Magyar Narancs, 2010. október 14.
Döntő fázisába lépett az afganisztáni háború: a NATO tesz egy utolsó kísérletet az ország stabilizálására - jelentős csapatnövelésekkel. A katonák nem egyszerűen csak az ellenséget hajkurásszák, hanem az afgán törzsi és államrend helyreállításával próbálkoznak. Helyszíni riport a tálib ellenállás szívének számító Kandahár tartományból.
"Egy újabb nap Afganisztánban" - vonta meg a vállát a 66. páncélosezred 1. zászlóaljának egyik századparancsnoka. Pedig nem lehet azt mondani, hogy David Ahern százados nem követett el mindent. A maréknyi amerikai katona több mint egy órán keresztül loholt a rajtaütés színhelyétől a tálibok után, keresztül mezőn, csatornán, árkon, vályogfalon, végig a kis afgán falu kacskaringós utcáin, míg végül belátták, hogy az elkövetők elszeleltek. A mezőn keresztül bandukoltak vissza a főútig - az utak tele vannak elrejtett robbanószerkezetekkel -, ahonnan közben elvitték az afgán rendőr holttestét; egy tálib orvlövész terítette le. Az aknarobbanásban megrongálódott kocsikat is elvontatták, a katonák visszaindultak a helyőrségbe.
Főleg türelemjáték a háború itt, Kandahárban. Az 1-66-osok júliusban vették át az Argandab folyó völgyét az előző amerikai zászlóaljtól, és azóta átlagosan hetente veszítettek egy embert, mindet valamilyen elrejtett robbanószerkezet miatt. Igaz, a nyár hagyományos tűzharcban is elég gazdag volt, de az ellenállók fokozatosan elkezdtek átállni erre a nekik kevésbé kockázatos módszerre. Az eredmények néhol egészen drámaiak: a Bravo században már minden negyedik embert ért valamilyen aknasérülés, és csak a csodának köszönhető, hogy nem halt meg senki - meg annak, hogy a kis gyalogsági aknákat nem ölésre, hanem csonkításra tervezték. "Egy dologra figyelj nagyon, ha kimész: csak az előtted lévő lába nyomába lépj" - tanácsolja a Narancsnak az egyik katona.
A hihetetlen az, hogy a Bravo kilencven emberét feltételezéseik szerint egy maximum tíz főből álló tálib sejt köti le. A házilag készített robbanóanyagot az ország nyugati részéből hozzák, ahol kevesebb a szövetséges katona, a többi alkatrészt pedig délkeletről, a tartományi fővárosból. A tét itt nagyobb, mint a háborúba süllyedt ország legtöbb részén: a tálibok az Argandabot használják felvonulási területnek a tartományi főváros ellen intézett támadásaikhoz. Akié a folyóvölgy, azé Kandahár, a délvidék fővárosa, a tálibok "spirituális otthona". A 2010-11-es erőfeszítés pedig biztosan az utolsó szövetséges próbálkozás. Jövőre az amerikaiak elvileg megkezdenék a kivonulást, bár ebből már feltehetőleg inkább 2012 lesz. De addig is megpróbálnak mindent.
Egy év alatt harmincezer új katona érkezett Afganisztánba, hogy megtisztítsa azokat a területeket, amelyeket eddig emberhiány miatt lényegében átengedtek a táliboknak. Az Argandab-völgy e csücskébe két egész zászlóalj érkezett az év elején. Gyakorlatilag megállás nélkül járőröznek, hogy távol tartsák az ellenséget. Noha az 1-66 elvileg páncélosalakulat, szinte csak gyalog mozognak, mert az úttalan, kis öntözőcsatornákkal parcellákra osztott, sűrű, helyenként szinte dzsungelszerű növényzet fedte folyóvölgyben képtelenség gépesített hadviselést folytatni.
A járőrözés néha igazi akadályfutás: csatornákon kell átgázolni, falakon átmászni, vagy mély árkok szántotta marihuánaültetvényeken keresztülvergődni a harminckilónyi felszereléssel, a harmincvalahány fokos hőségben, reggeltől estig, miközben az embernek folyton figyelnie kell, nehogy valami szemétségre lépjen. Őrákig tart megtenni még a legkisebb távolságot is. "Olyan ez a hely, mint Vietnam" - mondja Greg Nardi őrnagy a zászlóalj főhadiszállásán, a völgy fölött, a hegyek oldalában, ahol fából ácsolt falak mögött mozognak az emberek, hogy elkerüljék a tálib mesterlövészek tüzét (az olykori rakétatámadások ellen ez persze mit sem segít).
