Nem biztos, hogy a megfelelő irányba mennek ezek az interjúk, amikkel itt Kabulban erőlködök pár napja. Baglan tartományról próbálok minél több infót besöpörni, de 15 perc beszélgetés után valahogy mindig maffiaügyekre terelődik a beszélgetés, aztán meg azon kezdek morfondírozni, hogy igazából gőzöm nincs, hogy valójában kik ezek az arcok, akikkel ülök. Ha eltűnnék, akkor nem a megfelelő kérdést tettem fel.
Apropó maffiaügyek, a történetek kísértetiesen ismerősek: karambolozó képviselő, aki valahogy megússza a felelősségre vonást, ki nem fizetett alvállalkozó, eltávolított tartományi kormányzó, aki túl sokat kotorászott a helyi vállalkozók ügyeiben, gengszterek, akiket az elnökhöz közeli haverjaik fedeznek. Persze minden egy fokkal durvább. Mégis: Kelet-Európa with guns. Fantasztikusan szórakozom.
*
Viszont igen érdekes érzés a másik oldalon állni. Katonai konvojokkal közlekedni szuper érzés, rengeteg magabiztosságot kölcsönöz az embernek a 16 tonna acél, az ötven kaliberes gépágyú, meg hogy nem kell megállni a pirosnál (az ideg, hogy mikor robbantják fel az embert, valamennyit persze elvesz mindebből). De újabban én vagyok a civil kocsiban, és nekem kell száz métert lemaradnom, masszív dugót okozva, miközben éppen rohanok valahova, mert éppen jön pár Humvee az úton (a konvojokat nem lehet megközelíteni, mert a katonák esetleg azt hiszik, öngyilkos merénylő vagy és akkor csá). És a mobilom se működik, mert zavarják a jelet, ha esetleg valaki így akarna robbantani. A sofőr elég ideges, és nem vádolom.
*
Ja: az egyik baglani parlamenti képviselő egy az egyben Martonyi János. Mutatom:
