Népszabadság, augusztus 16.
Pokoli hajrá volt. A kisteherautók százharminccal-száznegyvennel repesztettek végig a sivatagi műúton, platójukra heggesztett légvédelmi géppuskákkal, rakétavetőkkel, fürtökben lógó, szedett-vedett, Allahu akbárt kiabáló felkelő harcosokkal, tülkölve-dudálva, robogva az ég aljánál felfelé gomolygó fekete füstoszlopok felé.
A készülő támadás már napok óta izgalomban tartott mindenkit Zintanban, a nyugat-líbiai felkelők főhadiszállásán, a tunéziai határtól Tripoli szélességéig húzódó Nafusza-hegységben. Itt február 18-án tört ki a forradalom, a felkelők azóta elfoglalták a hegységet és a lábánál fekvő főbb településeket. A mostani offenzíva a sivatag szélén fekvő Bir Ghannem ellen irányul, utána pedig északnak, a tengerparti Zavija felé. Vasárnap be is vették a várost.
„Biztosak vagyunk a győzelemben, a ramadán a győzelem hónapja, ha Isten is úgy akarja, még a vége előtt Tripoliban leszünk” – mondta Mukhtar al-Akhtar, az egyik felkelő egység parancsnoka. A böjti hónap augusztus elején kezdődött, az igazhitűek ilyenkor nem ihatnak, nem ehetnek napfelkeltétől napnyugtáig, bár ez a harcosokra nem vonatkozik. Zintant ellepik a fegyvert és muníciót szállító teherautók, robognak a frontra, mindenki a győzelem jelét mutogatja.
Az offenzíva napfelkeltekor kezdődik, a NATO-légitámadások nagy dübbenéseivel, a sivatag szélén beásott kormányerők rakétavetői és lövegei ellen. A kadhafisták nem tudják használni páncélos erőiket, a NATO leszedi a tankokat az égből. A lázadók viszont zsákmányoltak húsz harckocsit, megfordult a helyzet. A kadhafista tüzérség így is félelmetes össztűzzel nyit, a felkelők a homokdűnék mögött keresnek fedezéket, furcsa módon nem ástak futóárkokat, nem építettek mellvédeket.
Amikor végre megindulnak a felkelők, a kadhafisták ellenállás nélkül adják fel Bir Ghannemet. A kihalt városban felkelők ünnepelnek, lövöldöznek az égbe, locsolják magukat vízzel; egy-két kilőtt, égő tankot látni, meg két épületet, amit bombatalálat ért az égből. Egy kisteherautón két kadhafistát hoznak, az egyik már nem él, a másik rémülten pislog maga köré, a felkelők azt mondják, csádi zsoldos. A felcserek ellátják, aztán elhúz vele a kocsi.
Néhány kilométerrel északra egy nagy támaszpontot foglaltak el. Itt még rémületesebbek a villámszerű előrenyomulás nyomai. Egy kigyulladt kocsiból feketére égett kormánykatonák holttestei merednek ki vakon. Még előrébb óriási füstoszlopok nyúlnak az ég felé; NATO-bombázás lehet, vagy a felkelők egy rakétája. Sok teherautó továbbindul arrafelé, a felkelők meg akarják tartani lendületüket.
Az oszlop, talán negyven kocsi és háromszáz ember, vagy harminc kilométert robog előre a sivatagban, időnként megállva, újracsoportosulva, aztán ismét nekilódulva a műútnak. Ellenállásba csak egyszer ütköznek, vadul lövöldöznek a platókra erősített nehézgéppuskákkal és gránátvetőkkel. A kormányerők gyorsan vonulnak vissza, a felkelők rikoltozó lelkesedéssel száguldanak mind északabbra. „Ma Zavija, holnap Tripoli!” – kiáltja egyikük, ahogy felugrik az egyik kisteherautóra.
A hullám egy kis facsoportnál törik meg, ahol a felkelők megállnak pihenni. Kicsivel előrébb tűzharc bontakozik ki, hamarosan a fejük feletti ágakat verik a gépuskalövedékek. Mindenki a földre lapul, de csak egy percre: elölről vad dudálással száguld visszafelé az előörs. Menekülnek. A pánik másodpercek alatt végigsöpör a társaságon, mindenki felveti magát az első teherautóra, amit lát; vannak, akik még félig kilógnak a kocsi ajtaján, amikor az már fordul meg, veri fel a port, és száznegyvennel száguld visszafelé a műúton délnek.
„Elfutottak a kadhafisták” – értékeli a helyzetet egy harcos, feje tuareg módra becsavarva egy barna kendőbe. „Mi is elfutottunk” – teszi hozzá rövid hallgatás után, de csalódottság nélkül. A mai nap így is siker. Az ellenkező irányba is halad néhány kocsi, hogy tartsák a vonalat.
Szombaton eljutottak egészen Závijáig, Tripoli innen már csak 50 kilométer. Hogy a lakosság mikor jön vissza a városba, nem tudni. Volt köztük sok, aki a kormányerőkkel tartott, ők Tripoliba menekültek. Belőlük nemigen kérnek most a felkelők, bár a vezetőik arról beszélnek, valamiféle törzsi megegyezésre sor kerülhet.
