Kétszázötvezener oldalnyi amerikai diplomáciai táviratban igazán lehetett volna valami valóban érdekeset találni, de egyelőre ez nem sikerült. Az arabok legalább annyira félnek Irántól, mint Izrael? A zimbabwei diktátorról azt gondolja a helyi amerikai nagykövet, hogy megalomániás? Vlagyimir Putyin és Silvio Berlusconi jóban vannak és az utóbbi az előbbi szócsöve Európában? Kadafi ezredes megsértődött, hogy nem verhette fel a Central Parkban a sátrát? Húbazmeghúbazmeg: a yemeni diktátor tolerálja a viszkicsempészetet.
A legkeményebb ezekben a papirokban talán az, hogy a szaúdi király aktívan sürgette az Egyesült Államokat, hogy támadja meg Iránt - de hát még ez sem igazi meglepetés. Ezeknek a sztoriknak egyike se meglepetés, a legkevésbé sem, ha valaki viszonylag rendszeresen olvas újságot. Nincs itt semmiféle botrány. Sőt, ahogy valaki írta a napokban, az amerikai diplomaták egész jól jönnek ki belőle - egyik-másik távirat kimondottan jól van megírva, tele okos és szórakoztató meglátásokkal.
Seriously, a probléma ezzel az üggyel az, hogy - bár ezt nem divatos hangoztatni, pláne nem egy újságírónak - még egy államnak is joga van hozzá, hogy bizonyos dolgokat titokban tartson, bizonyos tevékenységeket, például a diplomáciát, diszkréten intézzen - ahogy valamennyiünknek. Ezt a jogot bizonyos esetekben természetesen felülírhatja a közérdek - de nem ebben az esetben. Ezekből a papírokból a világon semmi botrányos nem derült ki, legalábbis eddig. Ha valami kolosszális összeesküvésről értesültünk volna belőle, az persze más volna. De erről szó nincs. A nyilvánvalóan megalomániás, Amerika-ellenes és totális aránytévesztésben szenvedő Assange csak annyit ért el ezzel, hogy ezután nyilván az utolsó személyügyi távirat is top secret besorolású lesz, hogy még véletlenül se szivárogjon ki.
Ja, és mi jön még ezután? Ma már banki papírokat lobogtatott az arc. Holnap jönnek a te személyes dolgaid?
