, valamint túl erős a yüan, és ez is drágítja az exportot. „Könnyű meggazdagodni?” – kérdi csillogó szemekkel útitársam, akit főleg az ilyesmi érdekel. Meg kell kenni a megfelelő embereket, rázza a fejét a kínai, egészen belefeledkezve a témába. Mi is eléggé belefedkezünk aztán, konkrétan a belépőjegyeink felét elpasszoljuk az utcán, átlagosan három-négyszeres áron, ami nem olyan rossz, főleg, hogy mintha az egész város ezt csinálná, a hotelek üzenőfalán, a stadionok bejárata előtt, egy stratégiai metróállomásnál, néhány unatkozó rendőr szeme láttára (érthetetlen, hogyan bukott le az a két magyar, akit üzérkedéséért hazaküldtek a hatóságok), meg persze az interneten. Majdnem egy hete vagyunk itt és lényegesen több pénzünk van nettó, mint amikor megérkeztünk – bár az igaz, hogy tegnap kiderült, a megkeresett pénz olyan negyede-harmada hamis százasokból áll. „Semmi gond, haver, semmi gond, majd összegyűrjük őket jó alaposan és odaadjuk őket a taxisoknak” – lelkendezik az arc, akivel lakom. És valóban, hamarosan törökülésben ülünk a hotelben az ágyon, és százasokat gyűrögetünk kicsi gombócokba.