Klasszik civilizációs mérőfok, hogy mennyire képesek sorbanállni az emberek. Az afgánok például - ki gondolta volna! - úgy tolakodnak és ölik egymást, másznak át a másikon és vágódnak be a legkisebb megnyíló résbe is, enyhe bocsánatkérő mosollyal az arcukon, mintha az életük függne tőle. Egy jó délelőtti kabuli sorbanállás után az emberben határozottan kialakul az érzés, hogy basszátok meg, talán mégis hagyni kéne a tálibokat nyerni, aztán nyomassátok. Az egyiptomiak sokkal jobbak, bár még itt is résen kell lenni. A legjobbak persze az angolok, akik még a buszmegállóban is takarosan sorbanállnak, és egyébként - szórakoztató önmitológiájukban - egyenesen a sorbanállás feltalálójának tekintik magukat. ("I'm English, I can queue!" - mondja dacosan előreszegett állal Arthur a Galaxis útikalauz filmváltozatában.)
És ha már itt tartunk, csodálatos karakterrel ismerkedtem meg tegnap, egy harminc évvel ezelőtt nagyon előkelő angol magániskolában végzett egyiptomi doktorral, akin elképesztő jó munkát végeztek, legalábbis ami a külsőségeket illeti. Hibátlan akcentus, fejtartás, finoman összehúzott szemöldök, nagyon picit toprongyosra vett ruházat ("Leaving it casual, old boy", ahogy Sir Alec Douglas-Home mondta mindig), látszólag türelmetlenül odavetett visszakérdezések, és az igazi viktoriánus úriember enyhe viszolygása a vulgáris közügyektől. ("Oh, I'm way too busy to dabble in politics, old sock. Care for another one? Eh?") Ami a szubsztantív dolgokat illeti, a fickó ateista volt és liberális, ami szintén üdítő folt a katonai diktatúra kalapácsa és az iszlámizmus üllője közé szorult Egyiptomban.
