Népszabadság, 2012. június 2.
A szobában öten ülnek: az afgán kormányzó, az állambiztonsági főnök, a rendőrfőnök, a zászlóaljparancsnok, plusz a nagyon fiatal amerikai századparancsnok-helyettes. Előttük kis asztalok, rajta tea, mandula. Az ablakokon szépen besüt a nap.
Parázs vita dúl. A kormányzó azt akarja, hogy a rendőrség büntessen meg minden autóst és motorost, akinek nincsen rendszámtáblája. „De hát errefelé a legtöbb kocsinak nincsen, a motorosoknak pedig egyáltalán nem, ezt így bajos volna megcsinálni” – mondja az állambiztonsági főnök óvatosan. „Te vagy a parancsnok, oldjátok meg!” – csattan fel a kormányzó. „Nagyon rossz ötlet, egyenesen a tálibok karjaiba hajtaná az embereket” – ismétli a főnök. „Ráadásul a regisztrációs rendszerünk sem működik, ha akarnának, sem tudnának rendszámtáblát kérni.”
A kormányzó tovább erősködik, a vitába beszáll a rendőrfőnök is, egy idő után valamennyien ordibálni kezdenek. Az amerikai, Jeremy White főhadnagy, türelmes rezignáltsággal figyel. „Mindig ez van. Ezeknek a találkozóknak az első harminc perce hasznos információcsere, aztán ugyanazok az értelmetlen viták” – súgja oda. Alig fejezi be a mondatot, amikor megszólal a légósziréna. Tálib rakétatámadás. Mindenki átsiet a szomszéd szobába, ami védettebb. A főhadnagy rohan a parancsnokságra, futtában látja, ahogy az egyik rakéta óriási robajjal becsapódik a domb oldalábaaa. Csak egy újabb nap Szabariban.
Szabari járás Afganisztán délkeleti határvidékén helyezkedik el. A tálib ellenállás itt nagyon súlyos probléma, állandó a beszivárgás Pakisztánból, a járás az egész ország egyik legveszélyesebb részének számít. Ezt a környéket az amerikaiak az utolsók közt fogják átadni az afgán erőknek, ahogy a NATO elkezd összecsomagolni.
De a kivonulás jelei már most is látszanak. Az amerikaiak bezárták a helyi tartományi újjáépítési csoportot, ami eddig a fejlesztésekkel foglalkozott. Most már mindent az afgánoknak kell csinálniuk, és az eredmény az, hogy nem történik semmi. „A járási közigazgatásból csak a kormányzó dolgozik itt, mindenki más fél lejönni a fővárosból, mert rossz a közbiztonság” – mondja White főhadnagy. Fejlesztések nincsenek, a járási központot pedig naponta rakétázzák a tálibok, igaz, folyton csak a mögötte lévő dombot találják el. A járásból 2500 család menekült el az elmúlt időszakban.
Az afgán állam gerincét a biztonsági erők adják, jórészt rajtuk fog múlni, hogy a kormány meg tudja-e tartani a környéket az amerikaiak nélkül is. Az összkép vegyes. Az amerikaiak igyekeznek az afgánokat vezető szerepbe tolni, és ez vezet is némi eredményre. A járőrökön már nem az amerikaiak ülnek le a falusi vénekkel, hanem az afgánok. Egyik nap egy öregember házában üldögélnek, az épület egy kis dombról néz le békésen a búzaföldekre, a ház oldalában orgona illatozik, marihuána nő.
„Pórul járhatok, ha a falusiak meglátják, külföldi katonák voltak itt, de majd azt mondom nekik, hogy átkutattátok a házamat” – szabadkozik az öreg. „Tegnap is jártak erre a tálibok, állig felfegyverkezve, igaz, csak imádkoztak a kert végében, aztán elmentek.” Másfél órát beszélget az afgán rendőrökkel, és az eredmény hasznos információ: a tálibok fegyvereket ástak el a búzamező szélén. A kis rejtekhely meg is van, benne aknák, néhány rakéta, egyenruhák: jó fogás, amit a tűzszerészek akkurátusan felrobbantanak. Az öreg afgán nem kér a tálibokból, a rendőrség pedig ügyesen együttműködésre bírta.
