Index, augusztus 31.

James Foleyt 44 napig tartották fogva a kadhafisták Líbiában. Az amerikai újságíró azóta megint Líbiában van, részben, hogy feldolgozza élményeit, részben pedig azért, mert azt mondja, minden más munka halálra untatja.

Folytatás itt. 

Index, augusztus 30.

A nyilvánvaló nehézségek ellenére — még mindig nincs folyóvíz és áram — az emberek optimistának tűnnek Tripoliban; egyelőre még abban a kitörő örömben élnek, hogy megbukott Muammar Kadhafi rezsimje, és nyugodtan beszélhetnek, mászkálhatnak, ünnepelhetnek, vagy éppen lövöldözhetnek a levegőbe. Szinte mindenki paradicsomi állapotokat vár a jövőtől. Helyszíni riport Tripoliból.

Folytatás itt.

Index, augusztus 29.

„Az egyik őr látta, hogy nyitva van az ajtó, azt hitte, menekülni akarunk, és tüzet nyitott ránk. Aztán a többi katona is ideszaladt, ők is tüzelni kezdtek, aztán pedig kézigránátokat is bedobtak.” Helyszíni riport Tripoliból.

Folytatás itt. 

Index, augusztus 28.

Mad Maxbe illő állapotok uralkodnak Tripoliban. Egyes negyedekben még mindig harcolnak, nincs áram és víz, itt-ott fosztogatnak, egy kórházban pedig halmokban állnak a holttestek. De az emberek mégis kezdenek kimerészkedni az utcákra, és sokan még örömüknek és optimizmusuknak is hangot mernek adni. Helyszíni riport a felkelők által nemrég elfoglalt líbiai fővárosból.

Itt a film második része.

Ez annak a kis filmnek az első része, amit Líbiában forgattam. Köszönet Karin Laubnak és Andrea Rosának az Associated Presstől a kinti munkában nyújtott segítségért, Manyasz Róbertnek az arab fordításokért, és az Indexnek minden másért. 

Népszabadság, augusztus 20.

Amikor Jefrenben, ebben a kis líbiai hegyi faluban február 18-án kitört a forradalom, a lakók aligha gondolták, milyen drámai ívet fognak leírni az események. Az első zűrzavaros időszakot azóta is tartó állóháború követte az ország ellenőrzéséért vadállatként küzdő Moammer Kadhafi erőivel. De egyúttal kitartó kísérletezés is, hogyan lehet a települést az eddigitől eltérő módon kormányozni.

„Miután az emberek fellázadtak és elkergették a rendőröket, a rezsim először azzal próbálkozott, hogy fegyvereket osztott szét támogatói között, akik aztán az emberekre lőttek” – emlékszik vissza Szálem Musza Mádi, a jefreni tanács szóvivője irodájában. Mádi már korábban megjárta a rendszerrel: a nyolcvanas években nyolc évet ült ellenzéki tevékenységért, a rendőrség még a házát is lerombolta.

The Economist, augusztus 20.

Thanks to the rapid advances of rebel forces, Muammar Qaddafi’s capital is now a city under siege

“TODAY Zawiya, tomorrow Tripoli,” cried a rebel fighter as he jumped into his open-top truck and drove across an unprotected plain stretching from a dusty mountain range down to the Mediterranean coast. The lazy idea held by critics of NATO’s intervention in Libya that the incompetence of rebel forces would ensure a stalemate looks less tenable by the day. As the Libyan civil war enters its seventh month, a tipping point leading to the eventual collapse of Muammar Qaddafi’s embattled regime looks near. On August 16th a NATO spokesman declared that the colonel no longer had “an effective operational capability”.

HVG, augusztus 17.

Jelentős sikereket éltek el a líbiai felkelők az elmúlt hetekben, Tripoliból pedig folyamatosan menekülnek el az emberek. De megjelentek a törzsi megosztottság jelei.

