Magyar Narancs
Hónapról hónapra dezintegrálódik az ország, hullik szét kisebb-nagyobb zónákra, amelyeket különböző milíciák ellenőriznek. Továbbra is dúl a felkelők és a kormány közötti harc, de egyre többször törnek ki és fajulnak fegyveres harccá a felkelő csoportok közötti hatalmi és ideológiai ellentétek – egyre erősödnek az iszlamista csoportok.
Rakka az első tartományi főváros, amit a szír felkelőknek sikerült teljesen elfoglalniuk, mindössze néhány napos harc árán, március 5-én. Az északkelet-szíriai várost teljes egészében iszlamista csoportok vették ellenőrzés alá, élükön az Egyesült Államokban terrorista szervezetnek bélyegzett és az Al Kaidával összefüggésbe hozott Dzsabhat al Nuszrával, vagy Nuszra Fronttal.
Rakkában ott jártunkkor – két héttel a bevétele után – mindenfelé fekete símaszkos fegyveresek mászkáltak. E valaha biztonsági intézkedésnek induló viselet mára divattá vált az iszlamisták körében, baljós külsőt kölcsönözve harcosaiknak. Mindazonáltal fosztogatásnak nem volt jele. Az iszlamisták – talán tanulva a második szír város, a több mint fél éve vívott Aleppó szétlopásából és az ottani felkelők hitelvesztéséből – mindenhová őröket állítottak. A kormányzó palotájába – ahol szégyentelen, csillogó luxusban, arany és brokát között, hatalmas, pazarul berendezett termekben élt a közelmúltig a volt kormányzó, saját szaunával és gőzfürdővel – beköltözött egy felkelő csoport; a kisebb rendetlenségen túl itt sincs nyoma fosztogatásnak. A falakon feliratok: „A tolvajok kezét levágjuk – Nuszra Front”.
A lakosság nagyja elmenekült, feltehetően azért, mert a kormányerők visszavonulásuk után a környező támaszpontokról azonnal bombázni kezdték a várost. Ahogy Szíria más részein is, az efféle ágyúzásnak és a légitámadásoknak nagyrészt nincs értelmezhető katonai céljuk: a lakott területeket ugyanúgy célozzák, mint a felkelőket. Március 17-én egy-egy rakétatalálat két lakóépületet is lerombolt Rakkában. Az egyikben az Akkaui család négy tagja és két vendégük halt meg; közel s távol nem volt felkelő állás. Mindezek ellenére a lakosság hangulata láthatólag optimista volt: két nap alatt két nagy – felszabadulást ünneplő – demonstrációt is láttunk. Az embereket láthatóan nem zavarta, hogy a várost szélsőséges csoportok tartják kézben; örültek, hogy megszabadultak a kormánytól.
„Nincs más isten…”
A Nuszra fundamentalizmusa – demokrácia helyett kalifátust akarnak, ahol az iszlám jog, a sária diktál – részben import: a csoportban Irakban radikalizálódott harcosok is vannak. Finanszírozásuk is az iszlamista arculatot erősíti: a pénz részben az Öböl-államokból és nemzetközi dzsihádi alapoktól jöhet. A legfontosabb radikalizáló tényező maga a háború: a két év szenvedés és kilátástalanság mára még az eredetileg békés és szekuláris ellenzéki csoportokból is keményvonalas iszlamista harcoló alakulatokat formált. Régebben ritkaság volt, ma már elterjedt, hogy a harcosok a fejükön fekete sálat viselnek, rajta a felirattal: „Nincs más isten, csak Allah, és Mohammed az ő prófétája.” A legfontosabb felkelő csoportok ma már mind iszlamisták valamennyire. „A Nyugat a felelős a Nuszráért, mert nem támogatja a forradalmat, és ezzel megteremtette azt a klímát, amiben a radikálisok megerősödhettek” – mondta a Narancsnak Abu Táíf, az Ahrar al Sam, a Nuszránál éppen csak egy fokkal mérsékeltebb csoport rakkai parancsnoka. Ez a vélemény elterjedt felkelői körökben, ahogyan egy csomó összeesküvés-elmélet is, miszerint a Nyugat az ország pusztulását akarja, ezért nem engedi úgymond, hogy a polgárháborúban valamelyik fél felülkerekedhessen.
