Még nem az igazi

Magyar Narancs, július 3.

Noha a NATO-nak 2008 tavaszára sikerült elérnie, hogy a tálibok tevékenysége ne fejlődjön teljes felkeléssé, Afganisztán bajban van. Az állam rosszul vagy sehogy nem működik, a korrupció észbontó, a fejlesztések akadoznak, és a réseken szivárognak be a különböző kormányellenes lázadók, aláásva még az eddigi eredményeket is. Helyszíni riport.

Csanderbaj bájos kis település Kabultól úgy 20 kilométerre északra. Zöld, árnyas, kis patakok szelte, kellemes környék, ahova jobb időkben a kabuli középosztály kijár víkendezni, elmenekülve a főváros fullasztó porából és káoszából. Itt még van állami jelenlét, a közbiztonság megfelelő. Első pillantásra így nézhetne ki egy békés, jól működő Afganisztán.

A baj csak az, hogy a helyi képviselő, akinek a kezében összefutnak a szálak, egy gengszter.

„Sok problémánk volt” – mondja bizonytalanul Szultán Ahmed, egy helyi tisztviselő. Ahmed az a típusú ember, aki bajba kerül. A szovjetek a nyolcvanas években ellőtték az egyik lábát. A hadurakkal, akik a szovjet kivonulás után átvették a dolgokat, nem volt jóban, és hajlamos túl sokat beszélni. Rossznéven vette azt is, amikor a helyi parlamenti képviselő, az iszlámista Abdul Raszul Szajaf, aki annak idején szoros kapcsolatban állt Oszama bin Ladennel is, nekiállt elvenni a helyi tadzsikok földjét (Szajaf pastu, ami a legfontosabb afgán népcsoport, de ezen a környéken kisebbség).

„Végül felmentünk a földhöz pár legénnyel, de fegyveresek voltak ott. Egy részük rendőr, de azok is Szajaf emberei” – meséli Ahmed a falábát simogatva. A kibontakozott vita lövöldözésbe torkollott, amiben két legénye meghalt, többüket pedig bezárták. „Szajaf irányít itt mindent. Az emberei mindenhol ott vannak, ellenőrzik az állami szerveket, terrorizálják az embereket” – mondja savanyúan Ahmed, akit végül a tartományi tanácsból is kirúgtak, mert nem bírta tartani a száját.

Basáskodnak

Csanderbaj jó példa rá, milyen nehézségekkel szembesül Afganisztán még azokon a területeken is, ahol nem dúl a háború a NATO és a tálibok közt. Az állami szerveken hadurak élősködnek, akik gyakran magánhadseregül használják a rendőrséget, basáskodnak a helyieken, és a kábítószerüzletben is benne van a kezük. A korrupció észbontó. Az etnikai ellentétek további olajat öntenek a tűzre. Az eredmény gyakran az, hogy hiába szabadultak meg az afgánok a tálibok embertelen uralmától, a helyzet sok tekintetben nem javult. „Szajaf még a CARE [egy nemzetközi fejlesztési szervezet] munkáját is leállítatta a környéken, mert attól félt, hogy a legényei elmennek dolgozni, és akkor mi lesz a hadseregével” – mondja Ahmed.

A problémák gyökere részben a tálibok 2001-es bukását követő politikai megegyezésben rejlik, ami sok helyen újra hatalomra segítette a kilencvenes évek hadurait, azokat az embereket, akik a szovjetek elkergetése után gengszteruralmat vezettek be saját területükön és szétrombolták az országot. A régi emberek politikai posztokat kaptak, mert az amerikai inváziónak nem Afganisztán rendbetétele volt a fő célja, hanem a tálibok és az al-Kaida megsemmisítése, ehhez pedig szükségük volt segítségre. A Szajefhoz hasonló arcok egy részétől Hamid Karzai kormányának sikerült megszabadulnia az elmúlt években, de még mindig rengeteg van. „Karzai tudja, hogy a kormányzók és a miniszterek egy része a saját zsebére üzletel, kábítószerben utazik, de gyakran nem tud mit tenni. Túl erősek, erősebbek, mint ő” – mondja Abdul Szálem Roketi („a Rakéta”), a szovjetek elleni háború hőse és volt tálib parancsnok, aki átállt a kormány oldalára.