Avaníjja házai üresen állnak. Csak néhány kiégett kocsit látni, meg a törött ablakokat, amiket ki-be csapkod a sivatagi szél. A boltok zsalui lehúzva, az állatok sehol, a lakosok—öt-hatezer ember—elmenekültek. Könnyen lehet, hogy nem is jönnek vissza. Avaníjja lakosai beduinok, a Masasa törzsből, akiket a hetvenes években telepített itt le Muammar Kadhafi rezsimje, miután a szomszédos településektől elvette a jó termőföldeket. Most pedig a rossz oldalra álltak.

Kadhafi, aki pánarab nacionalizmusa (és paranoiája) miatt ellenszenvvel szemlélte a környék—a nyugat-líbiai Nafusza-hegység—részben berber lakosait, próbálta a környék politikai életében helyzetbe hozni az arab beduinokat, akikkel viszont szimpatizált. Beduin volt a berber Jefren város egyetemének rektora, vagy a titkosrendőrök egy része. Amikor a Nafusza február 18-án fellázadt Kadhafi 42 éve tartó diktatúrája ellen, a berber és arab falvak többsége a felkelőkhöz csatlakozott—a masasák pedig Kadhafihoz.

A HVG-nek nyilatkozó helyi lakosok szerint a Nafuszában harcoló Kadhafi-milíciák jelentős részét a Masasa törzs tagjai adták ki. Zintan város tanácsának egyik tagja szerint a masasák egy része a forradalom elején a titkosrendőrségnek jelentette, a helyi lakosok közül ki az, aki a felkelőkkel van—igaz, olyan is volt, aki viszont velük tartott. Amikor a kadhafistákat június elején kiszorították a hegységből, Avaníjja lakossága elmenekült.

„És nem is jönnek vissza többet, legalábbis addig biztosan nem, amíg a háború tart” – mondja Szálem Músza Mádi, a jefreni tanács szóvivője. Azokat, akiknek vér tapad a kezéhez, a felkelők egyáltalán nem akarják visszaengedni, bár valamifajta megegyezést nem zárnak ki. „Ha azt akarjuk, hogy az ország működjön, akkor meg kell tudnunk nekik bocsátani” – mondja a zintani tanácstag. Mádi a Jefrentől elvett földet is vissza akarja szerezni, bár leszögezi, hogy erről a bíróság fog dönteni, vagy valamifajta törzsi egyeztetés.

Mádi és mások azt mondják, a líbiai társadalmon belüli törésvonalak nem annyira a törzsek, inkább a városokban régen letelepedettek és a beduinok között húzódnak. A többséget valóban összehozza a kadhafisták elleni harc. A törzsek szerepe mégis nőtt: a hagyományos hatalmi struktúra összeomlásával a családok vezetői vették át a települések irányítását. A törzsi ellentétek a felkelő fővárosban, Bengáziban is a felszínre kerültek nemrég, a felkelő katonai parancsnok Abdel Fatah Júnisz meggyilkolását követően.

A tunéziai határtól majdnem Tripoli szélességéig húzódó Nafusza felkelői az elmúlt két hónapban jelentős eredményeket értek el. Kiszorították a kadhafistákat a hegységből és környékéről, augusztusban pedig kicsaptak a síkra, és megközelítették a tengerparton fekvő Zavija városát, alig ötven kilométerre Tripolitól. Keleten elfoglalták Ghariant, a kormányerők jelentős bázisát, ami azt jelenti, hogy Kadhafi csak óriási kerülővel tud utánpótlást juttatni délről a fővárosba.

Ellátási nehézségei a felkelőknek is vannak. A hegyekben alig van üzemanyag, több napos áramkimaradások vannak, a boltok üresek. Majdnem mindent Tunéziából kell behozni, bár június óta van légihíd a Nafusza és Bengázi között. Egy-egy teherautó narancslé vagy dinnye érkezését nagy izgalom kíséri a piacon. A települések békeidőben is szegények. „Nincs itt mit csinálni, csak harsogni, hogy éljen Kadhafi!” – ironizál az 52 éves Mohammed, aki Nalútban gyógyszertáros. Az emberek ennek ellenére jókedvűnek tűnnek, látszik, hogy nagy lelki tehertől szabadultak meg. A NATO-nak pedig hálásak, legalábbis ha a rengeteg graffiti alapján ítélni lehet.

