Népszabadság, október 5.
A felkelő mesterlövész mozdulatlanul, feszülten koncentrálva feküdt a szétszórt rongydarabok és a törmelék között, egy talán tíz centiméter átmérőjű lukon keresztül nézve le az alatta fekvő sikátorra. Amikor már úgy tűnt, soha nem mozdul meg, elhúzta a ravaszt; a lövés irtózatos csattanással robajlott végig Aleppo szűk sikátorain, felverve a port az apró kis helyiségben.
A válasz nem várat sokáig magára – a kormány-harcálláspont talán 20 méterre lejjebb lehet a sikátorban, feldübörög egy géppuska. Esélye nincs: Mohammed jól elbújt, a kis utcák össze-vissza kanyarognak, az állásokra kívülről nem látni rá, és hátulról is csak jó negyed óra munkával lehet hozzá feljutni, kúszva-mászva üres kis udvarokon, folyosókon és a falakon ütött lukakon keresztül.
Aleppo klausztrofób, alig pár méter széles, fedett sikátorokból álló óvárosa a fő front a város nagyját ellenőrzésük alatt tartó szír felkelők és az Asszad-rezsimhez hű erők között. A vonalak olyan közel vannak egymáshoz, hogy éjszakánként a katonák átkiabálnak a barrikádokon; a kormánykatonák azt ordibálják, hogy terroristák vagytok, a felkelők meg azt, hogy álljatok át.
A városban alig van pillanatnyi nyugalom. A rezsim erői tüzérséggel és repülőgépekkel bombázzák a felkelők által ellenőrzött részeket. A tüzelés intenzítása nem állandó, de átlagosan percenként talán öt becsapódással lehet számolni. Néha még a gránátok fütyülését is lehet hallani, ahogy szép nagy ívben átrepülnek a vonalak felett. Egy-egy épületből mintha egy gigászi markoló harapott volna ki egy hatalmas darabot. Az utakon nagy lukak tátonganak. A szép régi belváros, az ősi piac szomorú látványt nyújt. Golyóütötte nyomok, szemét, kiégett boltok, romok, és persze homokzsákból épített barrikádok mindenütt.
A frontok közelsége miatt a kormányerők a belvárosban nem tudják használni se a nehéztüzérséget, se a repülőgépeket, se a harckocsikat. A harcot könnyűfegyverekkel vívják, utcáról utcára, méterről méterre. Ha lassan is, de a felkelők haladnak előre: az egymás mellé szorult házak falait átütik csákányokkal, és kis lukakon átmászva, elhagyott lakásokon átgázolva kerülnek a kormányálláspontok oldalába. Mohammed és a hozzá hasonló lövészek fedezik az előrenyomulást, zargatják az ellenséget.
A rezsim erői a citadellában és a tőle néhány száz méterre lévő Omajjád-mecsetben ásták be magukat. A felkelők a mecsetet már három oldalról körülvették, és a céljuk az, hogy teljesen elvágják a citadellától és kiéheztessék őket.
A második vonalban egy kis felkelő ellenőrzőpont áll, ahol meglepő nyugalommal, sőt, jókedvvel üldögélnek a katonák. A morál az egekben jár, ami talán a fő magyarázata harctéri sikereiknek. Teát isznak, az asztal mellett még egy vízipipa is áll. Az utca másik oldalára csak behúzott nyakkal és futva lehet átjutni, mert nem sokkal lejjebb egy ellenséges lövész van. De a felkelők nem zavartatják magukat, hiába a szinte állandó robbanások, a fegyverropogás.
„Már megszoktuk. Allah velünk van” – vonogatják a vállukat mosolyogva. Egyikük azt mondja: „Már nincs mitől félnünk, mert végre megszabadultunk tőlük” – mutogat a kormánybarrikád irányába. Egy másik nevetve feltart egy nagy csomag mentolos rágót. „Látod? Mindennel el vagyunk látva!”
Valójában nincsenek olyan jól ellátva. A lőszer nagyon kevés, nehézfegyver pedig szinte egyáltalán nincs, ezért haladnak olyan lassan. Többen azt mondják, még hónapokig is eltarthat, míg elfoglalják Aleppót. Erőik nem egyesítettek: rengeteg különböző felkelő csoport van, az ország különböző részeiből, és az együttműködés nem mindig jó. Egy nagy felkelő offenzíva, ami a múlt héten indult meg, részben azért akadt el, mert nem tudták koordinálni erőfeszítéseiket, a miliciák egy része nem is kapcsolódott be a harcba. A csoportokat néhány hetente cserélik, mindig jönnek friss erők a környező falvakból; a vidék a felkelőké.
Meglepő, de a városban még mindig rengeteg a civil. Persze Aleppo többmilliós nagyváros, egy totális evakuáció semmiképpen nem menne egyik napról a másikra, még ha lenne is hová menni mindenkinek. A legfurcsább, hogy milyen gyorsan megszokják az embereket az abszurd körülményeket. Egy téren, ahol egy rögtönzött kórház van, egy percen belül két gránát is robban óriási csattanással, és az emberek nagy része fel se néz. Igaz, azok a részek, ahol a tüzelés valóban intenzív, kiürültek a házak és az utcák. Itt-ott kenyeret osztanak, másutt benzint lehet venni, de csak üvegszámra, olyan rossz az ellátás.
A Mohammed tüzelőállása alatti utcán egy óriási luk tátong a falban. Arra ásnak tovább. Az üregből egyszer csak egy felkelő mászik ki, a kezében egy pakli franciakártya – most találta az egyik lakásban, elégedett arckifejezéssel mutatja körbe. Mögötte egy maszatos arc jelenik meg, fejére lámpa erősítve, kezében egy óriási kalapács – úgy néz ki, mint egy bányász. Aztán egy éles csattanás, a Mohammedet rejtő aprócska lukon pedig homok és por ömlik ki az utcára – újabb lövést eresztett meg az ellenség felé. Így haladnak előre, méterről méterre, utcáról utcára.
