A dróton túl

A katonai bázisokat szögesdrót veszi körül. A dróton túl van a kemény. Riportok Afganisztánból, a Közel-Keletről és egyéb nehéz helyekről, de más külpolitika is. A szerző újságíró, korábban Brüsszelben, Bejrútban és Londonban dolgozott. Legújabb könyvéről itt. Twitter twitter.com/balintszlanko. Emailt írni ide lehet: bszlanko[kukac]gmail.com. English-language website: balintszlanko.com

Könyv

miertjoademokraciacimlap_kicsi.jpg

Twitter

Könyv, Afganisztán

borito.jpg

Könyv, EU

Jéghideg arab tavasz

2014-02-12 10:39 - Szlankó Bálint

Ez a Népszabadság február 8-i számában megjelent cikknek egy kicsit hosszabb változata.

Három évvel az arab forradalmak, az Arab Tavasz kezdete után elmondható, hogy a dolgok nem alakultak túl jól. A forradalmak különböző mértékben ugyan, de szinte mindenhol zátonyra futottak és olyan zűrzavarral jártak, hogy az érintett országokban ma már sokan azt kívánják, bárcsak bele se kezdtek volna az egészbe. A közbeszédet még a tuniszi, bengázi, kairói eseményeket megelőző időknél is jobban áthatja a gyanakvás és a paranoia, a „stabilitás” – a régiót évtizedekig meghatározó erősember-politika legfontosabb hívószava – pedig mára ismét a legfontosabb értéknek kezd látszani, persze a szabadság ellenében.

Egyiptomban a hadsereg vezette régi rend egy brutális államcsínnyel lényegében helyreállította saját magát, egy olyan kaotikus időszakot követően, amikor az első szabad választásokat megnyerő Muszlim Testvériség arroganciájával és inkompetenciájával mindent megtett, hogy a demokratikus kormányzást lejárassa és ezzel megágyazzon a restaurációnak. Az egyiptomiak most ott tartanak, ahol a forradalom előtt: egy katonai diktatúrában, ahol az alkotmányos népszavazáson csaknem 100 százalék szavaz igennel, az ellenzéki nézeteket képviselőket bűnözőnek vagy terroristának nyilvánítják, esetleg szimplán lelövik. A helyzet bizonyos értelemben még rosszabb, mint volt: a forradalmi energia kifutott, Hoszni Mubarak haldokló rezsimjét egy olyan rendszer élesztette újra, ami mögött a társadalmi-politkai felfordulásból többet nem kérő rétegek apátiája áll. Igaz, Szisszi tábornok rendszerének ereje részben csak látszat: valójában még arra sem képes, hogy az állam fennhatóságát az egész országra kiterjessze, ahogy a Sínai-félsziget iszlámistáival és beduinjaival vívott, reménytelen háború illusztrálja.

Szíria a régi rend vezetőinek alap zsarolási technikáját és legfontosabb legitimációs forrását illusztrálja: vagy mi, vagy az iszlámisták és a káosz. Pontosan ez történt, bár nem azért, mert a szírek természetszerűleg képtelenek normális kormányozni önmagukat, hanem azért, mert az Aszad-rezsim az első pillanattól fogva a gyakorlatilag korlátlan erőszakot választotta (a kormánypárti milíciák egyik jelszava: „Aszad vagy felégetjük az egész országot”). A felkelés polgárháborúba torkollott, aminek az ország lakosságának megosztottsága miatt etnikai és vallási színezete is támadt. Az állam gyakorlatilag összeomlott, helyébe egymással torzsalkodó milíciák léptek, ahol Aszad nem más, csak egy a legnagyobb hadurak közül, és a káoszban megerősödtek a szélsőségek iszlámista csoportok. Líbiában a diktátort ugyan sikerült megbuktatni (hála nagyrészt a nyugati beavatkozásnak), de Kadafi egyszemélyes állama helyébe azóta sem lépett semmi, csak a milíciák szedett-vedett rendje. Jemenben valami hasonló játszódott le, igaz, ott a forradalom előtt is csak csökevény volt az állam. Bahreinben a szunnita kisebbség támogatta királyi család megtartotta hatalmát a síita többség felett, Irak pedig visszasüllyedt a polgárháborúba, amiből 2008-2009-ben már kimászni látszott. Az Arab-félsziget monarchiáit konzerválja, megvédi az olajból származó jövedelem, az algériai rezsimet pedig a kilencvenes évek polgárháborújának emléke. Az egyetlen sikeresnek minősíthető történet Tunézia.