Egy kanyarban, ahol már többször felrobbantották a konvojait, Ahern százados ledózeroltat vagy száz méter vályogfalat és kivágat egy tucat fát (a tulajt elvileg kárpótolják), hogy a megfigyelőtoronyból éjjel-nappal rá lehessen látni az útra. Időnként rengéshullámokat keltő kis bizgentyűket lőnek ki, hogy eltakarítsák az elrejtett robbanószerkezeteket. A tűzszerészek naponta vizsgálják az összes főútvonalat. Ellenőrző pontokat állítanak, ahova csak lehet. Időnként pedig nagyszabású tisztogató műveleteket indítanak az afgán katonasággal és rendőrséggel, hogy megpróbálják begyűjteni a "rosszfiúkat" és a bombához szükséges eszközöket. Van, ahol mindez vezet is némi eredményre: Ahern százados Alpha szektorában szeptemberben harmadára esett vissza az ellenséges cselekmények száma - bár ez részben annak is betudható, hogy a nyár végével mindig lanyhul a harc, mert éjszaka túl hideg van ahhoz, hogy a tálibok kint aludjanak a földeken. De nem mindenhol. "Egyelőre nem jutottunk sokra" - ismeri el Anthony Tomasello törzsőrmester a Bravóból.
Az Argandab-völgy elvileg az ellenállók otthona, a vidék, ahol a tálib mozgalom a kilencvenes években zászlót bontott. De az amerikaiak - katonák és civilek - meg vannak róla győződve, hogy a többség nem támogatja őszintén a tálibokat, inkább fél tőlük. Ennek hitelt ad, hogy az afgánok nem tűnnek ellenségesnek, inkább csak óvatosnak és kíváncsinak. A gyerekek lelkesen integetnek, ahogy a járőrök keresztülsétálnak a falvakon és a földeken. Egy kamasz gránátalmával kínálja meg az egyik katonát.
A felnőttek között is vannak nyíltan segítőkészek. "Ha tisztességesen viselkednek az emberekkel, és megvédenek minket, akkor segíteni fogunk" - mondja egy férfi egy kis faluban Ahern századosnak, és arról panaszkodik, hogy a tálibok időnként lezárják a faluból kivezető utat, és ezért nem tudnak közlekedni. "Főleg azok állnak be a tálibokhoz, akiknek nincs munkájuk, vagy elveszítették az otthonukat a háborúban" - teszi hozzá. A férfi vak bátyja még barátságosabb, de előbb félrehúzza a katonákat egy sikátorba, és arra kéri őket, hogy ne az utcán álljanak le beszélgetni az emberekkel, mert ha valaki elárulja őket a táliboknak, bajba kerülhetnek. "Adjanak egy mobiltelefont, vagy találkozzunk a városban, akkor beszélhetünk, akkor segíthetek" - mondja megfontoltan.
Persze nehéz megmondani, hogy ki mond igazat, és ki nem, és van olyan település is, ahol nem sok barátságos pillantást látni. Egyes környékeken pedig egyáltalán nincs kivel együttműködni, ugyanis a tálibok elkergették az embereket, kihalt vagy elköltözött a hagyományos vezetői réteg, és a lakosság izolált családokból áll, akik inkább tartják a szájukat. "Elég frusztráló. A legtöbben félnek beszélni" - mondja az Alpha század hírszerző tisztje. Többeket megvertek, sőt kivégeztek a tálibok, mert a kormányhoz vagy az amerikaiakhoz húztak.
Mindez azért fontos, mert az állandó járőrözés és a tisztogató műveletek csak az amerikai erőfeszítések kisebbik része. Pontosan tisztában vannak vele, hogy csak erővel nem lehet az ellenállást felszámolni. Az idejük nagyobb részét azzal töltik, hogy a falvak vezetőit megpróbálják rávenni arra, hogy pénzért vagy különböző fejlesztési programokért - utakért, iskolákért, kis klinikákért - vállaljanak garanciát a saját területük biztonságáért, akár információval, akár kis milíciák létrehozásával. "Gyakorlatilag lefizetjük őket" - mondja Ahern. Az elképzelés hasonlít ahhoz, ahogy Irakban lefizették a korábban ellenséges szunni milíciákat, hogy forduljanak az al-Káida ellen.
