A dróton túl

A katonai bázisokat szögesdrót veszi körül. A dróton túl van a kemény. Riportok Afganisztánból, a Közel-Keletről és egyéb nehéz helyekről, de más külpolitika is. A szerző újságíró, korábban Brüsszelben, Bejrútban és Londonban dolgozott. Legújabb könyvéről itt. Twitter twitter.com/balintszlanko. Emailt írni ide lehet: bszlanko[kukac]gmail.com. English-language website: balintszlanko.com

Könyv

miertjoademokraciacimlap_kicsi.jpg

Twitter

Könyv, Afganisztán

borito.jpg

Könyv, EU

Messze a túlpart

2011-06-20 15:25 - Szlankó Bálint

Vasárnapi Hírek, június 19.

A fellázadt Kelet-Líbia és az ország nyugati részében egyedül felkelő ellenőrzés alatt álló Miszráta városa között nincsen átjárás, elvágja őket egymástól a front. Leszámítva a tengert: itt kis halászhajók kötik össze a két oldalt, szállítják az utánpótlást a khadafista erők ellen harcoló lázadóknak. Lapunk munkatársa elkísérte az egyik kis felkelő hajót veszélyes útjára.

A francia romboló szürke monstruma lassan emelkedik a kis líbiai halászhajó fölé, teljesen kitakarva az eget és a valószínűtlenül kék tengert. Kötélhágcsó szalad le az oldalán, a kötélhágcsón pedig rövid tanácskozás után emberek szaladnak fel. „A NATO pontosan tudja, hogy mit szállítunk ezeken a hajókon. De néha eljátszuk ezt a kis műsort” – mondja a hajó kapitánya, miután a franciák megadják a zöld jelzést, a kis hajó pedig továbbimbolyog a hullámokon Miszráta ostromlott városa felé.

A rakomány több tonna lőszer és fegyver. Bengáziból, a líbiai felkelők fővárosából szállítják a miszrátai ellenállóknak, akik már negyedik hónapja tartanak ki a diktátor, Muammar Khadafi katonái ellen. Miszráta körül van véve, a kikötő az egyetlen kapcsolat a külvilággal. Hogy a város eddig túl tudta élni a khadafista ostromot – a lakónegyedek rakétázását és ágyúzását, ami több mint ezer ember életét követelte eddig –, az részben az ehhez hasonló kis hajóknak köszönhető.

A partokat őrző NATO nem komolytalankodja el teljesen a part mentén fel-le ingadozó hajók ellenőrzését. Egy hajót annak rendje és módja szerint elsüllyesztenek, amikor kiderül, hogy azon valójában khadafisták vannak, akiknek az a céljuk, hogy szabotálják a miszrátai kikötőt. Az inkább csónakra emlékeztető, legfeljebb harminc méter hosszú kis járgányt, amivel munkatársunk májusban átkelt az öblön, az indulás előtt napokon át töltik fel a bengázi kikötőben. A fenékben orvosi eszközök vannak, de a fedélzet tele van lőszeresládákkal, oldalukon angol nyelvű feliratok. Ezeket még a hetvenes években vásárolta Khadafi az Egyesült Államoktól, aztán a forradalom alatt a felkelők kezére kerültek. A ládák tetején rakétavetők, rozsdásodó szovjet légvédelmi ágyúk, kézifegyverek vannak, itt-ott elszórva gépágyúlőszer piaci gyümölcsösládákban.

A hajó legfelső szintjén egy ponyva árnyékában férfiak heverésznek a földre leterített kis szőnyegeken, szürcsölgetik az édes és erős arab teát, a fekete kávét, és datolyát rágcsálnak mellé. Egy részük civil, aki Bengáziból megy haza a családjához Miszratába, mások harcosok. Egyikük egyszer már megsérült, de gyógyultan újra megpróbálja. Ketten Angliából, Portsmouthból jöttek, ahol főiskolára jártak.

„Azért jöttünk haza, hogy csatlakozzunk a felkeléshez. Harcolni fogunk” – mondja érzékelhető dél-angliai kiejtéssel Abu Bakker. Nem lehet idősebb 23 évesnél. Keze ügyében egy belga gyártmányú karabély hever. Kicsit bizonytalanul forgatja, de Miszrátában hamar belejön majd, legalábbis ha túléli az első néhány napot. Közben egy Inmarsat műholdas telefont nyomogat, ez okos beszerzés volt, ugyanis a líbiai mobilhálózat el van vágva a külvilágtól, Miszrátában pedig teljesen leálltak a vonala.

Miközben Abu Bakker beszél, egyik társa kabaréba illő hangokat kiadva öklendezik bele a tengerbe. A hullámok kicsik, de a hajó olyan apró, hogy még így is szörnyű kilengéssel emelkedik fel, majd zuhan vissza újra. Az utasok egy része rettenetesen tengeribeteg. Az út harminchat óráig tart, a távolság kb. 500 kilométer. A tenger gyönyörű, a hullámok szinte szikráznak a napfényben, és néha halakat látni elsuhanni közvetlenül a vízfelszín alatt. A kapitány egy kis fülkében ül, közel a hajó orrához, és mezítelen lábával forgatja a kormányt, kerülgeti a hullámokat. A falon egy GPS lóg, a rádióban pedig egy NATO-repülőgép pilótáját lehet hallani, amint éppen próbál közvetíteni egy másik halászhajó és egy hadihajó között.

