Mi a kiút a gázai konfliktusból? Hogyan tudja a Hamasz és Izrael befejezni a háborút úgy, hogy legalább rövidtávon mindketten eredményt könyvelhessenek el, és ezért ne kelljen újrakezdeni két hét múlva az egészet? Itt van néhány iránymutató.
_ Rövidtávon Izrael dolga egyszerűbb, legalábbis látszólag. Deklarált célja a palesztin rakétatűz megállítása, a Hamasz fegyveres infrastruktúrájának felszámolása, vagy legalább jelentős megrongálása, ideértve az extenzív alagútrendszert, ami Izraelbe vezet. Ennek egy részét már elérte, bár a rakétatűz egyelőre folytatódik.
_ A Hamasz számára az volna a legnagyobb siker, ha sikerülne véget vetnie a gázai blokádnak, vagyis az Egyiptomba és/vagy Izraelbe vezető határátkelőket újra megnyitnák az érdemi személy- és áruforgalom előtt. Ez elég magas léc. Igaz, a 2012-es háború után belekerült a fegyverszüneti megállapodásba, de aztán nem lett belőle semmi. Most különösen nehéz, mert Egyiptomot a Hamasszal szemben ellenséges Sziszi tábornok kormányozza. Ha anélkül írnának alá egy fegyverszüneti egyezményt, hogy előtte Izrael elfojtaná a rakétázást, az szintén siker lenne. De ezen a téren már most komoly eredményeket értek el: megmutatták, hogy egyre nagyobb hatótávolságú rakétáikkal terrorizálni tudják Izrael nagy részét (még akkor is, ha ezek a rakéták nem okoztak túl nagy közvetlen kárt), el tudták érni, hogy (részben) leálljon a Tel Aviv-i nemzetközi repülőtér, illetve sokkal nagyobb veszteségeket okoztak az izraeli hadseregnek, mint arra bárki is számított. Az extenzív alagútrendszerrel eléggé meglepték az izraelieket, és ráadásul már drónjaik is vannak. És mindezt úgy érték el, hogy az elmúlt egy-két évben elveszítették legfontosabb szövetségeseiket, Szíriát, Egyiptomot és részben Iránt is.
_ Stratégiai értelemben egyik fél sem tud jelentős eredményt kiharcolni: egyik sem tudja legyőzni a másikat, az erőegyensúly valódi megváltoztatására nincs mód. A Hamasz annyit talán elkönyvelhet eredményül, hogy a Ciszjordániát ellenőrző Palesztin Felszabadítási Szervezettel folyó politikai versengésében most előnybe került. Hogy ez mire jó, kérdéses: nem valószínű, hogy valódi tárgyalási helyzetbe tudná magát hozni ezzel a módszerrel, legalábbis amíg Izraelben a jobboldal kormányoz (már ha egyáltalán akar a Hamasz bármiről tárgyalni). De Izrael sem tud valódi áttörést elérni: az alapvető probléma számára a palesztin népesség rohamos növekedése, ami hosszútávon a demokratikus és zsidó karakterű állam létét fenyegeti (ha Izrael demokratikus akar maradni, egy idő után nem kerülheti el, hogy a palesztinoknak valódi jogokat adjon, de akkor megszűnik zsidó állam lenni; ha meg akarja őrizni zsidó jellegét, akkor örökös megszállásra kell berendezkednie, de akkor meg megszűnik demokratikus lenni). A konfliktust végeredményben csak tárgyalással lehet rendezni, de erre jelenleg nincs esély, mert sem az izraeli kormány, sem a Hamasz nem hajlandó valódi engedményekre; hogy a Mahmúd Abbasz vezette PFSZ mit akar, az egyre kevésbé számít.
_ A legvalószínűbb jelenleg ezért egy taktikai megegyezés, egy „üres” tűzszünet, mint a 2009-es és 2012-es háború után. Ez csak arra jó, hogy beszüntessék a lövöldözést, és mindkét fél számára lehetővé tegye, hogy a fent felsorolt taktikai eredmények közül néhányat elkönyveljen és ezzel megerősítse politikai helyzetét otthon. Persze egy ilyen tűzszünet is jobb, mint a semmi.
_ Hosszútávon Izrael stratégiai helyzete várhatóan gyengülni fog. Nemcsak a kedvezőtlen demográfiai folyamatok miatt, hanem azért is, mert imidzse folyamatosan romlik a nyugati világban. Részben a dehumanizáló és erkölcsileg rendkívül korrozív megszállás, részben pedig a mostanihoz hasonló hadjáratok miatt. Ezekkel borzasztó szenvedést okoz a palesztin lakosságnak, és egyre többen tekintik őket aránytalannak a Hamasz jelentette, stratégiai értelemben minimális fenyegetéshez képest. Néhány évvel ezelőtt még elég ritka volt Izraelt az apartheid Dél-Afrikához hasonlítani, manapság szinte mindennapi (akár igazságos ez, akár nem). A nemzetközi bojkott veszélye a jövőben csak nőni fog. A legfontosabb Izrael számára persze az Egyesült Államok és az amerikai közvélemény támogatása, és ez egyelőre kitart (noha az az érzésem, hogy most az amerikai média is kritikusabb, mint régen volt). Egyébként is: egy állam, aminek csak egy igazi barátja van, nincs túl ragyogó stratégiai helyzetben.
