Népszabadság, január 28.
Őrült egy út volt. A százados magabiztosságát mutatta, hogy be mert szállni az afgán hadsereg kocsijába, ebbe a páncélzat nélküli, négy keréken guruló koporsóba, csak úgy, repeszálló mellény nélkül, minimális kísérettel, a járási kormányzó mellé. Aztán hajrá, végig a csatorna mellett, a kanyargó földutakon, ahol nem egy páncélos futott már aknára - mintha nem is Helmandban, Afganisztán legveszélyesebb tartományában lenne.
Az út végén három fa kopasz csonkja mered torzan az égbe, egy lapos, homokszínű afgán ház romjai mellett. A járási kormányzó az égnek emeli a kezét és fohászkodni kezd, a marcona külsejű afgán katonák meg néhány amerikai tengerészgyalogos között. Abdulla Dzsan négy éve nem volt itthon, mert 2006-ban a tálibok elvették tőle a házát, aztán meg az azóta dúló harcok miatt nem tudott jönni. Scott Cuomo százados izgatottan vigyorog, számára ez a nap sikere.
Helmandból kevés jó hírt lehet hallani 2006 óta, amióta az Amerika által 2001-ben megbuktatott tálib mozgalom újra felütötte a fejét Afganisztánban. Az ellenállók itt éveken át sikeresen vették fel a harcot az afgán kormány és a NATO erőivel. De a tavalyi amerikai offenzívák óta, amelynek keretében húszezerre növelték a Helmandban állomásozó NATO-katonák számát, a szövetség úgy érzi, kezd eredményeket elérni.
Garmsirból, ami a tartomány lakott részének déli végét fedi le, jórészt az elmúlt fél évben szorították ki az ellenállókat, ahogy Helmand más részeiből is. A korábbi, emberhiány diktálta stratégiával szemben a katonák nem vonultak vissza az offenzíva után: azóta is mindenütt ott járőröznek az afgán kormányerőkkel együtt, nyomukban pedig megindultak a különböző fejlesztések, munkát adni a helyieknek. A cél: elnyerni támogatásukat és ezzel megakadályozni a tálibok visszaszivárgását.
"Eleinte bizalmatlanok voltak" - mondja Scott Cuomo százados a 2. tengerészgyalogos-ezred 2. zászlóaljából, aki októberben vette át a járás legalsó csücskének ellenőrzését. "A legelső gyűlésre két faluvezető jött el. A main nyolcvanan voltak, ami nagyon bíztató." Cuomót főleg az tölti el bizakodással, hogy a körzetében hatástalanított hetven robbanószerkezet közül 52-t az afgánok információi alapján találtak meg. Noha a tálibok nagy része a helyiek közül kerül ki, sokuk nem kér erőszakos uralmukból.
Persze a harcok részben azért ültek el, mert a tél mindig nyugodt időszak Afganisztánban. Az út alá rejtett pokolgépek mutatják, a tálibok nem tűntek el. A helyiek bizalmatlanságát jelzik a két héttel ezelőtti, lövöldözésbe torkolló garmsiri tüntetések, amelyek azért robbantak ki, mert elterjedt a híre, hogy amerikai katonák meggyalázták a Koránt. (Az amerikaiak szerint az egész tálib provokáció volt, amit azzal támasztanak alá, hogy a tüntetésen fegyveresek felgyújtották az új iskolát.)
"Két bátyámat veszítettem el a szovjetek elleni háborúban" - mondja a járási gyűlésen Abdulla Dzsan, a járási kormányzó. "De az amerikaiak nem olyanok, mint a szovjetek. Ők segíteni akarnak. A tálibok harca nem dzsihád." A vének többsége tompán néz maga elé; nehéz eldönteni, mit gondolnak. De az a kettő, aki felszólal az iskola felgyújtása ellen, nagy tapsot kap.
Helmand, Afganisztán