A rendőrség – többségük volt milicista – komoly gond mindenütt. „A felszerelésük rossz, az elszántságuk kétséges. Ha lehet, inkább elkerülik a bajt. Vannak helyek, ahol nem járnak dolgozni, mert túl veszélyes. A tisztek minősége javult, de a rendőrökről nem mindig tudni, hogy kivel vannak” – mondja egy ENSZ-tisztviselő. Egy részük nem is az államnak dolgozik, hanem a helyi hadúrnak. Benne vannak a drog- és fegyverkereskedelemtől kezdve az emberrablásig mindenben. Abdul Dzsabar Naémi, Wardak tartomány volt kormányzója felidéz egy esetet, amikor egy rendőrőrs egyszerűen eladta a fegyvereit valakinek. Egy másik folyton „elalszik”, amikor bizonyos teherautók kelnek át az ellenőrző pontokon. A Narancs helyi vezetője igyekezett elkerülni a rendőrségi csekkpointokat a fővároson kívül és hazudott a rendőröknek úticéljukat illetően az általuk jelentett potenciális veszély miatt. (Az amerikaiak nemrég egy rendőri újraképzési programot indítottak, ami állítólag számos sikert szült már.)

Ahmed is elismeri, hogy sok minden javult. Csanderbajban épült például egy út, az első eddig, kutakat fúrtak, vízvezetékeket fektettek. Van valamennyi pénz az árvákra és hadirokkantakra (harminc év háború után rengeteg van), még egy leányiskolát is átadtak, számítógépekkel. A kisebb projektekről ráadásul a helyiek dönthetnek, egy választott testületen keresztül. „A tanács tagjai felkeresik a falvakat és megbeszélik az emberekkel, hogy mire van szükségük. A minisztérium aztán ez alapján hagyja jóvá a projekteket. A rendszer jó, demokratikus” – mondja Ahmed.

A baj csak az, hogy a tanács tele van Szajaf embereivel, ezért nem mindig azt képviseli, amit a helyiek akarnak. A nagyobb fejlesztések, például az elektromosság bevezetése vagy egy gát megépítése, már nem mennek ilyen jól. „Nincs rendszer. Össze-vissza költenek. Az öntözőrendszert még mindig nem sikerült megjavítani. Nincs áram. Mintha senkit nem érdekelne a dolog” – mondja Ahmed. Az eredmény az, hogy az emberek csalódottak és mérgesek. Alap összeesküvés-elmélet, hogy azért nincs pénz, mert a nemzetköziek lenyúlják vagy magukra költik. „Ha tényleg itt lenne az a sok milliárd dollár, amit ígértek, Afganisztán már olyan lenne, mint Európa” – mondja Ahmed. Ez persze túlzás, és a hely annyira szét van esve, hogy az elégedettség valószínűleg mindenképpen messze van. De tény, hogy az építkezés az állam gyengesége, korrupciója, illetve a nemzetköziek ügyetlenkedése miatt nem megy túl jól.

Eddig tart a civilizáció

Csanderbaj még elégedett lehet a sorsával, mert legalább van állam. Kabulból délre és keletre elindulva addig tart a civilizáció, ameddig az aszfaltozott út. A fővárostól alig száz-százötven kilométerre, a pakisztáni határ felé instabil, ellenséges törzsi vidékek kezdődnek, ahol az állam gyenge, inkább csak a városokban jelenlévő, a NATO-ra támaszkodó, a helyi pastu törzsek által úgy-ahogy megtűrt képződmény. Itt a sikert vagy a kudarcot nem a korrupció szintjében, a fejlesztések sebességében mérik, hanem abban, sikerül-e szinten tartani az erőszakot, a kormányellenes lázadók és haramiák garázdálkodását. Hogy a bizonytalan (de inkább rossz) biztonsági helyzet nyílt háborúvá változik-e vagy sem, mint a déli tartományokban, ahol több tízezer NATO-katona harcol a tálibok ellen.

Ez részben azon múlik, hogy milyen a kapcsolat a törzsekkel, akik hagyományosan nagy függetlenséget élveztek. Például „Paktia tartomány viszonylag stabil és ez főleg annak köszönhető, hogy jó az együttműködés a kormány, az amerikaiak és a törzsi milíciák között. A városokon kívül ők tartják a rendet a saját törvényeik szerint” – mondja egy ENSZ-tisztviselő Gardezben, a tartományi székhelyen. Szemben a déli tartományokkal, Kelet-Afganisztán törzsi struktúrája viszonylag erős, vagyis a megállapodásokat a törzsi vezetők be tudják tartatni a saját területükön. Ez nem jelenti azt, hogy minden rendben van. Az utak egy része annyira veszélyes, hogy a Narancs kénytelen volt több kirándulást lefújni, a konvojokat ért rendszeres támadások miatt. Segélyszervezetek nem jönnek ide. A kormány sokakat át tudott állítani a maga oldalára pénzzel, pozíciókkal. De a térségben aktív tálibok egy részével, például a véres múltú Dzsalaluddin Hakkanival képtelenség kompromisszumra jutni, a külföldi jelenlétet és a kormányt teljesen elutasító ideológiájuk (és politikai törekvéseik) miatt.

