Itt van még egy cikk az OMLT-5 kalandjairól. Ez a Vasárnapi Hírekben jelent meg nemrég. Ott alaposan meghúzták, ez a szerkesztetlen verzió.
Bazsik Gergely százados számára az volt a februári offenzíva legemlékezetesebb pillanata, amikor neki kellett irányítania a légicsapást egy, a tálibok által ellenőrzött falura, mert a németek nem engedték be a saját repülésirányítójukat a vívott területre.
Az afgán zászlóalj és Bazsik emberei – a Magyar Honvédség 5. műveleti támogató és összekötő csoportjából, ami az afgánok felkészítését segíti – akkor már harmadik napja próbálták kitolni a kormányellenes lázadókat az észak-afganisztáni Baglan tartomány legveszélyesebb járásából. A tálibok itt már évekkel ezelőtt berendezkedtek, és rendszeresen kicsaptak a főútra, hogy a NATO utánpótlásvonalait zargassák.
A Kandahári-övnek nevezett terület ellen vagy háromszáz afgán és egy tucat magyar katona indult meg február 20-án. A környék a Hindukus alsó vonulatainak lábánál fekszik, rizsföldek, félsivatagos területek váltogatják egymást, rajtuk kis facsoportokkal, öntözőcsatornákkal és nyomorúságos kis falvakkal – és használhatatlan vagy nem létező utakkal. Az itteni pastu lakosság a tálibok hátországát jelenti.
„Alawudin előtt az első kanyarban voltak elrejtve az első pokolgépek” – emlékszik vissza Bazsik (a katonák nevét a Honvéd Vezérkar kérésére megváltoztattuk). Az afgán tűzszerészek mentek elől, ők fel is szedték a bombákat. De nem sokkal később tűz alá vették őket egy tálib harcállásból, ami az útra néző domb tetején volt kiásva. Az úton óvatosan egyensúlyoztak az afgán Humveejai, páncélozatlan Ford Rangerjei és a magyarok szuperpáncélozott MaxxPro terepjárói.
„Géppuskával verettek minket, de az afgánok egy szakasszal oldalról megkerülték őket, kettőt lelőttek, a többi pedig elmenekült. Összesen legfeljebb tizenöt tálib lehetett a faluban” – mondja a százados, akinek az a feladata, hogy a műveletek megtervezésében és végrehajtásában segítése az afgán századot. De ezúttal olyan simán ment minden, hogy a magyaroknak csak a háttérből kellett figyelniük.
Másnap a dombon túli mezőn keveredtek tűzharcba a tálibokkal, akik egy farmépületbe vették be magukat. Az ellenállók egy óra lövöldözés után visszavonultak, bár a szövetségesek közül megsebesült egy afgán milicista. (Ironikus, noha az afgán háború intrikáitól egyáltal nem szokatlan, hogy a fickó egy évvel korábban még a tálibokkal harcolt, csak aztán a csoport átállt a kormány oldalára.)
Az offenzíva harmadik nap érte el Alihudzsát, ahol az afgánok a polgári lakosságra fittyet hányva aknavetővel kezdték el szórni a falut. „Én nem láttam tiszta célt egyet sem, legfeljebb torkolattűzre lőhettek. Kérdeztük, hogy figyeljetek már, nincsenek ott civilek? Hát nincsenek...” – idézi fel Bazsik. A művelet során legalább egy polgári lakos meg is halt ennek köszönhetően.
Az afgánok lelkesen lőtték az épületeket gránátvetőkkel is – az egyik magyar katona utóbb meg is jegyezte, hogy teljesen odavannak az RPG-ért, még a fülüket se fogják be előtte, pedig a fegyver akkorát szól, hogy képes az épületek ablakait is betörni a légnyomással.
De a falu így is kitartott, Bazsik és emberei pedig egy közeli dombtetőről figyelték az eseményeket. „Jött egy F-16-os vadászgép, egy csomó ember odalent befutott egy házba, az afgánok pedig mondták, hogy ott az ellenség, ott az ellenség” – mondja Bazsik. A százados odaküldött egy gránátot, az egyik tiszthelyettes pedig fényjelző lövedékkel rálőtt a házra, hogy megmérje a távolságot. Bazsik aztán elkezdte berádiózni a koordinátákat a hátrahagyott német repülésirányítónak, hogy az F-16-os mérjen légicsapást az épületre. „Végül le kellett fújnunk, mert 15 percig nem lőttek a tálibok, a civilek pedig közben elkezdtek visszajönni.”
Az amerikai tiszthelyettesek utóbb azt mondták, hogy a légiirányítás nagy hatást gyakorolt az afgánokra, akik addig nem vették teljesen komolyan magyar partnereiket, de ezzel és a közös művelettel komoly respektet szereztek maguknak.