Noha még mindig elég szervezetlenek és az ellentámadásokkor hajlamosak pánikba esni, a felkelők harci morálja kimagasló. Óriási lelkesedéssel vetik magukat a harcba, és az ellenségtől szert tettek valamennyi nehézfegyverre—Grad rakétákra, aknavetőkre és T-62-es harckocsikra—is. A NATO-val együtt egyértelmű fölényben vannak a minden jel szerint demoralizálódott és a légitámadások miatt páncélos erőket használni képtelen kadhafista erőkkel szemben. A diktátor részben külföldi, csádi zsoldosokra támaszkodik, legalábbis a HVG által látott hadifoglyok tanulsága szerint.

A kadhafista erők által feladott településeken a házak fel vannak dúlva, kormánykatonák laktak bennük. Igaz, legalább egy településen, Gualisban a felkelők is fosztogattak. A kormányerők helyenként a lakosokat is felfegyverezték, hogy segítsenek visszatartani a felkelőket. Egyes falvak elfoglalása azért ment olyan nehezen, mert a kadhafisták nem engedték elmenni a lakosságot, ezért a NATO és a felkelők nem mertek támadni.

Egy Ahmed századosként bemutatkozó hadifogoly, egy hivatásos katona, aki még június elején esett a felkelők fogságába, azt mondta, hogy nincs köze a kormányerők által elkövetett attrocitásokhoz—így a lakott területek rakétázásához, aminek nyomait mindenhol látni a hegyvidéki településeken—, és csak azért nem állt át a forradalomkor a felkelőkhöz, mert félt.

Tripoliból folyamatosan menekülnek el az emberek, hogy csatlakozzanak a Nafusza felkelőihöz. A HVG több fiatal férfival beszélt, aki az elmúlt hetekben szökött el a fővárosból, főleg Tunézián keresztül. Van egy egész egység, a hatszáz fős Tripoli Forradalmi Dandár, ami onnan származik. Elmondásuk szerint Tripoliban rossz a helyzet: nincs üzemanyag, az élelmiszerek, a cigaretta ára három-négyszeresére nőtt, és mindenki retteg a titkosrendőrségtől.

„Ha beszélsz, az a gyanús, ha nem, akkor meg az” – mondja a 32 éves Abdul Báre Auen, aki egy amerikai energia-tanácsadó cégnél dolgozott a fővárosban, és július elején szökött a hegyekbe; már egy csatában is részt vett, holott mindösszesen egy óra kiképzést kapott. „Eleinte féltem, de most már nem, mert a népemmel vagyok, tudom, hogy Isten velünk van, és jó ügyért harcolunk” – mondja.

Népszabadság, augusztus 16.

Pokoli hajrá volt. A kisteherautók százharminccal-száznegyvennel repesztettek végig a sivatagi műúton, platójukra heggesztett légvédelmi géppuskákkal, rakétavetőkkel, fürtökben lógó, szedett-vedett, Allahu akbárt kiabáló felkelő harcosokkal, tülkölve-dudálva, robogva az ég aljánál felfelé gomolygó fekete füstoszlopok felé.

A készülő támadás már napok óta izgalomban tartott mindenkit Zintanban, a nyugat-líbiai felkelők főhadiszállásán, a tunéziai határtól Tripoli szélességéig húzódó Nafusza-hegységben. Itt február 18-án tört ki a forradalom, a felkelők azóta elfoglalták a hegységet és a lábánál fekvő főbb településeket. A mostani offenzíva a sivatag szélén fekvő Bir Ghannem ellen irányul, utána pedig északnak, a tengerparti Zavija felé. Vasárnap be is vették a várost. 

MTI -- Zintan (Líbia), 2011. augusztus 6., szombat - A Tripoliból elmenekültek szerint a líbiai fővárosban egyre romlanak a körülmények a polgárháború miatt, de a titkosrendőrség jelenléte szinte elképzelhetetlenné teszi, hogy a lakosság fellázadjon Moammer Kadhafi ezredes rezsimje ellen.

