Népszabadság, augusztus 20.
Amikor Jefrenben, ebben a kis líbiai hegyi faluban február 18-án kitört a forradalom, a lakók aligha gondolták, milyen drámai ívet fognak leírni az események. Az első zűrzavaros időszakot azóta is tartó állóháború követte az ország ellenőrzéséért vadállatként küzdő Moammer Kadhafi erőivel. De egyúttal kitartó kísérletezés is, hogyan lehet a települést az eddigitől eltérő módon kormányozni.
„Miután az emberek fellázadtak és elkergették a rendőröket, a rezsim először azzal próbálkozott, hogy fegyvereket osztott szét támogatói között, akik aztán az emberekre lőttek” – emlékszik vissza Szálem Musza Mádi, a jefreni tanács szóvivője irodájában. Mádi már korábban megjárta a rendszerrel: a nyolcvanas években nyolc évet ült ellenzéki tevékenységért, a rendőrség még a házát is lerombolta.
Az utcáról bejőve nem olyan könnyű elképzelni ezt a vérzivataros időszakot: Jefren valószínűtlenül szép hely, színes kis házai az ezer méter magasra emelkedő, nyugat-líbiai Nafusza-hegység ormairól néznek le a Földközi-tenger felé nyúló síkra. Kanyargó, romantikus utcái vannak, a házak közt pedig kis olajfaligetek állnak.
„Azután jöttek a milíciák, a nehézfegyvereikkel” – mondja Mádi, a rettegett kadhafista irreguláris erőkre, a kataib-ra utalva. A kormányerők három hónapig ostromolták Jefrent, és mintegy négyezer rakétát lőttek ki rá. A Gradok nyomait látni is mindenhol a házakon, láthatólag különösebb célzás nélkül küldözgették őket mindenhova. Jefren nagy része el is esett, a lakosság pedig elmenekült.
„A boltok nagy részét kifosztották, az áramot és a vizet kikapcsolták. A sebesülteket nem tudtuk kórházba juttatni, mert elfoglalták a milíciák—szamárháton vittük őket a szomszédos Zintanba éjszakánként a hegyi utakon” – mondja Mádi. 18 ember halt meg az ostromban, míg a felkelő erők június elejére ki nem szorították a kadhafistákat a településről.
Most, hogy a front már messze van—a felkelők a múlt héten már a tengerparton jártak, alig 50 kilométerre Tripolitól—Mádinak és társainak a városi tanácsban egészen más problémákkal kell megküzdeniük. Az üzemanyag, az áram, a víz továbbra is probléma, ráadásul nincs, aki elvinné a szemetet, mert benzin híján nem mennek a szemeteskocsik.
„Mi a legnagyobb gond? Nem is tudom. Minden” – nevet Szálem Tuvava, a tanács elnöke. „Hat hónapja nem kaptak a közalkalmazottak fizetést, de most elküldtük a papírokat Bengáziba [a felkelő főváros], reméljük, hamarosan küldenek pénzt. Ramadánra [a muszlim böjti hónap] minden család kapott 160 dínárt [25 ezer forint], plusz 20 dínárt gyermekenként.”
A készpénz alapú gazdaság helyébe valamifajta furcsa, utopisztikus rendszer lépett, ahol mindenki megosztja egymással mindenét, és senki nem szenved hiányt az alapvető cikkekben. A piacon csak a zöldségért és a cigarettáért kell fizetni, enni mindenkinek adnak, aki rászorul; néha még a paradicsomot is be lehet szerezni ingyen, ha az iftar-hoz kell (a napnyugtakor elfogyasztott ünnepi vacsora, amikor az igazhitűek befejezik a böjtöt).
Szinte mindent önkéntesek csinálnak. Ők gyűjtik a szemetet, és ők dolgoznak a kórházban (az ittragadt ukrán és koreai orvosok keze alatt). Ők irányítják a forgalmat. Ők száguldoznak a mentőautókkal a frontra, hogy behozzák a sebesülteket, és persze ők is harcolnak. Önkéntesek rendezik be a forradalmi múzeumot a titkosrendőrség volt épületében, és önkéntes festi a falra Moammer Kadhafi groteszk gúnyrajzát, amin rakéták és aknagránátok felhője feketíti el az eget. Talán pont ettől a lázas együtt dolgozástól, a közös ügytől annyira jó és optimista a hangulat, a háború minden nehézsége ellenére.
