Origo, július 4.

Az Egyesült Államoknak komoly politikai és gazdasági nehézségei vannak, és még ha meg is tudja őket oldani, Kína felemelkedése miatt relatív hanyatlása alighanem elkerülhetetlen. De milyen volna az a világ, amelyben Amerika nem élvez domináns szerepet?

Folytatás itt. 

World Politics Review

COMBAT OUTPOST SABARI, Afghanistan -- “Incoming! Incoming! Incoming!” droned the cold, mechanical voice of the warning system as the combat outpost’s radar detected another Taliban rocket launch.

Soldiers ran for cover in the shelters that dot this little American army camp near the Pakistani border. Then three deep booms shook the ground as the rounds hit the hill behind the outpost. The Taliban almost always miss, but they try and try again almost every day, only to disappear afterward among the dusty Afghan hills.

Folytatás itt.

Origo, június 8.

Népszabadság, 2012. június 2.

A szobában öten ülnek: az afgán kormányzó, az állambiztonsági főnök, a rendőrfőnök, a zászlóaljparancsnok, plusz a nagyon fiatal amerikai századparancsnok-helyettes. Előttük kis asztalok, rajta tea, mandula. Az ablakokon szépen besüt a nap.

Parázs vita dúl. A kormányzó azt akarja, hogy a rendőrség büntessen meg minden autóst és motorost, akinek nincsen rendszámtáblája. „De hát errefelé a legtöbb kocsinak nincsen, a motorosoknak pedig egyáltalán nem, ezt így bajos volna megcsinálni” – mondja az állambiztonsági főnök óvatosan. „Te vagy a parancsnok, oldjátok meg!” – csattan fel a kormányzó. „Nagyon rossz ötlet, egyenesen a tálibok karjaiba hajtaná az embereket” – ismétli a főnök. „Ráadásul a regisztrációs rendszerünk sem működik, ha akarnának, sem tudnának rendszámtáblát kérni.”

Origo, május 21.

Nepszabadsag, 2012. majus 11.

Az aknagránát irtózatos csattanással vágódik be az elsősegély-épület háta mögött. Közel, túl közel – igaz, éppen az egyik bástya oldalába, de gonosz repeszeket szórva szanaszét.

Az épület innenső oldalán lévő bunkerban már vagy két tucat katona lapít, a félelem tapintható, egyik-másik arcon még a pánik is. Ilyen még nem volt, a táborba eddig nem lőttek be a tálibok. De csak egy-két perc telik bele, már mindenki hülyéskedik, és amint az őrtoronyban felropognak a géppuskák, a tetőfokára hág a hangulat. „Ez az, adjatok nekik!” – kiáltja az egyik katona. A tálibok bátrak: néhányan a fal közelébe osonnak, és géppuskával is próbálkoznak. Összesen három gránát találja el a tábort, de a támadásban csupán egy ember sérül meg könnyebben.

Origo, május 5.

Az Európai Bizottság nem dobta be a törülközőt Magyarországgal szemben. De ha unja Barroso Orbán Viktort, minden oka megvan rá: a gazdasági válság most már az Európai Unió alapjait fenyegeti.  

Origo, április 26.

Origo, február 27.

Az egyik afganisztáni magyar katonai tábor elleni "támadás" nem jó hír, de nem is olyan nagy ügy - nem fegyveres ellenállók szervezett akciója volt, hanem csak egy néhány száz fős tüntetés. A háború nem teljes csőd, bár a lassan megkezdődő kivonulással lehet, hogy rosszabb lesz. Baglánban viszont egyenesen fordulat történt.

Folytatás itt.

Vasárnapi Hírek, február 19.

A falu legszélén álló ház tetejéről remekül látni a szír határt. A kanyargó kis földúton túl fekszik, a mögötte lévő dombokat már elnyeli a köd – ahogyan a szír tankokat is, amelyek mostanában az emelkedések tetején figyelnek. „A házam pont a következő domb mögött van. Hét hónapja nem voltam otthon. Azt hallottam az azóta érkezőktől, hogy mindenemet elvitték, még a kocsimat is” – mondja lemondó mosollyal Omár, aki a határ török oldalán lévő menekülttáborban él, amióta a Szíriában dúló harcok miatt el kellett jönnie otthonról.

Folytatás itt.

Vasárnapi Hírek, 2012. január 15.

Amikor Matula zászlós (nem az igazi neve) a lövöldözés után lenézett az útra, ahol a hadoszlop nem sokkal korábban végignyomult, látta, hogy a támfal, amihez odasimultak a fentről érkező géppuskatűz elől, elég hamis biztonságérzetet nyújtott. Az ellenséges lövész simán végig tudta lőni az utat, vagyis alighanem a szerencsén is múlott, hogy senki nem hagyta ott a fogát az afgán és magyar katonák közül.