"Tripoliban nehéz az élet. Nincs üzemanyag, az élelmiszer ára felment, két-háromszorosára is. Az emberek nem mernek beszélni, néha még a házastársak sem, azt gondolják, ki tudja, hátha a másik a titkosrendőrségnek dolgozik" - mondta a 34 éves Ahmad Dzsibril az MTI-nek a felkelő erők által ellenőrzött nyugat-líbiai Zintanban, ahova Tunézián keresztül szökött, hogy beálljon a felkelők seregébe. Tripoliban Dzsibril a harcok elől a fővárosban menedéket keresőket próbálta szállással és élelemmel segíteni, amíg a rendőrség ezt meg nem tiltotta neki, és két barátját le nem tartóztatták. A férfi ezután döntött úgy, hogy elhagyja a fővárost és beáll a felkelő harcosok közé.

MTI -- JEFREN (Líbia) augusztus 12., péntek - Öntudatra ébredt és megerősödött az eddig elnyomott líbiai berber kisebbség a Moammer Kadhafi líbiai vezető elleni forradalom kezdete óta, és a berber mozgalom vezetői abban reménykednek, hogy a majdani új, demokratikus kormány biztosítani fogja kisebbségi jogaikat.

A berber nép Észak-Afrika eredeti lakosságát képezi, amely a hetedik és a nyolcadik század nagy arab hódításait követően nagyrészt elarabosodott. Jelentős számban élnek berberek még Tunéziában, Algériában és Marokkóban.

MTI -- Nálút (Líbia), 2011. augusztus 2., kedd - Az elmúlt évtizedekben tízezrek hagyták el Líbiát Kadhafi uralma elől menekülve, egy jobb élet reményében, de a polgárháború kezdete óta több százan tértek vissza közülük, hogy segítsék honfitársaik kormányellenes harcát, míg mások választott hazájukban maradva, az internet adta lehetőségeket kihasználva gyűjtenek nyugati támogatókat a lázadók ügyének.

Szakállával és kissé szedett-vedett egyenruhájával Mohammed első látásra nem rí ki a többiek közül, de amikor megszólal angolul, erős holland akcentussal teszi. A férfi egyike annak a mintegy ötven embernek, aki külföldről érkezett ebbe, a lassan fél éve dúló líbiai polgárháború nyugati frontján, Tripolitól 270 kilométerre délnyugatra harcoló felkelődandárba. Az öt-hatszáz fős, Tripoli Forradalmi Dandárnak nevezett egységben szolgálnak Írországból, Amerikából, Németországból, Görögországból, Angliából, sőt még Malajziából érkezett líbiai kivándoroltak is.

Na visszajottem Libiabol. Mostani szerencsetlenkedes csucspontja egyertelmuen a hazafele vezeto uton, mar Tuneziaban tortent, ahol ketszer fizettettek ki velem a Dzserba-Tunisz repulojegyet a foglalo website hibajabol; addig meg gecinagy volt az arcom, h egy darab stoppal, ingyen jutottam el Zintanbol egeszen Tatauinig (kiraly volna Tatuinnak irni direkt) egy harom libia felkelo vezette teherauton, amit uzemanyagert kuldtek Tuneziaba ("Benzin? Benzin no problem, Gadaffi problem!").

Aztan Dzserbaban a kavehazban a szomszed asztalnal ulo arab beleejtett a pipajabol egy darab parazsat a cipombe, ami jol osszeegette a labamat, amikor pedig sziszegni kezdtem, kinevetett, es a vegen meg nekem kellett elnezest kernem.

Haha, hát ez kurvajó. Megvan még, hogy valamikor tavaly vagy tavalyelőtt, amikor voltam afgánban, írtam egy posztot, ami arról szólt, hogy a kabuli reptéren megkérdezek egy amerikai katonát, aki ott mászkált, hogy nem tudja-e, hol van az internetsátor vagy vmi, és a csávó ilyen bambán azt mondja, hogy "nem tudom, én arizonai vagyok"? Na, valójában nem egészen ezt mondta, hanem azt, hogy "I don't know, I'm from Phoenix" - az angol nyelvű blogomon ezt is írtam.