Hogy ez mire elég, kérdéses. Az afgán katonaságnak mintha nem esett volna le, hogy az amerikaiak tényleg elmennek. Üzemanyagot például eddig a szövetségesektől kaptak, de május 15-én ennek vége lett, és onnantól nem is tudnak kimenni, mert a saját logisztikájuk nem tud nekik benzint szállítani. „Már két hónapja mondjuk nekik, de azt hitték, csak viccelünk” – mondja egy amerikai tiszt kedvetlenül. „Két hónapot adok nekik, miután elmentünk. Egyszerűen azért, mert a tálibok jobban akarnak győzni. Időtlen idők óta képezzük ezeket az embereket, és még most is képtelenek egyedül járőrözni. A rendőrök nem merik egyedül elhagyni a bazárt. Ha leülünk járőr közben pihenni, megszűnik a biztosítás – azt mondják, áá, a tálibok úgyse fognak támadni. Pedig dehogynem. Szét fogják őket zúzni. Az új parancsnokhelyettesük alkalmatlan, aki még egy szakaszt sem vezetett eddig.”
Az afgánok az amerikaiakra mutogatnak. „Annyi ígéretet kaptunk, fegyverekre, felszerelésre, üzemanyagra. Ha ezek teljesülnek, nem lesz probléma, de így?” – mondja Razakhan százados, az egyik századparancsnok. Pedig a zászlóalj nincs is rosszul felszerelve, vannak új fegyvereik, páncélozott harcjárműveik, rádióik, a tábor szép, rendezett.
A lakosság hangulatán szintén jól mérhető, milyen keveset sikerült itt elérni. Az amerikaiak szerint a többség nem szereti a tálibokat, csak meg vannak félemlítve. Lehet, de az eredmény majdnem ugyanaz, mintha ellenségesek lennének. Az állam nem működik. A többség tartja a száját, faluról falura mindenhol ugyanaz a szöveg: itt nincsenek tálibok, nem látjuk őket, nem tudunk semmit. Pedig a tálib befolyás kézzelfogható. A fegyveres ellenállás nem olyan intenzív, de állandó. Az utakon pokolgépek vannak, sok a rálövés. Egy gyerek azt mondja, főiskolára szeretne járni a fővárosban, de a tálibok megtiltották neki, és most nem tudja, mit csináljon. A bazárban egy tíz év körüli gyerek nem akar kezetfogni az amerikaiakkal, mert ők „hitetlenek”. Kitől hallja ezt? Valószínűleg a helyi molláktól, akik xenofób tanításaikkal az ellenállás egyik motorjának számítanak. A járőröket a gyerekek rendszeresen megdobálják kővel. A bázistól pár kilométerre van egy bazár, ahonnan azonnal eltűnik mindenki, ha megjelenik egy járőr. „Itt folyton mászkálnak a tálibok, és a helyiek félnek, hogy harc lesz” – mondja az egyik amerikai szakaszparancsnok. Vagy ők maguk a tálibok. Az amerikaiak szerint a helyi vezetők egy részét a pakisztáni titkosszolgálat pénzeli, hogy ne működjön együtt a szövetségesekkel.
Az elmúlt évek nem teltek el teljesen eredménytelenül. Szabari az ország egyik legrosszabb része, a városokban ehhez képest óriási a fejlődés, gazdaságban, infrastruktúrában. A lányok járhatnak iskolába, és amióta a tálibok és az oktatási minisztérium 2010-ben megegyeztek, hogy több vallásos tárgy lesz, az ellenállók már nem gyújtják fel az iskolákat se. A helyiek élete a két oldal közti egyensúlyozásból áll. Ezt tovább bonyolítják a törzsek és falvak közti legkülönbözőbb viszályok, amelyeket a hagyományos vezető réteg kihalása miatt gyakran erőszakkal rendeznek el.
De azok az afgánok, akik egyértelműen a kormányoldalon állnak, kétségbe vannak esve. Egy boltos, aki az amerikai táborban kínálja portékáját, azt mondja, jövőre eladja a boltot és felköltözik Kabulba. A családját már régen felvitte. „A tálibok biztos megölnek, ha rámtalálnak” – mondja. Még a határtól távolabbi vidékeken is erős a félelem. „Ha az amerikaiak elmennek, nekünk végünk” – mondja Sah, Zormat járás kormányzója.