Ez még egy régebbi dolog, csak most jelent meg. Folytatás itt.

Magyar Narancs, 2011. december 15.

2011 a fordulat éve lehet: hosszú idő óta először csökkennek a NATO veszteségei; a tálib ellenállók fokozatosan visszaszorulnak. A Magyar Honvédség hadiszerencséje is fordulni látszik - a Narancs kéthetes hadműveletben vett részt velük.

Baglan tartomány északnyugati csücske, az úgynevezett Kandahári-öv a tálib ellenállás melegágya, itt követik el a legtöbb rajtaütést a NATO és az afgán kormány erői ellen, s itt halt meg az összes, támadásban eleső magyar katona az elmúlt években. A 2010 tavaszán indított nagy szövetséges hadműveletek során a magyar, amerikai és afgán katonáknak gyakorlatilag faluról falura kellett átverekedniük magukat a környék vízelvezető csatornákkal, erdősávokkal szabdalt, nehézkes terepén - ám a helyzet azóta sokat változott.

Vasárnapi Hírek, szeptember 11.

Matthew Vandyke-ot fél éven keresztül, a líbiai polgárháború alatt úgy tartották számon, mint eltűnt újságírót, aki Muammar Kadhafi valamelyik börtönében rohad valahol—ha még él egyáltalán.

Ez részben igaz is: hat hónapot töltött egy tripoli börtön magánzárkájában. De a 32 amerikai férfi nem azért ment márciusban Líbiába, hogy az arab tavaszról tudósítson—hanem azért, hogy maga is beálljon a felkelők közé harcolni.

Az Origón megjelent egy interjú egy volt osztrák tripoli nagykövettel, aki képes azzal jönni bazmeg, ráadásul most, nem akkor, amikor még folyt a vita a no-fly zone-ról, h Kadhafi, idézem, saját hatalma védelmében bármire képes, de nem egy szörnyeteg, mint aminek a felkelők "beállítják". Eltekintve attól a szemantikai apróságtól, h ha valaki bármire képes a saját hatalma védelmében, az by definition egy szörnyeteg, ez a fasz keményen lemaradt pár dologról, és nem csak akkor, amikor a diplomatanegyed kényelmében üldögélt Tripoliban, és kávézgatott Kadhafi seggnyalóival. De ezek szerint elkerülték a figyelmét az azóta napvilágra került apróságok is, amiket részletesen és meggyőzően dokumentált nem csak a média, de különböző emberi jogi szervezetek és a hágai bíróság is, például a Tripoliban a közelmúltban elkövetett tömeggyilkosságok, amiknek még csak nem is felkelő harcosok voltak az áldozatai, hanem egyszerű civilek, akiket ennek a pszichopatának az emberei az ostrom hónapjai alatt gyűjtöttek be az utcáról; a polgári lakossági tudatos és célzatos lövetése, többek között tiltott kazettásbombákkal, valamint elfogott nők és kislányok megerőszakolása a háború alatt; az Abu Szálim börtönben éveken át folytatott kínzások és tömeges kivégzések; a Kadhafi által kedvelt nyilvános akasztások; és a mindenhol jelenlévő besúgóhálózat, ami családok két generációjának életét tette tönkre, mert az emberek még a saját párjukban sem bízhattak meg (ajánlott olvasmány: In the Country of Men, Hisham Matartól). Nem tudom, hogy milyen más szót lehet találni erre, mint a szörnyeteg. Ezek nem újdonságok, nem igazán. De mondhatjuk azt, h Líbiáról évekig olyan nehéz volt információhoz jutni, hogy esetleg dédelgethette valaki azt az illúziót--esetleg, bár nem egy nagykövet, aki ott dolgozik--, hogy Kadhafi nem olyan kegyetlen diktátor, ráadásul egész szórakoztató. (Persze ez már akkor is felháborító volt, szerencsétlen líbiaiak ugyanis egyáltalán nem találták olyan murisnak a dolgot, de mindegy.) A lényeg: ez a kifogás most már nem létezik, és aki mást mond, az vagy direkt a homokba dugja a fejét, vagy egy fasz, akinek tudok ajánlani egy rövid kis túrát egy-két tripoli külvárosban, én azóta nem tudom kimosni az orromból a rothadó vagy elégett holttestek bűzét. Szégyen-gyalázat. 

Index, szeptember 4.

Tariq Kaboui egy líbiai felkelő harcos. Eleinte még csak be-besegített a forradalomban, májusban aztán elkezdett harcolni is a nyugati hegyekben, ahonnan a felkelők végül elfoglalták Tripolit. Több csatában is részt vett, négy rokonát veszítette el, és Kadhafi zsoldosai iránt semmi sajnálatot nem érez. Demokratikus országot akar, de a biztonság kedvéért inkább megtartja a fegyverét.

Folytatás itt.