Amikor két hónappal később visszamentem Bazsikkal a Kandahári-öv egyik falujába, a helyiek a tálibokra és az afgán kormányra egyformán panaszkodtak. „Nézze, én értékelem, amit a NATO csinál, de a rendőrökből elegünk van, nem csinálnak semmit, csak lopnak” – mondta egy Gulzam nevű faluvezető az egyik településen. „A kormányra is haragszunk, két éve megígérték, hogy építenek egy iskolát, azóta se lett belőle semmi. Nézze ezeket a gyerekeket!” – mutatott a körülötte nyüzsgő lurkókra. „Mikor fognak fegyvert fogni sajátjaik ellen? Nincs oktatás, nincs semmi. Ki fog rajtunk segíteni? Ki fogja letörölni a könnyeinket?”
A másik magyar alakulatról, az ún. tartományi újjáépítési csoportról viszont Gulzam kedvezően nyilatkozott, amiért egyszer könyveket és írószereket hoztak a faluba.
„Tálibok? A hadműveletek óta nincsenek. Azelőtt itt éltek. Egyszerűen beköltöztek a házakba. De nem bántottak senkit. Azt mondták, megvédenek minket a kormánytól. Éjszakánként járőröztek, de nappal eltűntek, mert féltek a repülőgépektől” – mondta. A helyiek közül csatlakozott hozzájuk valaki? „Lehet, lehet” – bólogatott, de nem részletezte. „Mi csak egy iskolát akarunk, rendelőt, utat.” Az igazság az, hogy képtelenség eldönteni, a helyiek szimpátiából vagy félelemből segítenek a lázadóknak – esetleg pénzért. Vannak olyan falvak is, akik saját milíciával rendelkeznek, és ellenállnak a táliboknak.
Alihudzsától nem tudtak továbbmenni a magyarok, mert a rossz utak nem bírták el a 16 tonnás terepjáróikat, úgyhogy vissza kellett fordulniuk. De az afgánok megszállták a vidéket, azóta is ott vannak, kis támaszpontokat építenek, és a főút valóban biztonságosabb lett. Igaz, nyáron alighanem visszaszivárognak majd a tálibok, és újrakezdődik a tánc – már most is vannak ilyen hírek.
A magyar csoport feladata elvileg az afgán zászlóalj képzése és harc közbeni támogatása. Előbbire nemigen van idő az állandó műveletek miatt, inkább csak kisebb foglalkozásokat tartanak, például térképolvasást. Ami pedig a harcot illeti, az afgánok már két éve dolgoznak az igencsak élénk Baglanban, így nehéz nekik újat mondani. „Elképesztő faszi, egész életében harcolt, rengeteget tudok tőle tanulni – ahogy lő, ahogy manőverezik” – mondja afgán századparancsnoki párjáról Oroszi Ákos főhadnagy lelkesen. De az afgánok láthatólag értékelik a magyarok és az amerikaiak figyelmét, ha másért nem is, a jobb fegyverekért, a légitámogatásért és persze a plusz embererőért. Egyedül nem bírnának a tálibokkal, ez nem kétséges.
A magyaroknál továbbra is probléma a felszerelés: a szovjet nehézgéppuskák, amiket a kocsikra szerelnek, fokozatosan esnek szét, ahogy a kocsik maguk is, nehezen bírva az extrém megpróbáltatásokat. Igaz, most kaptak új terepjárókat, amik csúcsmodellek, de azokkal meg közlekedni nehéz, mert túl nehezek és könnyen borulnak. Várhatóan ezen felül is érkezik még új felszerelés, de egyelőre nem tudni, hogy mikor.
Ennél talán kevésbé feszítő, mégis jelentős probléma, hogy a katonák úgy érzik, nem élvezik igazán a hátország támogatását. Egyrészt a közvélemény nagy része nem is tud arról, hogy a honvédség ilyen kemény feladatokat is ellát Afganisztánban, nem csak békefenntartással foglalkozik. Másrészt sok katona úgy érzi, hogy odahaza egyszerű zsoldosoknak tekintik őket egy olyan háborúban, amiben a magyarok jelentős része valószínűleg nem is hisz. Pedig katonák egy része nem is önszántából jelentkezik a misszióra – amit kétségtelenül jól megfizetnek –, hanem parancsra.
A legfőbb beszédtéma a kedvezményes nyugdíj tervezett megszüntetése volt. Mindenki azt kérdezte, hogyan gondolják, hogy ezek után bárki el akar majd menni katonának – a fizetések korántsem olyan csábítóak, a munka viszont nagyon kemény. Miközben a sereg feltöltöttsége most is súlyos hiányokat szenved.