Mindezt egy, a korábbinál intenzívebb (és véresebb) regionális hatalmi vetélkedés kíséri. Az afganisztáni és iraki háborúkba belefáradt, a gazdasági válságban meggyengült, befelé fordult Egyesült Államok részben feladta vezető szerepét: a szíriai polgárháború megoldására ötlete sincs, ami stratégiája van, az inkoherens és a visszájára üt: nem tudja eldönteni, hogy kit támogasson és mivel, hol a rezsimtől tart, hol a felkelőktől, meggondolja magát, de leginkább nincs kedve az egésszel bajlódni. Az eredmény, hogy még a barátait is elidegeníti, Izraeltől Szaúd-Arábiáin keresztül a szír felkelőkig. Ebben a hatalmi vákuumban még határozottabban rajzolódnak ki a Szaúd-Arábia és Irán közti vetélkedés körvonalai, kettejük harca Iraktól Szírián át egészen az ismét összeroppanni látszó Libanonig terjed. Ez a konfliktus már-már vallásháborúvá dagad, de legalábbis tovább tágítja a szunniták és síiták közti véres felekezeti skizmát. Egyúttal új életet lehelt a forradalom előtt szinte halottnak hitt ultraradikális szunnita mozgalmakba, az Al Káida brandbe. Az inkább káros nagyhatalmi kavargatás visszaszorulása persze jót is tehet az araboknak, legalábbis ha a mérce az elmúlt tíz év katasztrofális nyugati intervenciós politikája.

A restauráció nem megoldás. Az öregedő diktátorok uralma eddig sem nem nyújtott választ az arab világ gondjaira. Ezek: a gyors népszaporulatnak köszönhető nagyszámú fiatal, akik többsége nem talál munkát, a nagy gazdasági-társadalmi egyenlőtlenségek, az egypártrendszereket természetszerűleg kísérő masszív korrupció, a klientilizmus, a brutális biztonsági szolgálatok és kiterjedt besúgói hálózataik, amelyek az embereket legalapvetőbb méltóságuktól is megpróbálták megfosztani, a nők nagy részének kizárása a munkaerőpiacról, az inkompetens kormányzás, és mindezekből adódóan a mindent átható reménytelenség és frusztráció. Mindezeket fokozzák a környezeti problémák, a sivatagosodás, az édesvíz hiánya, amelyek részben felelősek a szíriai felkelés kirobbanásáért is: 2006 és 2010 között mintegy egymillió ember kényszerült a városokba a történelmi méretű szárazság elől Szíriában. Ilyen politikai infrastruktúrával az arab országok nem fognak tudni megbirkózni problémáikkal, és ugyanezek a feszültségek vezettek 2011-hez is.

Amire szükség volna, az az emberek igényeire érzékenyebb, elszámoltathatóbb, nyitottabb politikai rendszer, ami elég stabil is ahhoz, hogy az arab társadalmak feszültségeit menedzselje. Ez nem könnyű, mert az érintett országok nagy részében talán nem is adottak azok a feltételek, amelyek egy ilyen – valamennyire demokratikus – rendszer működéséhez szükségesek. A legtöbb arab országban vagy gyenge a középosztály, vagy jövedelme olaj- és földgázkitermelésen alapul és ezért nem független tényező, ami el tudná számoltatni a politikai vezetőket. A szakirodalom 6-7000 dollár fejenkénti GDP-nél szokta meghúzni azt a határt, ami alatt a demokrácia csak ritkán él túl: nem véletlen, hogy az egyetlen nem olajtermelő arab ország, ahol kényelmesen magasabb ez az érték, pont Tunézia. A közoktatás minősége siralmas, még az írástudók aránya is egyedül Bahreinben haladja meg a 90 százalékot a forradalmak által érintett országok közül.

Egynémely arab állam alól még az egységes nemzeti talapzat is hiányzik: Szíria lakossága hat jelentősebb népcsoportra oszlik, aminek nagy szerepe van abban, hogy forradalma polgárháborúba torkollott. A civil társadalom gyenge, köszönhetően a szegénységnek és annak, hogy az állam csápjaival és spiclijeivel mindent behálózott. A demokratikus nézetek csak úgy-ahogy vannak jelen: igaz, a 2011-es népfelkeléseket kétségtelenül az emberi méltóság visszaszerzése iránti vágy és a demokratikus kormányzásra való igény vezette elsősorban. De más fontos demokratikus habitusok, a kisebbségi és az egyéni jogok védelme, a másik féllel és az alkotmányosság néha lassú és tökéletlen folyamataival szembeni türelem, a kompromisszum kultúrája jobbára kiforratlanok. A megerősödött politikai iszlám több irányzata pedig egyenesen elutasítja nemcsak a demokratikus berendezedést, de még a világi államot is.

