A dróton túl

A katonai bázisokat szögesdrót veszi körül. A dróton túl van a kemény. Riportok Afganisztánból, a Közel-Keletről és egyéb nehéz helyekről, de más külpolitika is. A szerző újságíró, korábban Brüsszelben, Bejrútban és Londonban dolgozott. Legújabb könyvéről itt. Twitter twitter.com/balintszlanko. Emailt írni ide lehet: bszlanko[kukac]gmail.com. English-language website: balintszlanko.com

Könyv

miertjoademokraciacimlap_kicsi.jpg

Twitter

Könyv, Afganisztán

borito.jpg

Könyv, EU

Terápiás felkelő

2011-09-12 14:05 - Szlankó Bálint

Vasárnapi Hírek, szeptember 11.

Matthew Vandyke-ot fél éven keresztül, a líbiai polgárháború alatt úgy tartották számon, mint eltűnt újságírót, aki Muammar Kadhafi valamelyik börtönében rohad valahol—ha még él egyáltalán.

Ez részben igaz is: hat hónapot töltött egy tripoli börtön magánzárkájában. De a 32 amerikai férfi nem azért ment márciusban Líbiába, hogy az arab tavaszról tudósítson—hanem azért, hogy maga is beálljon a felkelők közé harcolni.

„2008-ban másfél hónapot töltöttem Tripoliban, és nagyon jó barátokra tettem szert. Aztán amikor februárban kitört a forradalom, és hallottam, hogy a rezsim öli az embereket, akkor idejöttem, hogy segítsek nekik” – mondja egy tripoli hotelben, ahol az új kormány akkor helyezte el, amikor a főváros felszabadulásakor kiszabadult.

Vandyke története persze elég hihetetlenül hangzik. Fogvatartói azt is hitték róla, hogy a CIA-nak dolgozik, ami nem is csoda, tekintettel azokra a videofelvételekre, amiket a birtokában találtak, amikor március 13-án Brega városa mellett három felkelő társával együtt elkapták egy kadhafista támadás során.

Az amerikai nem hajlandó elmondani, pontosan mi volt a felvételeken, és azt sem, hogy pontosan milyen tevékenységet végzett a felkelőkkel—azt mondja, nem akar ártani a forradalomnak. De elszólásaiból kiderül, hogy bár konkrét ütközetben nem vett részt—ahhoz túl hamar elfogták—, gyakorlatilag minden egyébbel támogatta a felkelő ügyet.

Lőszeresládákat cipelt, felderítésben vett részt, segített a fegyverekhez egyáltalán nem értő harcosoknak megtanulni egyik-másik eszköz használatát. Mivel Irakból és Afganisztánból is tudósított korábban, nem volt híján az ilyen ismereteknek. És sajnos mindezt rögzítette kamerájával.

„A felvételek elképesztően inkriminálóak voltak. Óriási bajban voltam. A kadhafisták még csak nem is vallattak. A videó olyan volt, hogy egyszerűen nem volt mit kérdezni. Közölték, hogy soha többet nem fogom látni a hazámat” – mondja az alaposan lefogyott Vandyke, akit láthatóan megviselt a fogság.

Az idegei nincsenek túl jó állapotban. Nyugtalan, sokat beszél, ismétli önmagát, nehezére esik koncentrálni, és állandóan aggodalmaskodik. Nem tűnik CIA-nak, inkább csak egy kicsit lököttnek. Nem ez az első ilyen ügye: egyszer letartóztatták Irakban, ahova motorbiciklis filmet ment forgatni, és a rendőrök találtak nála egy szétszerelt revolvert, amit „a biztonság kedvéért” vitt magával.

„Az első 85 napban egy olyan zárkában voltam, ahol még wc se volt. Körülbelül két méterszer másfél méter volt az egész, egy kis lukkal a plafonon. Próbáltam naptárat vezetni a falon, és amikor láttam a többi karcolás alapján, hogy messze én töltöttem ott a legtöbb időt, elkezdtem aggódni.”

„Semmi hírt nem kaptam a külvilágból. Nem tudtam, hogy a NATO beavatkozott a felkelők oldalán. Azt hittem, Kadhafi nyert, nekem pedig végem van” – mondja. Az első napokban ráadásul valakit kínoztak a felette lévő cellában, és azt kellett hallgatnia, ahogy a szerencsétlen sikoltozik.

„Eleinte csak ültem, és a falat bámultam. Aztán elkezdtem fel-alá járkálni, hogy kifárasszam magam. Aludni jó volt, mert lehetett álmodni. A rémálom mindig akkor kezdődött, amikor felébredtem, és láttam, hogy még mindig a börtönben vagyok.”

„Az étellel és a bánásmóddal nem volt baj. A gond az volt, hogy egyedül voltam. Nem volt mit csinálni, nem volt mit olvasni. Majdnem beleőrültem. Egy idő után a tejesdobozokat olvastam, sajnos főleg franciául voltak. Egyszer volt egy olyan, amin hét nyelven volt a felirat—azt megőriztem, mint ritka kincset.”

„Folyton csak agyaltam. Eleve hajlamos vagyok az aggodalmaskodásra, de a végén már csak paráztam és paráztam. Rémes volt. Azt a játékot játszottam, amiben hat filmen keresztül el kell jutni egy tetszőleges színésztől Kevin Baconig úgy, hogy felidézed, ki kivel játszott együtt. De mivel nem láttam elég Kevin Bacon-filmet, Ben Affleckkel próbáltam. Egy kínszenvedés volt elfoglalnom magam” – mondja.

„Egy idő után sikerült magamat meggyőznöm, hogy majd fogolycsere útján kiszabadulok. De ez csak önáltatás volt. Aztán attól kezdtem el félni, hogy Barack Obama kicsit olyasféle elnök, mint Jimmy Carter volt, és Kadhafi biztosan nem veszi komolyan. És akkor megijedtem, hogy te jó ég, itt leszek a következő elnökválasztásig” – mondja nevetve.

Azzal próbálta magában tartani a lelket, hogy kitalálta: hitelrontási pert indít a líbiai diktátor ellen, ha kiszabadul. „Biztos voltam benne, hogy telekürtöli a világsajtót azzal, hogy én egy amerikai kém vagyok. Én éveket töltöttem azzal, hogy kapcsolatokat építsek a Közel-Keleten. Most pedig ezek az emberek mind azt hiszik, hogy én a CIA-nak dolgozom. A történelem legnagyobb hitelrontási perét vizionáltam, és azt mondogattam magamnak, csak jussak ki innen, milliomos leszek.”

Amikor Tripoli augusztus végén elesett, a börtönőrök elmenekültek, és Vandyke kiszabadult—igaz, amikor a foglyok elkezdték leverni a lakatot a cellájáról, először azt hitte, az őrök jönnek érte, hogy kivégezzék.

„De mindenki azt kiáltozta, hogy Kadhafinak vége. Pár társammal együtt elszaladtunk. Elmentünk az egyik fickóhoz enni. Az utcán akkor még lőttek” – mondja. „Másnap továbbmentünk egy felkelőhöz. Elhajtottunk egy épület előtt, amiről azt mondták, az egyik börtönőré. Valaki odanyújtott egy géppisztolyt az egyik fickónak, aki jól megszórta vele az üres épületet. Aznap este pedig láttam az anyámat, ahogy a CNN-nek nyilatkozik, hogy milyen boldog, hogy kiszabadultam.”

Vandyke még mindig nyakik benne van az ügyben. Nem is akar hazamenni addig, amíg Líbia teljesen fel nem szabadul, és meg nem tudja, mi történt három társával, akikkel együtt letartóztatták—ők azóta sem kerültek elő.

„A legtöbben azt hiszik, hogy megőrültem, hogy nem mentem haza. De ezek az emberek nem tudják, hogy én nem újságot írni jöttem ide, hanem azért, hogy segítsek Líbiának. Hogy én elköteleztem magam ezért az ügyért, és még nincsen vége. Terápiának sem rossz, ha végigcsinálom, és nem az marad meg bennem Líbiából, hogy egy cellában ülök egyedül” – mondja Vandyke, aki nem is annyira őrültnek tűnik, mint inkább szokatlanul idealistának.

„A líbiai barátaim nagyon sokat jelentenek nekem. És Kadhafi borzalmas diktátor volt. Talán drámaian hangzik, de igaz: a gonosz és a jó küzdelme volt ez, egy valódi fekete-fehér konfliktus, erkölcsi dilemmák nélkül. Semmilyen kétely nem volt bennem, hogy ez a helyes lépés, megpróbálni segíteni ezeknek az embereknek, a barátaimnak. Nem is bántam meg, sőt: magánzárka ide vagy oda, újra megcsinálnám.”

Címkék: líbia

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://drotontul.blog.hu/api/trackback/id/tr733220658

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.