Kabul jobb télen. Nincs az a poros hőség, amitől kiszárad az ember torka, felsebesedik az orra és begyullad a szeme. Szép, tiszta, hideg idő van, és ilyen jó kellemes vidéki illat. Minden szuper, noha az amerikai és belga katonák, akikkel reggel beszélgettem a repülőtér bejáratánál, ahol az akkreditációmat kellett begyűjtenem, azt mondták, hogy mindenki egy fehér Toyota szedánt hajkurászik, mert az az intel, hogy az egy öngyilkos merénylő. Az egyikük még a rendszámát is tudta, illetve nem tudta, a homlokát ráncolva meredt maga elé, úgy próbálta felidézni, "van benne valami dupla szám", azt mondja, kicsit olyan Rejtő Jenő-i volt az egész, épphogycsak a fogát nem piszkálta közben egy nagy halpucoló késsel. Persze itt majdnem minden ilyen abszurd.
Csöndesen elleszek itt egy-két napot, aztán egy katonai járat levisz délre a tengerészgyalogosokhoz.
Most láttam először a Hindukust felülről, eddig valahogy mindig eltakarták a felhők, de valahogy most is olyan furcsa volt, ahogy gyűrődnek és hullámoznak a hegyek, először azt hittem, felhők ezek is felülről, vagy a tenger, csak a színe volt ilyen furcsán-ércesen barna, kis pöttyökkel meg lukakkal, mintha kráterek lettek volna, meg óriási árkokkal és kanyonokkal, egyre nagyobbakkal, ahogy nyúltak a hegyek feljebb és feljebb. Most értem csak igazán, mit jelent az a kifejezés, hogy holdbéli táj. Ennél nem sok dolog lehet idegenebb. És civilizációnak sehol semmi jele.
