Békefenntartóink körül kezd elfogyni a levegő: fejlesztésre nincs pénzük, és béke sem nagyon van már, amit fenn lehetne tartani.
"Rendesen fogd azt a puskát, te!" - mordul a magyar tiszthelyettes a cingár afgán mesterlövészre, aki épp hogy nem a hóna alatt cipeli a nehéz Dragunovot a gyalogjárőr közepén. Az afgánok kicsit szedett-vedetten, cigizgetve, de azért összességében katonásan keltek át a folyón, trappolnak kitartóan Kuk Csenár felé. Ez a vidék néhány hónappal ezelőtt még ellenséges terület volt, súlyos harcokat vívtak érte, de már jó ideje nem volt itt különösebb incidens.
Az afgánok és a magyarok végigvonulnak a vályogházakból álló poros kis falu utcáján az iskoláig, aztán vissza a hídnál álló helyőrségbe. Egyszerű jelenléti járőr, azt ne higgye az ellenség, hogy alszanak a szövetségesek.
Kevés a katona
A 4. műveleti támogató és összekötő csoport (OMLT) hatvanfős magyar-amerikai alakulat. Feladatuk a Baglanban állomásozó afgán zászlóalj képzése és támogatása. 2009 tavasza óta működnek a tartományban, a mentorált zászlóaljjal harci feladatokban is részt vesznek, s már számos alkalommal kerültek összetűzésbe a tálibokkal. A műveletek éppen szünetelnek, a szövetségesek új helyőrségekkel és járőrözéssel próbálják távol tartani a tálibokat a NATO utánpótlási vonalaitól. "Az előző váltás takarított, mi tartjuk a területet" - mondja a Bravo mentorcsoport parancsnoka, egy magyar főhadnagy.
A tavasszal megvívott Kuk Csenár most csendes. De ahhoz képest, hogy tavasz óta az afgán hadsereg és a NATO több tisztogató műveletet is lefolytatott, növelve az ellenőrzött területeket, nem javultak a dolgok. A szövetségesek is elismerik, hogy a rajtaütések sűrűsége nem csökkent a főútvonalakon. Hetente több ilyen incidens is történik, a tálibok néha még illegális ellenőrző pontokat is felállítanak, s fel-feltünedeznek az eddig nyugodtabbnak tekintett környékeken is. Szeptember 18-án, a parlamenti választások napján több ponton is támadtak egyszerre. Egy hidat felrobbantottak, egy magyar alegységet pedig - afgánjaikkal együtt - beszorítottak egy iskolába. Csak egynapos tűzharc árán tudták visszaverni őket, igaz, a lázadók csúnya veszteségeket szenvedtek. Október 7-én egy német konvojt robbantottak fel, egy katona meghalt. Nem sokkal korábban egy amerikai katona esett merénylet áldozatául. De a tél általában nyugodtabb szokott lenni.
Az ellenállás okai sokfélék: a pakisztáni hátterű politikai kavarástól kezdve a meggyőződéses dzsihádi és nacionalista ellenálláson át egészen az afgán állapotok miatti teljes kétségbeesésig terjednek. A munkanélküliség, a korrupció, az állami szervezetek csődje sokakat az ellenállók karjaiba hajt - ahogy az egyre határozottabb kontúrokat öltő vetélkedés a különböző politikai-gazdasági érdekcsoportok, illetve az új rendet támogató tádzsikok és a tálib mozgalommal szimpatizáló pastuk között is. Azokon a területeken, ahol az ellenállók jelenléte erősebb, kijárási tilalmat vezettek be esténként, a nők nem hagyhatják el a házat férfikíséret nélkül, a lányok pedig nem járhatnak iskolába. "Sok ember kettős életet él: a normális életet a városokban, és a tálibok diktálta életet kint a falvakban" - mondja Suliman Kohistani, aki az amerikai hadsereg megbízásából kilenc hónapja vizsgálja a tartomány viszonyait.
Az egyik probléma az, hogy kevés a katona. Allah Szafi alezredes, az afgán zászlóalj parancsnoka úgy saccol, háromszor ennyi emberre volna szüksége ahhoz, hogy a tartományt kézben tartsa. "Légitámogatás kell, tüzérség kell, páncélozott járművek kellenek. Ha ezek megvannak, bármikor megállunk egyedül. Ezek nélkül tíz év múlva sem" - mondja a Narancs kérdésére, hogy mikortól boldogul a NATO nélkül is. (A szövetség elvileg jövőre kezdené a kivonulást, bár ez a körülményektől, például az afgán hadsereg fejlődésétől is függ.) Szafi elismeri, hogy egyedül nem tudja elintézni a tálibokat: bármikor rajta tudnak ütni az úton, aztán egyszerűen eltűnnek a falvakban, és még az afgán katona sem tudja kiszúrni, ki a lázadó, és ki a paraszt.
Csak dolgozni ne kelljen
Az afgán katonák azért fejlődtek. A tavasszal is eltöltöttünk velük egy hetet, akkor a magyarok még fogták a fejüket, hogy nem húznak repeszálló mellényt, egy csomóban indulnak neki a határnak, nem visznek magukkal vizet, lőszert. Nem mertek visszalőni se, ha támadott az ellenség. "Nincs az afgánokkal semmi baj. Jó gyerekek. Ha harcolni kell, harcolnak. A fegyelem vegyes, de fejlődőképesek, el lehet velük jutni egy szintig" - mondja most a főhadnagy. "Technikailag kompetensek, manővereznek rendesen. A problémák inkább a magasabb szinteken vannak, az erőforrások eljuttatásával a megfelelő helyre, a megfelelő időben" - teszi hozzá Thomas Moore őrnagy, az OMLT amerikai parancsnokhelyettese.