Az iszlamista politizálásnak eleve van egy természetes támogatói köre, nem is kicsi. Szíria vallásos társadalom, a felkelés tömegbázisát a szegény, konzervatív vidéki tömegek jelentik. De nem csak ők gondolkodnak így. Egy nap Rakkában, egy pincében (ahová a légitámadás elől menekültek) négy értelmiségi fiatalember – két közgazdász doktori hallgató, egy fizikus és egy angolszakos – Szíria következő államformáján vitatkozott. Hárman keményvonalas iszlamisták voltak, akik nem kértek a demokráciából, amit a nyugati érdekek ideológiai eszközének és az arab temperamentumtól idegennek tekintettek. Nem fért a fejükbe, hogyan lehetne igazságtalan vagy ügyetlen egy olyan kormány, amelyik betartja az iszlám előírásait. Azt hajtogatták, hogy az iszlám komplett rendszer, ami a társadalom és a gazdaság minden problémájára választ ad, világuk elmaradottsága pedig annak köszönhető, hogy az emberek eltávolodtak istentől. A rémisztő ellenpéldákat – az afganisztáni tálibok, az iráni teokrácia, a Szaúd ház korrupt zsarnoksága – elhessegették. A negyedik (az angolszakos) viszont azt gondolta a Nuszráról, hogy végeredményben mi sem különbözteti meg az Aszad-rezsim diktatúrájától. „Mind a kettőben egy vezér van, akinek nem lehet megkérdőjelezni a szavát” – mondta. De a parlamentáris demokráciát még ő is az iszlám előírásaival korlátozná, a Koránban és a prófétai hagyományokban foglaltakat nem engedné felülírni az emberek hozta törvényekkel. A polgári államot Szíriában ráadásul sokan összekeverik a vallásellenességgel, ami az agresszívan szekuláris Aszad-rendszer öröksége.
Ugyanakkor sokan olyan rendszert szeretnének, ahol a politika és a vallás nem keveredik. Rakkában alig két héttel az iszlamisták megjelenése után előkerültek a problémák; kisebb tüntetéshez vezetett, hogy a főtéren – ahol az előző elnök, Háfez Aszad ledöntött szobra hever, szája kifestve pirosra, a fején két csavaros szarv – a Nuszra fel akarta húzni fekete zászlaját, a háromcsillagos forradalmi lobogó helyett. Ellenérzéseket váltott ki az is, hogy szórólapokat kezdtek osztogatni, amelyek a teljes testet és arcot eltakaró ruházatot írtak elő a nőknek. Kérdés, hogy az iszlamisták mit kezdenek a várossal: a parancsnokok azt ígérték, gyorsan átadják az új önkormányzatnak. Ha berendezkednek, az problémákhoz vezethet, noha látszólag tudatában vannak, hogy keménykedésük sokakat elriaszthat. „A nyugati média szörnyetegnek ábrázol minket, de mi csak segíteni akarunk. Mindent el fogunk követni, hogy az élet minél gyorsabban visszatérjen a normális kerékvágásba” – mondta a Narancsnak Abu Farah, a Nuszra egyik rakkai parancsnoka. De közben sáriatanácsot hoztak létre, ami nemcsak bíróságként működne, de az élet minden részére útmutatásokat szabna meg; „hogy megszervezzük a muszlimok életét” – mondta Abu Farah. A sáriatanács ítélete alapján egy férfit már jól el is agyabugyáltak, mert „erkölcstelen viszonyt” folytatott egy nővel.