Na baszki, most ugrik be, hogy az arc kurvára nem egy eltájolt, bamba amerikai volt, ahogy ebből a posztból átjön, hanem az van, hogy Kabulban van egy másik Isaf-tábor is, aminek az a neve, hogy Camp Phoenix. Az arc nyilván arra utalt, nem Arizonára.

Hozzájárultam az ostoba amerikai sztereotipiájához, holott én vagyok az ostoba. Hehe.

Anyway, holnap megyek Líbiába, szóval megint lesz tartalom, bár lehet, hogy csak Twitteren, ott van a kis ablak a jobb hasábban.

Vasárnapi Hírek, június 19.

A fellázadt Kelet-Líbia és az ország nyugati részében egyedül felkelő ellenőrzés alatt álló Miszráta városa között nincsen átjárás, elvágja őket egymástól a front. Leszámítva a tengert: itt kis halászhajók kötik össze a két oldalt, szállítják az utánpótlást a khadafista erők ellen harcoló lázadóknak. Lapunk munkatársa elkísérte az egyik kis felkelő hajót veszélyes útjára.

A francia romboló szürke monstruma lassan emelkedik a kis líbiai halászhajó fölé, teljesen kitakarva az eget és a valószínűtlenül kék tengert. Kötélhágcsó szalad le az oldalán, a kötélhágcsón pedig rövid tanácskozás után emberek szaladnak fel. „A NATO pontosan tudja, hogy mit szállítunk ezeken a hajókon. De néha eljátszuk ezt a kis műsort” – mondja a hajó kapitánya, miután a franciák megadják a zöld jelzést, a kis hajó pedig továbbimbolyog a hullámokon Miszráta ostromlott városa felé.

A rakomány több tonna lőszer és fegyver. Bengáziból, a líbiai felkelők fővárosából szállítják a miszrátai ellenállóknak, akik már negyedik hónapja tartanak ki a diktátor, Muammar Khadafi katonái ellen. Miszráta körül van véve, a kikötő az egyetlen kapcsolat a külvilággal. Hogy a város eddig túl tudta élni a khadafista ostromot – a lakónegyedek rakétázását és ágyúzását, ami több mint ezer ember életét követelte eddig –, az részben az ehhez hasonló kis hajóknak köszönhető.

Magyar Narancs, május 26.

Negyedik hónapja tart a líbiai polgárháború. A frontok megmerevedtek, két részre szakadt az ország. A leghevesebb harcok az ostromot hősiesen álló Miszrátáért dúlnak. A felkelők fővárosában, Bengáziban megindult az új rend építése. Helyszíni riport a háborúból.


Először az ég felé kígyózó füstöt látni, aztán már a lángokat is, ahogy felcsapnak az olajtartályokból; rakéta vagy aknagránát találhatta el őket, ezer ilyen hullik most a városra és a kikötőre, Muammár Kadhafi emberei próbálják elvágni Miszráta egyetlen utánpótlási vonalát. 


A kis halászhajó Bengáziból, a felkelők fővárosából jött az öblön keresztül, harminchat órán át dobálták a hullámok; fedélzetén sok-sok láda lőszer, puskák, házilag barkácsolt rakétavetők meg néhány elszánt harcos. Egyikük már megsérült, mutatja a sebet a hasán. Ketten Angliából jöttek haza, hogy csatlakozzanak a felkelőkhöz. Mind jókedvűek, ahogy a felszabadult területeken most minden líbiai annak tűnik, minden nehézség és szenvedés ellenére. A hajó tulajdonosa, Ahmed nem kért fuvardíjat, adományokból finanszírozza a nem veszélytelen küldetést. 


Bengáziban, Adzsdábijában és Miszratában készültek. Vannak még képek itt és itt.  

Ugyan erről írok részletesen a könyv előszavában, de mivel azóta több olvasótól is kaptam olyan emailt, amiből az derül ki, hogy nem teljesen világos a helyzet, itt van még pár szó arról, hogy pontosan milyen hivatalos lektoráláson ment keresztül a szöveg.