A Nafusza-hegység különböző települései különböző módszerekkel próbálják betölteni a kormányzati űrt, amit a titkosrendőrség távozása hagyott. Zintanban, a fennsík egyik legfontosabb arab városában előretörtek a törzsek: a klánok vezetői vették át a város irányítását. Jefrenben a város fontos polgárai, a forradalom vezetői hozzák a döntéseket, noha nem világos, milyen módszer szerint választódtak ki. Mindenki hangoztatja, ezek csak átmeneti megoldások. „Demokraták vagyunk. Amint vége a háborúnak, választások lesznek, amin mindenki jelölheti magát” – szögezi le Tuvava.
A „mindenki” persze csak a férfiakat jelenti. Nőket nemhogy a tanácsban nem látni, de máshol se nagyon, legalábbis a kórházon kívül. Amikor feltesszük ezt a kérdést, zavart heherészés a válasz, mintha illetlenséget feszegetnénk. „Hol lennének? Otthon. Ramadán van, ráadásul háború” – mondja derűsen Tuvava. „De talán majd később itt is lesznek nők” – siet aztán biztosítani.
Pedig Jefren egyáltalán nem egy világtól elzárt, kőkorszaki hely. A vezető polgárok egy része tud angolul, sokan éveket töltöttek külföldön, az atmoszféra nyílt. Ráadásul a berberek, akik itt élnek, általában jóval relaxáltabban közelítik meg a nőkérdést, mint az arabok: a lányok tovább járnak iskolába, kevesebb gyermeket szülnek, és az egész alakot és arcot eltakaró niqab-ot sem hordják.
Prominens polgárok egy csoportja politikai esteket tart, ahol a jövő kormányzati rendszeréről vitatkoznak. A törzsi rendszer újjáéledésétől Líbián kívül sokan tartanak, és ennek van is valamennyi jele. De a legtöbb líbiai azt hangoztatja, a nagy családok nem olyan fontosak, mint régen, legalábbis a politikában nem, történetesen éppen a hagyományos struktúrákat szétverő Kadhafi-rezsimnek, és persze a városiasodásnak köszönhetően. A törésvonalak nem is a törzsek, vagy akár az arabok és a berberek közt húzódnak, inkább a városiak és a beduinok között. „De az emberek meghallgatják egymást, egészen meg vagyok lepve” – mondja a kórház főorvosa, aki nem akarta megadni a nevét.
A nyugatosabb polgárok persze nyugatos válaszokat adnak ezekre a kérdésekre. De mintha tényleg ezek a gondolatok dominálnának most, már amennyire a háború és a túlélés forgatagában az emberek tudnak valóban előre gondolkodni. „Nem kell újra feltalálnunk a spanyolviaszt” – mondja a doktor. „A nyugati modellt fogjuk használni, a demokrácia ott érte legmagasabb fejlődési szintjét. A kisebbségi-nyelvi jogok védelmére jó modell Belgium, Kanada—vagy akár Irak. A hagyomány megvan itt is: régen voltak falvaink, ahol a lakosság fele zsidó volt. Milyen volna az ideális Jefren? Nevezheti nyugatinak, de ez csak egy szó. Amire mi vágyunk, az ez: jog a méltósághoz, jog ahhoz, hogy nemet mondjunk, nyíltnak lenni a világra, multikulturalizmus.”
A háború és a fegyverek kultúrája, amit az elmúlt hat hónap hozott, persze aggasztó és meg vezethet bajhoz, ha nem sikerül a harcosokat gyorsan lefegyverezni Kadhafi bukása után. De még ennek is lehetnek pozitív hatásai. Azelőtt a települések, törzsek, berberek és arabok egymástól meglehetősen elszigetelten éltek a hegyen. „De a közös harc most új szálakat sző közénk. A harcosok olyan barátságokat szereznek ezekben a hetekben, az egész hegyvidéken át, amelyek egy életen át tartanak majd. És ez jó” – mondja a doktor.