A magyarok nem mindig a legtürelmesebbek, de a katonákkal bírják egymást; az afgánok pedig nagyon hálásak a műveleteken nyújtott segítségért. "Többek vagyunk, mint testvérek, olyanok vagyunk, mint egy szerv, mindent együtt csinálunk" - mondja Szafi alezredes. "Maszúddal már ölelkezünk" - mondja a magyar csoportparancsnok mosolyogva a 2. század parancsnokáról. "Igaz, mindig próbálkoznak ezzel-azzal, múltkor voltak itt ilyen asztalok meg székek, kérdezték, hogy a miénk-e. Mondtuk, nem, az amerikai különlegeseké - már vitték is őket" - nevet a főhadnagy.
Elég katona híján az afgán vezetés ellentmondásos stratégiához fordult: szabadcsapatokat állítanak fel, hogy segítsenek biztosítani a megtisztított területeket. Az arbakaiok mellett szól, hogy helyiek, jól ismerik a terepet és a lakosságot. De egy részük volt ellenálló, aki fél évvel ezelőtt még maga is buzgón szervezte a rajtaütéseket a szövetségesek ellen, és keményen sarcolta a helyi lakosságot. "Azelőtt a tálibokkal harcoltam" - mondja nyíltan a Narancsnak egy magát Abdullának nevező "tiszt", aki néhányadmagával egy kis dombról ellenőrzi Kuk Csenárt. Az iszlamista ellenálló csoport emberei tavaszszal összebalhéztak a tálibokkal, és most toldozott-foldozott Kalasnyikovjaikkal lődörögnek a határban, elvileg a kormányoldal áldásával.
De nem nagyon van szerencséjük: szeptemberben a tálibok mértek rájuk csapást, aztán egy amerikai repülőgép is megbombázta őket véletlenül. "A kormánytól semmi támogatást nem kaptunk. Se pénzt, se ennivalót. Ha elfogy a lőszerünk, kénytelenek leszünk visszamenni dolgozni" - mondja Abdulla. A helyi lakosok, akikkel beszéltünk, félnek a milicistáktól. "Minden fegyveres csak bajt jelent Afganisztánnak" - sommázza dr. Fajszal, a tartományi tanács feje. Az afgán hadseregből sem mindenki van oda értük, bár akad, aki machiavellista szemmel nézi a dolgokat. "Nézze, ők a tálibok ellenségei, ha egymást ölik, az nekünk csak jó" - mondja cinikusan Marzai őrnagy, a zászlóalj parancsnokhelyettese.
Lassan az OMLT is összekapja magát. Az előző váltások sok mindennel szenvedtek, főleg az elavult géppuskákkal és a rémes műszaki állapotú páncélozott terepjárókkal, amik állandóan lerobbantak, elakadtak. De nyáron végre sikerült pótalkatrészeket szerezni a Humveekhez, és kaptak új fegyvereket is. Az amerikaiakkal jó a viszony, a katonák végre rájöttek, hogy jobb, ha nemzeti alapon szervezik a műveleti csoportokat.
Rés a pajzson
Az igazi problémák a másik magyar alakulattal, az ún. tartományi újjáépítési csoporttal (PRT) vannak. Amikor 2006-ban megérkezett, a PRT még egy viszonylag békés tartományt vett át a hollandoktól, főleg járőrözni, segélyezni, fejleszteni kellett, s ez valamennyire ment is. De Baglanban az elmúlt két évben az erőszak növekedésével megszűntek a békefenntartás feltételei, és a PRT nem tudott alkalmazkodni. Az amúgy is szerény fejlesztési büdzsét a kormány idén negyedmilliárd forintra csökkentette, az ugyancsak a kormány által megszabott katonai megkötések pedig nem tették lehetővé, hogy a PRT a folyó hadműveleteket támogassa. "Nincs pénzünk fejlesztésekre, és nem tudunk katonailag részt venni a rendezésben. A kör bezárult" - foglalja össze Tölli István nagykövet, a Külügyminisztérium baglani képviselője.
Az afgánok elégedetlenek: azt kérdezgetik a magyaroktól, mikor adják át a feladatot valaki másnak, akinek megvan a pénze, és elég komolyak is a szándékai. A tartományi kormányzó október elején azt mondta, hogy szerinte a magyar PRT a leggyengébb egész Afganisztánban. Igaz vagy sem, az alakulat a tavaszi hadműveletek után megkezdett építkezésben sem tudott részt venni: németek, amerikaiak osztogattak segélyeket, kezdtek fejlesztésekbe a megtisztított területeken, holott a tartomány elvileg magyar felelősségi terület. Ez persze a szövetségeseket is irritálja.
A honvéd vezérkarban ráadásul elkezdtek aggodalmaskodni a tábor elhelyezkedése miatt: a PRT egy hegygerinc aljában helyezkedik el, puskalövésnyire egy tálibok által ellenőrzött járástól. Az alakulat mandátuma jövő februárig szól, és még nem tudni, mit akar vele a kormány. Az egyik elképzelés az, hogy részben feloldják a korlátozásokat, lehetővé téve az agresszívabb fellépést az ellenállókkal szemben. De sokan félnek attól, hogy ez az áldozatok számának növekedésével járna, és arra sem a honvédség, sem a háborúellenes magyar közvélemény nincsen felkészülve.