A hajó tulajdonosa, Ahmed, száz dínárt kér egy fuvarért, nincsen profitja, csak a legénység meg az üzemanyag költségeit fizeti ki belőle, és aki nem tud fizetni, azt elviszi ingyen. Az ennivaló sem gond: a hajón rengeteg étel van, mind adományból származik, mert a bengáziak olyan lelkes hívei a forradalomnak, hogy most minden ezen az alapon működik. Ahmed is hazafias megfontolásból végzi a veszélyes munkát.

Veszélyes, mert a miszrátai kikötőt időnként tűz alá veszik a khadafista erők. Egy angol tévécsatorna kameravégre is kapja a lenyűgöző látványt, ahogy egy török hajó kétségbeesetten próbál kimanőverezni a keskeny kikötőből, miközben körülötte csapódnak be a gránátok a vízbe, óriási vízoszlopokat küldve a levegőbe. A félig elhagyatott rakodódokkok egyikében-másikában fekete valamik gubbasztanak a földön rondán, mintha nagy, döglött pókok lennének: fel nem robbant aknagránátok. A helyiek puskalövésekkel próbálják őket felrobbantani a távolból, amit okosan tesznek, mert a fegyvernek magnetikus, érintéses és időzített indítószerkezete is van.

A kikötőt elhagyó hajók óvatosak: Ahmed többször is elhalasztja a visszautat Bengáziba, először azért, mert az időjárás nem engedi, aztán a NATO-tól nem kap engedélyt, aztán az ágyúzás miatt, utoljára pedig azért, mert elromlik valami a hajóban. A forgalom nem is túl nagy: legfeljebb egy-két kis hajó megy hetente.

A bengázi kikötőben nagy az élet, megy a szervezkedés, burjánzik a bürokrácia – többféle engedély kell, hogy az ember felszálhasson egy hajóra –, de a hajók tulajdonosai mind magánzók. Az egyik kapitány azért nem akarja elvinni a VH munkatársát, mert a fejébe vette, hogy a kelet-európaiak Khadafival vannak, és ebből a meggyőződéséből semmi nem tudja kizökkenteni. Ahmed viszont már-már a keblére ölel, mert meggyőződése, hogy a külföldi újságok segítik a felkelők ügyét a tájékoztatással.

Tény, hogy ez a nagy barátkozás nem terjed ki mindenre: a miszrátaiak időnként arra panaszkodnak, hogy a kelet-líbiaiak nem küldenek nekik elég fegyvert, vagy csak pénzért, holott most ők sokkal kevésbé vannak rájuk szorulva, amióta a NATO-légitámadások eltávolították a frontot Bengázitól vagy 200 kilométerre délnyugatra.

Kijutni Miszrátából nehezebb, mint bejutni. Nem csak a kikötő ágyúzása a probléma, hanem az is, hogy a helyzet kaotikusabb, mint Bengáziban. A kikötőhöz való fizikai hozzáférés probléma, nem tudni, hogy ki a főnök, kivel kell beszélni, hogy az ember átjusson a kapukat őrző fegyvereseken. A miszrátaiak többsége a véres ostrom ellenére nem akarja elhagyni a várost, de azért mindig álldogálnak néhányan a kikötőben, hogy hátha van egy hajó, ami elviszi őket. 

A lehetőségek korlátozottak. Ekkor már egy hete nem volt hajó, most pedig csak egy görög teherhajó megy, amit a Nemzetközi Vöröskereszt bérelt ki – ők csak sebesülteket visznek. Néhány személyt a vöröskeresztesek el is küldenek, mert nincs több hely a hajón. A sebesülteket egyenként pakolják be a raktérbe, egyikük-másikuk arcán jól látszódik a fájdalom, amikor átemelik őket a rakodónyíláson. Egy férfi arca teljesen megégett, de mégis élénken magyaráz a földön kuporogva. Egy másik a győzelem jelét mutatja egy teherautó rakodóplatóján heverve, miközben bevezetik a hajóba.

Egy csomóban fekszenek lent a rakodótérben, kis matracakon, egy-két pokróccal, férfiak, gyerekek, nők. Ennivaló alig van a hajón, nem szokott a személyszállításhoz. Egy néger szakács ügyeskedik a tatban lévő kis műanyag kajütben, miniatűr adagokat méricskél ki a kondérból, aztán káromkodva elzuhan, amikor az egyik nagyobb hullám oldalbakapja a hajót. A pireuszi hajó sokkal nagyobb, mint a halászhajó volt, de még így is veszedelmesen ingadozik a tengeren. Kajütje csak a legénységnek van, az emberek a földön alszanak, ami a fedélzeten, a szivárgó olajoshordók között nem olyan kellemes – de legalább a levegő friss, ha hűvös is.

Bengáziban óriási ünnepléssel fogadják a hajót. Már messziről látni, ahogy a világítólövedékek tűzijátékként emelkednek az égbe – a Khadafit elűzött és még mindig forradalmi lázban égő város képtelen leszokni a boldog levegőbe lövöldözésről.

(Szemfülesek kiszúrhatják, hogy az egyik előző cikkben Ahmed, a hajó tulajdonosa még ingyen szállította az utasokat, itt pedig már 100 dínárt kér. A helyes az utóbbi, de én ezt csak később tudtam meg, tőlem ugyanis nem kért semmit. Bocs.)

Címkék: líbia

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://drotontul.blog.hu/api/trackback/id/tr533000495

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.