Tunézia éppen ezért fontos kivétel: a kis észak-afrikai ország, ahol nemrég véglegesítették az új, minden szempontból modern alkotmányt, nemcsak azért tudta eddig sikeresen lefolytatni a demokratikus átmenetet, mert gazdaságilag fejlettebb, mint társai, és ezért erősebb középosztállyal, erősebb szakszervezetekkel rendelkezik, vagy mert a hadsereg hagyományosan távol tartja magát a politikától. Hanem azért is, mert a választásokat megnyert mérsékelt iszlámista párt, a Nahda a kompromisszumot választotta, ahelyett, hogy mindenben konfrontálódott volna szekuláris ellenfeleivel – szemben az egyiptomi Muszlim Testvériséggel, ami rajta is vesztett türelmetlen agresszivitásán. (Talán nem mellékes tény, hogy a Nahda vezetője, a demokratikus iszlámista Rásid al-Ghannúsi 22 évet élt Angliában.) Tunéziának persze sok baja van, köztük a rossz gazdasági helyzet és a dzsihádista mozgolódás, de a demokratikus politika keretei megszilárdulni látszanak. A Nahda elfogadta a szekuláris államot, az egyéni jogokat és a hatalommegosztást, vagyis a modern politika alapvető értékeit. Ez nagy dolog, mert ha csak egy ország is akad, ami megmutatja, hogy az araboktól nem eleve idegen az erőszak- és elnyomásmentes politika, az is hathatós példát mutathat a többieknek, meg persze fityiszt világszerte azoknak, akik szerint ez az egész környék teljesen reménytelen.

Bizonyos dolgok megváltoztak. A régi rendszer egyik pillére a félelem volt: a félelem a rendőrtől, a titkosrendőrtől és besúgójától, de még a nyomorult közlekedési rendőrtől is. Ennek a félelemnek a nagy része elillant, még azokban az országokban is, ahol a rendőr (vagy a katona) végül erősebbnek bizonyult. Mint például Egyiptomban, ahol a restauráció ellenére továbbra is zajlanak a Muszlim Testvériség által inspirált mozgolódások, helyenként a fegyveres ellenállás. Az emberek részben visszanyert méltóságát nem lehet egykönnyen újra elvenni, és az ancien régime hitelét sem lehet már helyreállítani. A felkeléseket nagyrészt levezénylő fiatal generáció kultúrája és világképe meglepően modern és nyitott, élesen különbözik szüleikétől. A politikai tér kitágult: a közéleti vita, amit a félelem és a gyanakvás korábban szinte lehetetlenné tett, mindennapos és semmilyen kérdést nem kímél. A gátak megnyitása még akkor is eredmény, ha ennek a vitának a nagy része infantilis és áthatja a paranoia, időnként olyan mértékben, hogy éppenséggel aláássa a demokráciát, nem erősíti: a Közel-Keletre olyannyira jellemző, mindenhol ellenséget és összeesküvést sejtő diskurzus az erősemberkultusz egyik pillére.

Mégis, ez a részben mégiscsak őszinte vita segít lejáratni a régi eliteket és azokat az élőhalott ideológiákat, amelyekre a forradalom előtti arab rendszerek próbálták alapozni a legitimációjukat: az enyhén szocialista ízű pánarabizmust, az erős ember kultuszát, az Izrael-ellenességet vagy a harmadikutas forradalmi ideológiákat (aminek a líbiai Kadafi ezredes idétlen „harmadik nemzetközi elmélete” csak a legzavarosabb változata volt). Ezek szükséges konfliktusok, az arab társadalmak próbálják megemészteni azokat a dolgokat, amik az elmúlt száz évben történtek velük és amire a gyarmati éra elnyomásában és a hidegháború dermedtségében nem volt lehetőségük. Naivitás volna arra számítani, hogy ezek a konfliktusok hűvös nyugalomban és pláne gyorsan zajlanak majd le.

Az 1848-as európai forradalomhullám talán nem rossz párhuzam. Azt is egy látszólagos restauráció követte, hogy aztán egy generáción belül mégis kénytelen legyen helyt adni az alkotmányos rendszereknek, mert a megerősődött polgárságot egy idő után már nem lehetett kizárni a kormányzásból. Kétségtelen, hogy ehhez a megfelelő ideológia is szükséges, és a tekintélyelvűség fő szellemi ellenfele a Közel-Keleten most nem a demokrácia, hanem a végeredményben szintén zárt társadalmat kínáló, a modern világot sok tekintetben elutasító politikai iszlám. De nem kizárólag: Tunézia példája mutatja, hogy a pluralizmusnak, a demokráciának is van kritikus számú híve az arabok között. Az iszlámizmus próbája pedig végeredményben jó dolog, mert csak így bizonyosodhat be róla, hogy nem kínál valódi megoldást. Hogy csak akkor működhet, ha megtanul demokratikus keretek között, más ideákkal együtt élni, mint Tunéziában. És mivel azok a problémák és feszültségek, amelyek három évvel ezelőtt részben megbontották a régi rendszer bástyáit, azóta sem oldódtak meg, további zűrzavarra lehet számítani. Hogy az arab világot ezek az erők tovább vezetik-e a nyitás irányába, akár botlások és kerülők árán is, vagy évtizedekre elakad a véres konfliktusokban és elnyomásban, azt aligha lehet előre megmondani. 

Címkék: egyiptom szíria demokrácia tunézia líbia iszlámizmus

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://drotontul.blog.hu/api/trackback/id/tr965810768

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.