A tengerészgyalogosokból áradó, jól-rosszul kontrollált, hangos, kihívó agresszió ellenére látszik, hogy sokan félnek kicsit, vagy legalábbis idegesek, amikor ki kell menni a dróton túlra. Pláne a harckocsik nélkül. Mindenki viccelődik az eligazítás alatt, de közben szokatlan intenzítással rágóznak, van aki újabb és újabb cigire gyújt, és egymás szopatása is a szokottnál keményebben megy. Hát ja.
Az eligazítás viszont durván profi, én alig bírom követni, nem csak a rengeteg, többnyire ismeretlen katonai rövidítés miatt, hanem azért is, mert keményen pörög. De amikor a tizedes visszakérdezi a katonákat random, elég meggyőzően nyomják, hogy mikor melyik forgatókönyv hogy van. Mi van ha aknára lép valaki, mi van, ha ránklőnek, mi van, ha lincshangulat alakul ki (múlt héten itt volt a nagy és lövöldözésbe fulladó tüntetés az állítólag meggyalázott Korán miatt, aminek ironikusan az lett a vége, hogy leégett a fenébe az iskola, benne rengeteg Koránnal).
Végül nincs semmi baj. A 2-2-es műveleti területének északi része (kb. Garmsir járásközpont) elég nyugis, a múlt heti örjöngés állítólag kivétel volt. Teszünk egy kb. két és fél kilométeres kört, végig a kis földutakon, át a mezőkön meg a bazáron, aztán vissza a kapuhoz, jól szellősen, szétszórodva. Az afgánok többsége kedvesen vigyorog vagy kiváncsian bámul, a gyerekek rajzanak, ahogy szoktak. A fő gond, hogy a régi angol sisakom nyomja a fejemet, szóval lehetne rosszabb is, értitek.
