A magyar miniszterelnök, aki egyben a világ egyik vezető politikai gondolkodója is, a múlt héten eltemette Magyarországon a liberális demokráciát. A tényeket tekintve igaza van, Magyarország egy ideje már valóban nem liberális demokrácia, bár ez nem annyira a történelem feltartóztathatatlan sodrának köszönhető, hanem annak, hogy ő tönkretette. Néhány gondolat Orbán Viktor nagyívű elemzéséről.
_ A liberális demokráciát (vagyis azt a rendszert, ahol nem egyszerűen a többség dönt, hanem az egyén és a kisebbég jogait törvények és erős intézmények védik) kár temetni. Malmai kétségkívül lassan őrölnek, és a magyar miniszterelnökhöz hasonló türelmetlen, ellentmondást és kritikát nem tűrő emberek számára ez bizonyára frusztráló. De a tények magukért beszélnek: a demokratikus országok gyakorlatilag minden fontos eredménytáblán az élen állnak. Gazdagabbak, mint autokratikus társaik (leszámítva az olajexportáló országokat, amelyek nem dolgoztak meg a pénzükért) és jobb eredményt érnek el az olyan összetettebb összehasonlításokban is, mint az emberi fejlettségi index. Kevésbé korruptak, jobb a felsőoktatási rendszerük és innovatívabbak: a világ legjobb egyetemei és kutatóközpontjai között alig van olyan, ami ne demokratikus országban lenne, részben a szólásszabadság, a nyílt vita tolerálása miatt. Ennek manapság egyre nagyobb jelentősége van, hiszen azok az országok tudnak igazán jól teljesíteni, ahol a tudást és az innovációt állítják a középpontba, ehhez pedig meg kell becsülni az egyént. A liberális demokráciák továbbá nem háborúznak egymással (bár autokratikus országokkal nagyon is), politikailag stabilabbak (demokráciában nincs szükség forradalomra ahhoz, hogy leváltsuk a vezetőket, megteszik a választások is), jóval kevésbé hajlamosak arra, hogy égbekiáltó gazságokat kövessenek el saját polgáraikkal szemben, és általában véve ritkábban termelnek ki mániákus, futóbolond vezetőket, akik a falnak vezetik az országot (éppen azoknak a liberális-alkotmányos fékeknek és ellensúlyoknak köszönhetően, amelyeket Orbán Viktor annyira megvet). Az autokratikus rendszerek jellemzően inkább a következőkben járnak élen: korrupció, a zsarnoki elnyomás valamilyen formája, besúgók, kusslegyen, középszerűség és kilátástalanság, egy-két generációnként meg egy forradalom vagy másfajta lázongás, ahogy az embereknek tele lesz a tökük az egésszel, és nem tudnak máshogy hangot adni véleményüknek.
_ Kínát gyakran szokták emlegetni, mint a demokrácia nagy kihívóját, de teljesen értelmetlenül. Az ázsiai ország a legtöbb nyugati ország gazdasági fejlettségének a harmadát sem éri el, még a magyarnak is kevesebb mint a fele, vagyis politikai rendszerét felesleges összehasonlítani a miénkkel. A demokrácia jellemzően a gazdag országok sajátja: nagyon ritka, hogy 6-7000 dollár egy főre jutó GDP alatt megmaradjon, Kína pedig még csak nemrég lépte át ezt a szintet. A miniszterelnök által elképzelt trendnek pont az ellenkezője a valószínű: ahogy Kína egyre fejlettebb lesz, középosztálya egyre nő és egyre magabiztosabb lesz, társadalma egyre összetettebbé válik, úgy lesz egyre nehezebb autokratikus eszközökkel kormányozni, úgy fog nőni az igény a politikai nyitásra és a hatalom valamiféle megosztására, ellenőrizhetővé tételére. Erre már most is bőven vannak jelek. Miért olyan biztos ez? Pusztán a tények miatt. Az olajexportáló államokat leszámítva szinte egyetlen gazdag ország sincs, ami ne lenne demokrácia, ideértve a másik Kínát, Tajvant is. (Az olajállamokat azért nem vesszük figyelembe, mert gazdagságuk nem társadalmi fejlettségükből, jólszervezettségükből származik; egyszerűen csak szerencséjük van.)