Az egyébként békés törzsek egy része is nyugtalan. „Készen állunk együttműködni a külföldi katonákkal” – mondja egy paktiai törzsi vezető. „De azt nem tudjuk elfogadni, hogy nem tartják tiszteletben a szokásainkat. Hogy bemennek a házainkba az engedélyünk nélkül, hogy szemet vetnek az asszonyainkra. Sokan úgy érzik, hogy nem is azért vannak itt, hogy az al-Kaida ellen harcoljanak, hanem azért, hogy a saját kis ügyeiket bonyolítsák. A pénz eltűnik, a biztonsági helyzet csak romlik, és ki tehet róla? Szerintünk a NATO. Itt már senki nem bízik bennük. Miért nem tárgyalunk inkább a tálibokkal? Miért harcolunk a sajátjainkkal? Unjuk már háborút!”

Ez baj. A keleti vidékek egy részén már most is nagyon aktívak a lázadók. Egy részük ugyan külföldi – arab, pakisztáni – fanatikus, aki Pakisztánból szivárog át, hogy „dzsihádot” vívjon a NATO ellen, de sokan innen valók. Egy részüket nem valami zavaros Nyugat-ellenes ideológia motiválja, mint a tálibok keménymagját, csak elegük van a korrupt és alkalmatlan állami szervekből, az ópiumtermelés felszámolásából, amiből itt rengetegen élnek, és a NATO-ból. Bár a civil áldozatok száma idén nagyot esett, mert a NATO kezd odafigyelni, nincs garancia, hogy azok a törzsek, amelyek eddig viszonylag békések voltak, egy szép napon nem állnak át a lázadók oldalára. „Allahra, ez a mi területünk. A NATO a vendégünk, és jobban teszi, ha engedélyt kér mindenhez, amit csinálni akar” – mondja ez a törzsi vezető. Hozzáteszi, hogy ő nem azt akarja, hogy a nemzetköziek elmenjenek – a segélyek és a határon beszivárgó fanatikusok kiszorítása miatt szüksége van rájuk –, csak azt, hogy javítsák az együttműködést a helyi hatóságokkal.

Az erőszak egy része éppen abból származik, hogy a ravasz törzsi vezetők gyakran megpróbálják bevonni a NATO-t a saját konfliktusaikba. A törzsek évszázadok óta rivalizálnak egymással, a viszonyokat nem mindig értő külföldi katonákat pedig könnyű felhasználni. Sokáig elég volt nekik annyit mondani, hogy itt és itt „al-Kaida van”, már repült is egy féltonnás bomba. Ezeket a konfliktusokat Paktiában csökkentette, hogy a kormány létrehozott egy tanácsot a törzseknek, ahol megbeszélhetik a dolgokat. A törzsek közti viszályok gyakran azt is meghatározzák, ki van a kormánnyal és ki van ellene.

A katasztrofális közbiztonság, ami 2007-re az ország évekig nyugis részeire, még a fővárosra is kiterjedt, az építkezést, a segélyezést, a gazdaság működését is megnehezíti. Ez fordítva is igaz. A NATO kezdi fölfogni, hogy a lázadás leveréséhez nem elég az erőszak, nyújtani is kell valamit a lakosságnak. Megvédeni őket a lázadóktól, akik terrorizálják őket és tesznek a civil áldozatokra, utakat építeni, hogy bevonják a településeket a vérkeringésbe, közszolgáltatásokat nyújtani, hogy kiemeljék az embereket a nyomorból. Van haladás, de nem elég, és az elégedetlenségből könnyen baj lehet. „Négy éve megígérték, hogy bevezetik az áramot, de nem lett belőle semmi. A fejlesztések teljesen leálltak. Sok ember pedig olyan szegény, hogy ha a tálibok fizetnek neki, beáll a lázadók közé, egyszerűen a pénz miatt” – mondja a paktiai tartományi gyűlés egy (női) tagja. Egyes törzsek nyílt ultimátumot intéztek a kormánynak.

