MTI -- Nálút (Líbia), 2011. augusztus 2., kedd - Az elmúlt évtizedekben tízezrek hagyták el Líbiát Kadhafi uralma elől menekülve, egy jobb élet reményében, de a polgárháború kezdete óta több százan tértek vissza közülük, hogy segítsék honfitársaik kormányellenes harcát, míg mások választott hazájukban maradva, az internet adta lehetőségeket kihasználva gyűjtenek nyugati támogatókat a lázadók ügyének.
Szakállával és kissé szedett-vedett egyenruhájával Mohammed első látásra nem rí ki a többiek közül, de amikor megszólal angolul, erős holland akcentussal teszi. A férfi egyike annak a mintegy ötven embernek, aki külföldről érkezett ebbe, a lassan fél éve dúló líbiai polgárháború nyugati frontján, Tripolitól 270 kilométerre délnyugatra harcoló felkelődandárba. Az öt-hatszáz fős, Tripoli Forradalmi Dandárnak nevezett egységben szolgálnak Írországból, Amerikából, Németországból, Görögországból, Angliából, sőt még Malajziából érkezett líbiai kivándoroltak is.
"Amikor láttam a tévében, hogy mi megy itt, mondtam, na, vége a jó életnek, a népem szenved, haza kell mennem segíteni" - mondja a 42 éves férfi, aki kisgyerekként került ki Rotterdamba, ahol a holland hadseregnél dolgozott mint fegyverműszaki szakember. Mohammed elég jól be tud illeszkedni tősgyökeres líbiai társai közé, mivel a szülei líbiaiak, és ő is született. De vannak olyanok is, mint például Huszám Nadzsar, akinek az anyja ír, ő pedig teljesen fehér bőrű, és bár szinte akcentus nélkül beszéli az arabot, egész viselkedésén és testtartásán érződik, hogy Nyugaton született és élte egész életét.
A külföldről hazájukba visszatért felkelők csak erősíthetik a Kadhafi-rezsimnek azt a háború kezdete óta hangoztatott gyanúját, hogy a lázadás nem helyi mozgalom, hanem valamilyen külföldi erő, konkrétan az al-Kaida áll mögötte. A vádat a hazatért kivándoroltak hevesen tagadják, és láthatóan egyikük sem vall szélsőségesen iszlamista nézeteket: a legtöbbjük olyan Líbiát vizionál, amely nyitott a világra és nem üldözi a kisebbségeket.
"Nem érdekel a politika. Sokáig én is csak a tévében néztem a forradalmat, mint annyi más külföldi líbiai, de aztán amikor elkezdtek jönni a történetek arról, hogy a kadhafisták megerőszakolják a nőket, akkor nem bírtam tovább" - mondja a 32 éves férfi, aki Dublinban építési vállalkozóként dolgozott, és korábban még sosem fogott fegyvert, de most már mesterlövész, őrnagyi rangban. "Őszintén szólva otthon nem voltam túl jó muszlim, kocsmába jártam, éltem a dublini fiatalok életét" - mondja szégyenlős vigyorral. De most minden megváltozott. "Ír vagyok, ez az erős nap már teljesen tönkretett volna, de most meg sem érzem" - mondja. Lelkesen meséli, hogyan röpködtek a golyók a feje fölött az előző napi ütközetben, ahol egy ellenséges mesterlövész kiszemelte magának, és ő majdnem otthagyta a fogát.
A Washingtonból érkezett, Adam Tripoli néven bemutatkozó fiatalember, aki a George Washington Egyetem szociológia- és pszichológiaszakát hagyta ott a forradalom kedvéért, teljesen más típus. Noha ő sem tudná letagadni, hogy nem Líbiában nőtt fel - a terepszínű kendőt úgy viseli a fején, mint egy gördeszkás -, a 22 éves fiatalember konzervatív életmódot folytatott Amerikában is: nem ivott, nem kereste fiatal nők társaságát. Ha pedig vége a háborúnak, az anyját fogja megkérni, kérje meg számára egy ismerős családból származó lány kezét.
"Mikor tudnám segíteni a hazámat, ha nem most? Amerikában születtem, de nagyon is líbiainak érzem magam, a szüleim gondoskodtak róla, hogy ne felejtsem el a gyökereimet: az apám mesélt a kultúráról, a különböző népekről, akik itt élnek, a berberekről, a királyról, a harcról az olaszok ellen" - mondja. "A szüleim részéről számítottam egy kis ellenkezésre, amikor idejöttem, de csak annyit kérdeztek: szükséged van pénzre, bármire? Nagyon támogatóak voltak. Sok ilyen líbiai van, mint mi: külföldre mentek, mert itt nem lehetett kibírni, nem lehetett itt élni Kadhafi miatt" - mondja a nagy darab, szakállas, komoly fiatalember, aki a lövészi feladatok ellátása mellett a videokamerát is kezeli a fronton.
Az öt-hatszáz fős Tripoli Forradalmi Dandár, ahogy ezt az egységet hívják, izgalmas időket él éppen át. A legfontosabb front most itt, nyugaton, a tunéziai határnál húzódik. A jórészt berberek lakta, vadregényes Nafusza-hegységből nemrég kitörtek a felkelők, és egyes alegységeik már alig több mint 100 kilométerre megközelítették Tripolit.
A lázadók oldalán harcoló katonák életében a vallás gyakran nagyobb szerephez jutott, mint korábban. A szent hónap, a ramadán első napján, miután a böjti előírásokat követve egy falat ételt, egy csepp vizet sem fogyasztottak napfelkelte óta, együtt imádkoznak, majd ülnek le a vacsorához Nálút főterén. A Korán engedélyezi a harcolóknak, hogy egyenek és igyanak, de a legtöbb katona elszánt, hogy betartja a böjtöt, és csak akkor vesz magához valamit nap közben, ha feltétlenül szükséges. Legtöbben azt mondják, a ramadán beköszönte még nagyobb lelkesedéssel tölti el őket. "Azt mondják, ramadánkor az ördög és szövetségesei eltávoznak. Úgyhogy abban bízunk, hogy Kadhafinak is meg kell gyengülnie" - mondja Huszám, aki abban bízik, hogy dandárja hamarosan Tripoliban lehet.