_ Oroszországnál talán nem is lehetne rosszabb példát találni arra, hogy milyen vonzó alternatívái lehetnek a liberális demokráciának. Az ország borzasztó demográfiai és népegészségügyi problémákkal küzd, szegényebb, mint majdnem az összes európai ország, korrupcióban viszont az élen jár. Nemzeti jövedelmének nagy részét olajból és földgázból szerzi, ami egyszerűen szerencse dolga; egyetlen exportképes terméke ezeken kívül a fegyver. Gyakorlatilag az egyetlen említésre méltó dolog, amiben még kiemelkedik, az alkoholizmus. Ami pedig a politikát illeti, a paranoiás és akarnok orosz elnöknek éppen most sikerült elintéznie, hogy országát a világ egyetlen komoly fórumán se vegyék komolyan többet, éppen ellenkezőleg: a legjobb úton halad a szinte teljes nemzetközi elszigeteltség és a gazdaságát megbénító szankciók felé. Ha valamit remekül demonstrál az orosz modell, az ez: a demokráciával lehet, hogy vannak bajok, de ha másra nem, arra biztosan jó, hogy rendezett körülmények között meg lehessen szabadulni az állam vezetőjétől, ha kiderül róla, hogy egy seggfej. Próbálja ezt meg valaki Oroszországban.
_ Az új magyar modell neve „munkaalapú társadalom”. Bárha. Valójában Magyarország még az elmúlt évek javuló foglalkoztatási adataival együtt is az egyik legkevésbé munkaalapú társadalom a fejlett világban, konkrétan hátulról az ötödik az egész EU-ban. Ráadásul a növekedést jórészt közmunkával értük el, aminek hozzáadott értéke legalábbis kétes.
_ A 2008-as pénzügyi válság valóban nagy pofon volt a nyugati világnak, de nagyrészt már kilábalt belőle. Az Egyesült Államoknak például mindössze két évébe telt, hogy a 2009-es gazdasági visszaesést ledolgozza, 2013-ban pedig már 6,2 százalékkal volt a 2008-as szint felett. Az Európai Unió gazdasága még nem ért vissza a 2008-as szintre (98,67 százalékon tart egész pontosan), de Magyarország még ennél is rosszabbul teljesít: 2013-ban csak a 2008-as szint 95,1 százalékán állt, és 2010 óta összesen 2,08 százalékkal nőtt, szemben az EU egészének 3,32 százalékával. Az eurózónának kétségkívül vannak problémái, de ezeknek nem sok közük van a liberális demokráciához: elsősorban a közös valutából és annak átgondolatlan intézményrendszeréből fakadnak. Orbán Viktor gazdasági kormányzásának kevés érdemei közül az egyik az államadósság csökkentése. De ezt jórészt a magánnyugdíjpénztárak államosításával, vagyis milliók megtakarításának kisajátításával érte el, ráadásul csak ideiglenesen: a legfrissebb adat szerint a magyar államadósság a GDP 84,6 százaléka, vagyis majdnem akkora, mint a 2010-es kormányváltás előtt.
_ Az Egyesült Államok politikai rendszere kétségkívül komoly problémákkal küzd: az állandó harc a republikánusok dominálta Képviselőház és a demokraták által ellenőrzött Szenátus és Fehér Ház között szinte lehetetlenné tette az elmúlt években, hogy bármi fontosat elintézzenek. De ennek semmi köze ahhoz, hogy a liberális demokrácia jó rendszer vagy nem. Egyszerűen a sajátos amerikai kormányzati berendezkedésből következik, amelyben külön választják meg a törvényhozást és a végrehajtó hatalmat, és amiért sokszor előfordul, hogy az elnöknek nincs automatikus többsége a képviselők között. Az európai parlamentáris demokráciáknak egyszerűen nincsenek ilyen problémái.
Egy ilyen rövid bejegyzésben képtelenség ezt a témát alaposan körüljárni. Akit jobban érdekel, itt írok róla részletesebben.
