Jason Brezler százados kemény fickó. Ez a harmadik bevetése, az előző kettőt Irakban teljesítette, közülük az egyiket Falludzsában, ami körülbelül azt jelenti, hogy megjárta a pokol hetedik bugyrát. Nem számított sokkal jobbra, amikor októberben a dél-afganisztáni Now Zadba vezényelték. Erre most itt áll, egy tanterem közepén, előtte csivitelő afgán gyerekek, neki meg fülig ér a szája, miközben a puskát igazgatja zavartan a hátán. „Százötvenen vannak és ebből húsz lány!” – lelkendezik. „Még száz és focipályát kell nekik építeni!”
Potenciálisan komoly fordulat ez. Now Zad nem egyszerűen csak Afganisztán, és nem egyszerűen csak Helmand, annak legveszélyesebb tartománya. Now Zad a kemény helyek közül is a legkeményebb. A városnak groteszk mítosza van: az afgán háború mini-Sztálingrádja. A tálib ellenállók és a brit hadsereg évekig tartó harca brutális alapossággal pusztította el. Szellemváros, amit sokáig megmerevedett frontvonalak szabdaltak fel. A talajba a negyedtonnás bombák akkora gödröket vágtak, mint egy kisebb úszómedence; az épületek acélszerkezete úgy pödörödik ki a földből, mintha megégett-megolvadt haj volna; minden alá van aknázva; a falakon obszcén graffitik.
Brezler, az amerikai tengerészgyalogosok 3. ezredének 4. zászlóaljától egy kicsit maga is meg van lepődve, miközben végigsétál a pár hete újra megnyílt bazáron, mindössze egy tengerészgyalogostól és egy afgán rendőrtől kísérve. A brit hadsereg 2006 és 2008 között semmire nem jutott Now Zaddal. De a tavalyi nagy amerikai csapaterősítések decemberre meghozták az eredményüket, megtisztítva a várost és környezetét a tálib ellenállóktól. A hadiszerencse akkorát fordult, hogy arról szállingóznak a hírek, a helyi tálibok egymás ellen fordultak. Helmand más járásaiban is sokat javult a helyzet az elmúlt hét hónapban.
Olyannyira, hogy elkezdtek visszaszállingózni az emberek (már aki át tudott slisszolni a tálib vonalakon: az ellenállók próbálják megakadályozni a Now Zadiak visszatértét). „Isten akarata volt, hogy visszatérhettünk. Most már nem megyek el innen többet, még ha meg is kell halnom itt” – mondja Hadzsigul Ahmed, egy kovács. Van már iskola, van orvosi rendelő. Sok bolt is megnyitott, van gyógyszertár, ahol még Viagrát is lehet kapni. A visszatérő családoknak, akiknek a háza megsérült a harcokban, kompenzációt fizetnek. A biztonsági helyzet még elég labilis, ezért a segélyszervezetek nem tolonganak; egyelőre a tengerészgyalogosok szerveznek mindent a romeltakarítástól kezdve az öntözőcsatornák helyreállításáig.
Idegesen nézem a körülöttünk berregő motorbiciklistákat: ideális célpontjai vagyunk egy merénylőnek. De Brezler csak a vállát vonogatja. „Járkálhatnánk úgy is, mint a robotzsaru, persze. De azzal csak elidegenítenénk az afgánokat. Az igazság az, hogy ők jelentik számunkra a biztonságot. Sokkal hamarabb kiszúrnák, ha valami gáz van, és most már olyan jó a kapcsolatunk, hogy figyelmeztetnének.”
