Hát a Bravo század műveleti területe kicsit más, mint ahol versenyt futottunk a tálibokkal. Itt nemhogy futni, de járni se nagyon lehet, mert annyira alá van aknázva minden, hogy rosszabb helyeken négy-öt óráig tart megtenni egy kilométert. Darabolják fel keményen az arcokat: a század két hónap alatt huszonnyolc aknasérülést szenvedett el, ami azt jelenti, hogy kb. minden negyedik ember kapott.
Csoda, hogy nem halt meg senki (illetve nem annyira csoda, hanem az, hogy ezeket a kis kínai gyalogsági aknákat arra tervezték, hogy levegye az ember lábát, nem arra, hogy kicsinálja). Lehet, hogy igy nem olyan jó érzés minden nap kimenni gyalogjárőrre.
Némi eszelősséget is véltem felfedezni a katonák ujjongásában, amikor az egyik éjjel elkezdtek keményen kiaknavetőzni a táborból (“Hey, reporter! You wanna drop some? Haha! Ahahaha!”).
Viszont az ultimát királyság: nem vacakolni a pisztolytáskával, hanem egyenesen a derékba tűrni a 9mm-est. Presidential Medal of Freedom és életfogytig tartó ingyen lőszer az arcnak.