Az amerikaiak valójában nem mással próbálkoznak, mint a teljes kormányzati-törzsi struktúra újraépítésével egy olyan helyen, ahol több mint egy évtizede a tálibok és a kábítószer-maffia (ez a kettő gyakran ugyanaz) jelentik a civilizációt. Az új járási kormányzó, Hadzsi Mohammed lent lakik a járási központban, több tucat ember is felkeresi naponta ügyes-bajos problémáival, és ő is mászkál mindenfelé. Ez komoly dolog, elődje tavaly még az épületet sem tudta elhagyni, mert a bejáratnál volt a front. A rendszer még így is foghíjas, és nem tudni, lesz-e jobb, mert a helyiek többsége nem bízik az államban, és egyébként sincs elég képzett ember, hogy a bürokráciát rendesen működtesse.
Pedig nemsokára meg kell állniuk a saját lábukon: nincs messze az idő, amikor csak az afgán hadseregre és rendőrségre számíthatnak majd. Azok pedig még elég gyengék: a rendőröket, akiknek az amerikaiak után át kellene venniük a helyet, még ki sem képezték. A Kandahárért folyó műveletek eleve több hónap késéssel indultak, jórészt azért, mert a szükséges afgán erőket egyszerűen nem tudták elég gyorsan felkészíteni, és behozni a területre.
Hadzsi Birdad nyolcvan körüli agg; alig tud járni, mert a tálibok még a kilencvenes években börtönbe vetették, és belerokkant. A százados és szakaszparancsnokai folyton udvarolnak neki. Hadzsi Birdad Kuhak falu főnöke, rá és két fiára elég sokan hallgatnak. Megígérték neki, hogy építenek egy iskolát és egy mecsetet. Az öreg, úgy látszik, egyelőre hozza a maga részét: emberei együttműködnek az afgán rendőrséggel, és míg Kuhakban júliustól augusztus közepéig húsz pokolgépes merénylet és több tűzharc is volt, az utolsó hat hétben mindössze egy robbantás és két tűzharc. "Elmondtam mindenkinek a faluban, hogy ha valaki jön hozzájuk látogatóba, előtte szóljanak nekem, különben letartóztatjuk - mondja Hadzsi Birdad. - Azóta minden békés és biztonságos."
Úgy tűnik, az afgánok is azt gondolják, működhet a rendszer, legalábbis azokon a helyeken, ahol a helyi vezetők elég erősek. "Ha a kormány mögéjük áll, ők a kezükbe vehetik a saját biztonságukat" - véli a Bravo mellé rendelt afgán századparancsnok-helyettes, Malaton főhadnagy. Persze ki tudja. "Lehet, hogy miután kigurul a konvojunk és begurul a táliboké, Birdad nekik is pont ugyanezt mondja" - ismeri el Ahern százados. Lehet. A bevezetőben említett rajtaütés másnapján a katonaság begyűjt egy falusit, akinek nem stimmel a meséje. Kiderül róla, hogy az egyik faluvén unokaöccse. Nem is volna Afganisztán a zűrzavar és a sok kettős játék nélkül.
A nagyobb baj az, hogy a folyóvölgyben csak néhány olyan környék van, ahol a helyi közösség, a helyi vezetők egyáltalán elég erősek ahhoz, hogy nyíltan a kormány és az amerikaiak mellé merjenek állni. A Bravo területén ilyesmiről szó nincsen. "Pir Pajmal faluban már úgy éreztük, hogy jutunk valamire, aztán kaptak pár figyelmeztetést, és azóta megint félnek. Mondják, hogy örülnének a fejlesztéseknek, de hogy a tálibok úgyis lerombolnak majd mindent, és megölik őket, ha szóba állnak velünk" - vonja meg a vállát Tomasello törzsőrmester.
"Ezeken a helyeken nekünk kell rendet tartanunk. Aztán reméljük, hogy Kuhak és a hozzá hasonló falvak jó példája, a béke és a fejlődés a többieket is felbátorítja majd" - mondja Rodger Lemons alezredes, az 1-66 parancsnoka. De azt, hogy e számítása beválik-e, csak jövő nyáron lehet majd eldönteni. Ha egyáltalán.