És tényleg, a századosért mindenki rajong. Előre köszönnek neki a félig rombadőlt piacon. Persze egy állig felfegyverzett katonára az ember mosolyoghat a túlélés ösztönétől vezérelve is. De az itteniek jókedve valódinak tűnik. Sokan még a tálibok bosszújának kockázatát is vállalják, és jelentkeznek a tengerészgyalogosoknál, hogy tudják, hol vannak elrejtett bombák. Egyszer jelentkezik egy arc, hogy ő több mint ötven bombának a pontos helyét tudja fejből. „Ez a csávó tálib” – mondja Brezler derűsen, de hozzáteszi, hogy nem baj. Már rájött, hogy egy ilyen szívós ellenállás leverésének a legjobb módja nem az erőszak, hanem az ellenség megosztása. Becslése szerint a városban dolgozók vagy tizede volt tálib harcos lehet, aki a hadiszerencse megfordultával inkább beállt az amerikaiak pénzéért dolgozni. „Ha munkát tudok adni ezeknek az embereknek, akkor nem fognak visszamenni harcolni. És akkor a táliboknak végük. Mit gondolsz, miért küzdenek? Allah nevéért? Ugyan!” Ez az amerikai stratégia lényege: megtisztítani a sűrűbben lakott részeket a táliboktól, aztán pont annyi rendet, munkát és alapvető közszolgáltatásokat adni az embereknek, hogy a szegénység és a reménytelenség ne hajtsa őket a tálibok karjaiba. Az ópiumtermelést sem piszkálják.
A helyiek lelkesedésével az a baj, hogy túlságosan az amerikaiakra támaszkodnak. „Amíg meg nem jött a járási kormányzó, addig olyan volt, mintha én lettem volna itt a polgármester. Minden bajukkal hozzám jöttek” – mondja Brezler. Most is. Van, aki arra panaszkodik, hogy nem kapott fizetést. A másiknak új ásó kéne. A harmadik kompenzációt szeretne, mert az amerikaiak átmentek egy harckocsival a földjén. Brezler legtöbbjüket a kormányzóhoz küldi. De a helyiek többsége nincs tőle elragadtatva. A rendőrség korrupt. Éppen ezek a körülmények hajtják az embereket a tálibok karjaiba. „Amíg az amerikaiak meg nem jöttek, semmi nem volt itt. Ha elmennek, minden össze fog dőlni megint” - mondja Mohammed Daúd, egy tanár. Az amerikaiak elvileg jövőre megkezdik a kivonulást.
Nehéz határozott következtetéseket levonni mindebből. Az ország keleti részén a magas hegyek miatt egészen másfajta hadviselés folyik. A tél általában békésebb Afganisztánban, de idén nem csökkent az erőszak szintje. Sőt: bár összecsapás kevesebb van, mégis több szövetséges katona halt meg januárban, mint tavaly ugyanakkor. A tálibok útszéli bombákat fektetnek, ahol tudnak. A mosolygó Now Zad-iak között nem mindenki van oda az amerikaiakért: egyszer egy kisfiú egy képzeletbeli puskát emelt Brezlerre. A százados folyton azon idegeskedik, hogy mikor rúgja fel az asztalt az ellenség egy öngyilkos merénylettel a bazárban. Egy ilyen vérengzés hónapokkal visszavethetné a rendezést. De Now Zadban egyelőre nyugalom van, és Brezler szerint amíg az embereknek van munkájuk, van iskola meg orvosi rendelő, addig nagy baj nem lehet. „A tálibok nem túl okosak. Nem foglalkoznak azzal, hogy mit akarnak az emberek. Az egyetlen dolog, amit kínálnak, az a gyors és brutális igazságszolgáltatásuk. És amíg mi fejlődést és nyugalmat kínálunk, ők pedig erővel próbálják megakadályozni, hogy hazatérjenek az itt lakók, addig szerinted ki áll győzelemre?”
--
Kik a tálibok?
A tálibok 2001-ig kormányozták Afganisztánt, akkor Amerika és északafgán szövetségesei megbuktatták rezsimjüket, amiért otthont adott az al-Kaida terrorszervezetnek. A pakisztáni afgán menekülttáborokból és a háború dúlta dél-afganisztáni vidékekről származó mozgalmat a politikai iszlám egy szélsőséges változata jellemzi. 2006-ban a tálibok újra színre léptek Afganisztánban, a Nyugat-barát kormány gyengeségét kihasználva, sikeresen vették fel a harcot Amerikával és szövetségeseivel. Ez már egy másik tálib mozgalom: a különböző csoportokból álló ellenállást leginkább egy maffiához lehet hasonlítani, ami elsősorban az ópiumbizniszből tartja fenn magát. Vannak köztük, akik ideoló giai meggyőződésből harcolnak, de a többséget a gazdasági szükség vezeti. A táliboké nem egy széles támogatást élvező szabadságharc: ez köszönhető brutalitásuknak és rideg, a hagyományosan elég toleráns afgán társadalomtól idegen ideológiájuknak.