Amikor elkezdtem csinálni a projektet 2009 végén, akkor az a megállapodás született a HM-mel, és később a Honvéd Vezérkarral, hogy azzal csinálok interjút, akivel akarok, illetve eltölthetek több hetet a katonákkal kint Afganisztánban, de cserébe meg kell mutatnom a könyv szövegét, mielőtt megjelenik. Ezt később papíron is rögzítettük, azzal a fontos kikötéssel, hogy a szöveg bemutatása konzultációt jelent, nem pedig cenzúrát, vagyis egyoldalúan a HM nem húzhat ki, nem módosíthat semmit, a dolgot velem meg kell beszélni, a módosításokba nekem is bele kell egyeznem.

Ez pontosan így is történt, mind a HM civil oldala, mind a katonák teljesen jóhiszeműen és rugalmasan jártak el: aki olvasta már a könyvet, az tudja, hogy sok kritikát fogalmaz meg, és tartalmaz egy-két elég meredek sztorit is. Ezek egyikét sem próbálták a könyvből eltávolítani, tagadni, de még magyarázni se nagyon. Az volt az álláspontjuk, hogy a sztori összkicsengése egyáltalán nem rossz, a katonák a problémákkal együtt sem jönnek ki belőle rosszul, és inkább legyen nyers és őszinte, mint kamu és propaganda. Ez érett magatartás. És egyébként így is van: szerintem sem jönnek ki belőle rosszul. 

Az épületeket romhalmazzá lőtték, a kenyérért órákig kell sorban állni, több bombamaradványokkal játszó gyerek megnyomorítva került kórházba. Így zajlik az élet a Kadhafi-ellenes erők fellegvárában, Miszrátában. Az emberek a pokoli körülmények ellenére nem csüggednek, a vérontásnál jobban félnek a kormánypárti csapatoktól, kedvenc hangjuk pedig a NATO-repülők dübörgése. Helyszíni riport.

Mohammed Abdul Szattar felesége nincs túl jó bőrben. Fél. Amint elkezdődik az ágyúzás, rögtön sírni kezd. Dr. Szattar próbálja nyugtatgatni, de nem sok sikerrel. Szattarék már a harmadik házban laknak, amióta kitört a forradalom Líbiában, mert az előző kettőt eltalálta egy-egy aknagránát, ahogy a kocsiját is, kész csoda, hogy élve megmenekültek.

Folytatás az Origón.

It’s been a long slog, but Afghanistan may at last be able to contemplate more stable government.

THE blast annihilated the back of the Humvee, leaving a smear in the desert. “Every time we venture that far out, we get hit,” says Captain Aaron Tapalman of the US Army, who is responsible for Sabari district in Afghanistan’s Khost province, near the border with Pakistan. The roadside bomb had exploded under the Afghan army vehicle, killing two soldiers and seriously wounding three.

Khost lies across infiltration routes from Pakistan’s tribal areas, but much of the insurgency is local. “Most of the villages just want to be left alone, and some of them are clearly pro-Taliban,” says First Lieutenant Eddie Fox in neighbouring Bak. His outpost is often pummelled by rocket fire. The influence of the Haqqani network—eastern Afghanistan’s leading insurgent organisation—is strong. They are said to have been behind a number of terrorist attacks in Khost and operate there as a mafia. Many local leaders are hedging their bets. “To be frank, we are afraid of both sides,” says a man in a nearby village.

A kabuli tudósítóval közösen, az Economistban.

"Nála semmi sem lehet rosszabb" - mondja saját elnökéről egy férfi a líbiai Bengáziban, ami a három hónapja kitört líbiai forradalom kormányellenes erőinek központja. A város megvadult a boldogságtól, a többség a fellegekben jár és folyamatosan ünnepel. Szabadidejükben pedig háborúzni tanulnak. Kadhafi építménye azonban hiába bomladozik, neve még mindig félelmetesen cseng. Helyszíni riport Bengáziból. 

A srácok úgy menetelnek keresztül az üres placcon, ahogy mások botladoznak, de a lelkesedésükhöz nem férhet kétség. A fegyverropogást már teljesen megszokták. Meg sem rezzennek, amikor irtózatos csattanással megszólal mellettük egy géppuska. Amikor pedig az idősebb katona nekiáll elmagyarázni, hogyan működik az idősödő szovjet fegyver, befejezik az idétlenkedést, és elmélyülten figyelnek. Nem telik bele egy hónap, és egy részük a fronton lesz.