A rezsim ellen
A Nuszra vezetőivel készített interjúkból olyan vízió bontakozik ki, amely rengeteg ponton ütközik a modern és sokszínű szír társadalom valóságával. Például betiltanák a dohányzást, holott a szír férfiak többsége szinte megállás nélkül cigarettázik. Még a zenehallgatásra is ferde szemmel néznek, s tiltanák az „erkölcstelen” tévéműsorokat meg a mozit, noha Szíriában több száz műholdas csatornát lehet fogni, az internetről nem is beszélve, a tiltás tehát megvalósíthatatlan és abszurd. Azt mondják, hogy senkit nem fognak kényszeríteni semmire, legalábbis eleinte, csak „tanácsokat” adnak. Valójában több olyan esetről is tudni – bár Rakkában ilyen még nem esett –, ahol erőszakos összeütközésre került sor a Nuszra és a forradalom első fázisának vezetői, a fiatal médiaaktivisták között, akik között erősebb a nyugatos ideológia. Aleppóban az új iszlám bíróságok között a Nuszra vezetésével működő a legfontosabb; a szélsőséges jogértelmezéseket követő bírák itt olyan büntetéseket is előírnak, mint a botütés. Néhány héttel ezelőtt nagy port kavart fel egy aleppói aktivista elítélése „istenkáromlásért”, miután a férfi egy tüntetésen a földre dobta a Nuszra fekete zászlaját.
Több öngyilkos merénylet és lefejezés is kapcsolódik a Nuszra nevéhez, ahogyan elfogott kormánykatonák törvénytelen kivégzése is, többek között Rakkában. Elhangzott már szájukból az alaviták elleni uszítás is (ez a vallási kisebbség a szír rezsim fő társadalmi bázisa), bár gyakran meg azt bizonygatják, hogy uralmuk alatt semmilyen kisebbségnek nem lesz félnivalója.
Mindazonáltal radikalizmusukat nem lehet az iraki Al Kaida szadista és tömeggyilkos módszereivel összehasonlítani. A szír polgárháború nem szunniták és síiták közti tomboló mészárlás, bár tény, hogy a felkelők főleg szunniták, a rezsim oldalán pedig inkább síita alaviták állnak. Ugyanakkor előfordulhat, hogy mindez csak annak köszönhető, hogy a felkelők még nem tudták megvetni a lábukat az igazán vegyes lakosságú területeken, ahol pedig igen (például Észak-Latakiában, közel a tengerparthoz), onnan el is menekültek az alaviták. Damaszkusztól nem messze, ahol a drúzok élnek – egy másik vallási kisebbség, ami viszonylag lojális a rezsimhez –, állítólag több embert is elraboltak, csak mert drúz. Mégis nehéz elképzelni, hogy a rendkívül sokszínű és ezért elég toleráns szír társadalom belezuhanjon ebbe a pokolba, ahogyan Irak; legalábbis a szírek maguk lépten-nyomon ezt bizonygatják.
Mivel az ország különböző területeit miriád fegyveres csoport ellenőrzi, az ellentétek könnyen vérontáshoz vezethetnek. Egyedül Rakka tartományban van vagy száz felkelő milícia, bár nagy csak öt vagy hat. Néhány nappal azután, hogy elhagytuk Rakkát, a Nuszra és a Farúk csoport összecsapott egy közeli határvárosban, Tel Abiádban. Az összeütközés – amelyben a Farúk vezetője, Abu Azzam súlyosan megsebesült és legalább három harcos meghalt – háttere zavaros. A Farúk (láncdohányzó és zenehallgató) emberei azt mondják, hogy a Nuszra fosztogatással és istenkáromlással vádolta őket, ők viszont nem hajlandók elfogadni az iszlamisták totalitárius jövőképét. Minél szekulárisabb egy felkelő csoport, általában annál bizalmatlanabb a Nuszrával szemben, bár a csoport szervezettségét, harcosai bátorságát mindenki méltatja.
Az iszlámisták és mérsékeltek közti viszály még az elején jár Szíriában. Lényegét tekintve ez még mindig elsősorban kormányellenes felkelés, ahol a pusztulás és a halál fő forrása a kormány légiereje és nehéztüzérsége. A felkelőket sok minden megosztja, de végeredményben összefogja őket a rezsim elleni harc. Ám minél tovább tart a háború, annál több ilyen történetet fogunk hallani.