Kezd észbekapni

Vannak jelek, hogy a kormány kezd észbekapni, bár lehet, hogy késő. Elkezdték eltávolítani a korrupt tartományi kormányzókat, rendőrfőnököket, és találkozókat szerveznek a helyi vezetőkkel, hogy megtudják, mik a problémák, mire volna szükség. Az új megközelítést nagyon méltatják, de „eddig nem sok konkrét eredményt láttunk” – mondja Abdul Dzsabar Naémi, aki azért mondott le kormányzói posztjáról, mert úgy érezte, nem kap elég támogatást a kormánytól.

A jövő évi elnökválasztások közeledtével feltehető, hogy Hamid Karzai kormánya kevés konfliktust vállal majd. Karzaijal egyébként is bajok vannak. Bár tisztesen megválasztották, és eleinte az afgánok többsége megbízott benne, rezsimje fennállását végeredményben a NATO garantálja. Helyi támogatói többségét mára elveszítette, az üzbégekből, tadzsikokból és hazarákból álló Északi Szövetséget, és sok fontos pastu törzset, akik hagyományosan uralták Afganisztánt, de az új rendből kizárva érzik magukat. A tálibok hatalmi bázisát éppen ezek a pastuk jelentik: egy részük ideológiai alapon utasítja el a kormányt, másokat a nemzetközi katonák bénázása, az ópiumtermesztés elleni küzdelem lökött az ellenállók karjaiba, megint másokat pedig a törzsek és a klánok közötti bonyolult ellentétek állítottak szembe Karzaijal.

Az elnök ezért elkezdett a vallási szélsőségeseknek udvarolni: erősödnek azok a hangok, amik követelik, hogy tiltsák be a népszerű indiai szappanoperákat, ne engedjék a nőknek, hogy kilépjenek az utcára férfikíséret nélkül, és állítsák fel újra a tálib Bűn és Erény Minisztériumát, ami vallási rendőrségként a lakosságot terrorizálta. Karzai nyugati támogatóival is kötekedik, talán, hogy függetlenségét mutassa. De hiteles alternatívát, akinek vannak támogatói saját törzsén-etnikumán túl is, nemigen látni. Hasonlóképpen, az afgán társadalom többsége, úgy tűnik, akarja, hogy az új rend működjön, már csak azért is, mert a tálibok visszatérését kevesen kívánják, túl egyes pastu törzseken.

--

Állam és valóság

A tálibok bukását követően született 2003-as alkotmány alapján Afganisztán elvileg egy demokratikus, centralizált állam, elnöki rendszerű kormányzattal. Az elnököt (2004 óta Hamid Karzai) közvetlenül választják, ahogyan a parlament alsóházát (voleszi dzsirga) is. A tartományi kormányzókat az elnök jelöli ki. A gyakorlatban a kormány az ország területének legfeljebb harmadát ellenőrzi közvetlenül. A fennmaradó részeken hadurak és törzsi szövetségek gyakorolják a hatalmat, bár többségük legalább formálisan elismeri Kabul fennhatóságát. A déli és keleti tartományokban a NATO, a tálibok és más szélsőséges szervezetek háborúznak egymással.

Az állam működését tekintve premodern képződmény, amit áthat a törzsi kapcsolatokon alapuló nepotizmus. Funkciói minimálisak: úgy a biztonsági feladatok, mint a közszolgáltatások nyújtása tekintetében a kormány nagyrészt a NATO-ra, az ENSZ-re és más nemzetközi szervezetekre hagyatkozik. A parlament egyelőre inkább csak szerepét próbálgató intézmény, amelyet aláás az állam gyengesége, a pártok hiánya, a rossz választási rendszer, és a tény, hogy a képviselők nagy részét különböző hadurak ellenőrzik – mondja Wagner Péter, a Magyar Külügyi Intézet Afganisztán-szakértője.

Az államot hagyományosan a fő népcsoport, a pastuk vezették. Rajtuk kívül három fő etnikum van, a tadzsikok, az üzbégek és a hazarák. Az etnikai alapú vetélkedés nem különösebben jellemzi az afgán politikát, amely inkább törzsi alapokon szerveződött – az etnikai szempont megjelenése főleg a kilencvenes évek belháborúinak következménye. Az 1979 óta szinte megszakítás nélkül dúló erőszak ugyanakkor azt jelenti, hogy a törzsi struktúrák is felőrlődtek. Az ország nagy részén nem hogy a hagyományosan gyenge afgán állam, de még a törzsek sem rendelkeznek valódi hatalommal – a helyükbe hadurak, iszlámista szervezetek vagy egyszerű bűnözők léptek.