Folytatás itt (Origo). 

Miszratában vagyok, legközelebb innen jelentkezem. Addig is olvassatok Twitteren, próbálok minden nap írni valamit, de az egész városban csak a kórházban van net. twitter.com/balintszlanko

Kikapcsoltam a kommentelést, mert nem bírtam se erővel, se idővel a moderálást, nélküle meg hajlamos volt a dolog elviselhetetlen őrjöngésbe átcsapni. Minden értelmes kommentelőtől elnézést kérek, de a közönség egészének lelkiállapota jelenleg sajnos nem alkalmas a kétoldalú kommunikáció ezen formájára. Minden normális stílusban megírt, kontruktív hozzászólásért továbbra is hálás vagyok, emailen keresztül (ott van a jobb hasábban). Cső.

Itt egy pár sor a könyvről W. kolléga tollából. Olvassátok, olvassátok. Amúgy Bengáziban vagyok, nincs net (?), de twittelek. Cső.

Klasszik civilizációs mérőfok, hogy mennyire képesek sorbanállni az emberek. Az afgánok például - ki gondolta volna! - úgy tolakodnak és ölik egymást, másznak át a másikon és vágódnak be a legkisebb megnyíló résbe is, enyhe bocsánatkérő mosollyal az arcukon, mintha az életük függne tőle. Egy jó délelőtti kabuli sorbanállás után az emberben határozottan kialakul az érzés, hogy basszátok meg, talán mégis hagyni kéne a tálibokat nyerni, aztán nyomassátok. Az egyiptomiak sokkal jobbak, bár még itt is résen kell lenni. A legjobbak persze az angolok, akik még a buszmegállóban is takarosan sorbanállnak, és egyébként - szórakoztató önmitológiájukban - egyenesen a sorbanállás feltalálójának tekintik magukat. ("I'm English, I can queue!" - mondja dacosan előreszegett állal Arthur a Galaxis útikalauz filmváltozatában.) 

És ha már itt tartunk, csodálatos karakterrel ismerkedtem meg tegnap, egy harminc évvel ezelőtt nagyon előkelő angol magániskolában végzett egyiptomi doktorral, akin elképesztő jó munkát végeztek, legalábbis ami a külsőségeket illeti. Hibátlan akcentus, fejtartás, finoman összehúzott szemöldök, nagyon picit toprongyosra vett ruházat ("Leaving it casual, old boy", ahogy Sir Alec Douglas-Home mondta mindig), látszólag türelmetlenül odavetett visszakérdezések, és az igazi viktoriánus úriember enyhe viszolygása a vulgáris közügyektől. ("Oh, I'm way too busy to dabble in politics, old sock. Care for another one? Eh?") Ami a szubsztantív dolgokat illeti, a fickó ateista volt és liberális, ami szintén üdítő folt a katonai diktatúra kalapácsa és az iszlámizmus üllője közé szorult Egyiptomban. 

Itt van még egy cikk az OMLT-5 kalandjairól. Ez a Vasárnapi Hírekben jelent meg nemrég. Ott alaposan meghúzták, ez a szerkesztetlen verzió. 

Bazsik Gergely százados számára az volt a februári offenzíva legemlékezetesebb pillanata, amikor neki kellett irányítania a légicsapást egy, a tálibok által ellenőrzött falura, mert a németek nem engedték be a saját repülésirányítójukat a vívott területre.

Az afgán zászlóalj és Bazsik emberei – a Magyar Honvédség 5. műveleti támogató és összekötő csoportjából, ami az afgánok felkészítését segíti – akkor már harmadik napja próbálták kitolni a kormányellenes lázadókat az észak-afganisztáni Baglan tartomány legveszélyesebb járásából. A tálibok itt már évekkel ezelőtt berendezkedtek, és rendszeresen kicsaptak a főútra, hogy a NATO utánpótlásvonalait zargassák.