A dróton túl

A katonai bázisokat szögesdrót veszi körül. A dróton túl van a kemény. Riportok Afganisztánból, a Közel-Keletről és egyéb nehéz helyekről, de más külpolitika is. A szerző újságíró, korábban Brüsszelben, Bejrútban és Londonban dolgozott. Legújabb könyvéről itt. Twitter twitter.com/balintszlanko. Emailt írni ide lehet: bszlanko[kukac]gmail.com. English-language website: balintszlanko.com

Könyv

miertjoademokraciacimlap_kicsi.jpg

Twitter

Könyv, Afganisztán

borito.jpg

Könyv, EU

"Nem volt hova bújni" - Sherine Tadros, az Al Dzsazíra tévécsatorna angol kiadásának riportere

2009-03-21 15:58 - Szlankó Bálint

Magyar Narancs, 2009. március 21.

Sherine Tadros, az Al Dzsazíra tévécsatorna angol kiadásának riportereként az egyetlen nyugati tudósító volt Gázában a januári háború alatt. Az egyiptomi származású brit újságírót kiegyensúlyozott újságírásról, az áldozatokkal való azonosulásról, és megrázó élményeiről kérdeztük.

Féltél?

Igen, féltem. Ugyanabban a helyzetben voltunk [a kollégáimmal], mint a gázaiak, az első naptól az utolsóig. Senki nem volt biztonságban és nem volt hova menekülni. Megadtuk a koordinátáinkat az izraeli katonaságnak és fel is hívtuk őket, hogy ugye biztonságban vagyunk. De azt mondták, ha Hamasz-harcosok vannak az épületben, akkor nem tudják garantálni a biztonságunkat. Úgyhogy igen, féltem.

Hogyan kezelted ezt a helyzetet, a veszélyt, a félelmet?

Úgy éreztük, nincs más választásunk. Nem volt ugyanis hova bújni és nem tudtunk kimenni Gázából. Ez valahogy megkönnyebbüléssel is töltött el, mert nem kellett azon agyalni, hogy akkor mi legyen. Szóval megpróbáltunk a munkára koncentrálni, amennyire csak lehetett - a többi Isten dolga. Ha menni kell, hát menni kell. Persze megpróbáltunk minél kevesebbet lenni az utcán meg elkerülni azokat a környékeket, ahol a legsúlyosabb volt a harc, és az irodában maradni, amiről tudott a hadsereg. De igazából nem volt mit tenni.

Volt olyan helyzet, amikor kevésen múlott az életed?

Egyszer a kórházból kijövet azon tanakodtunk a kollégámmal, hogy együnk-e egy falafelt. Végül úgy döntöttünk, hogy áá, mennyünk vissza az irodába. És nem viccelek, öt perccel később, már a kocsiban voltunk, hatalmas robbanás - ez volt a mecset, ami a kórház mellett állt. És a falafelstandból nem maradt semmi. Szóval ha megállunk enni, akkor odavesztünk volna. De bombáztak egyszer az irodához közel is, hogy belerázkódott az épület, és egész éjjel lehetett hallni a lövöldözést. A végén már azon viccelődtünk, egy reggel izraeli katonákat fogunk találni a vágószobában.

Hogyan tudtál dolgozni ilyen körülmények közt?

Két tudósító volt, Aman meg én, de mindenki más - kameramann, világosító, vágó, producer, sofőr, tolmács - helyi alkalmazott volt. Erre korábban nem is gondoltam, de ha egy olyan emberrel dolgozol, olyan sofőröd van, akit hónapok óta ismersz, és megkérdezed, hogy veszélyes-e ez az utca vagy hogy most mit csináljunk, akkor mégiscsak olyan embertől kérdezed, akit ismersz, akiben megbízol. Az életedet is rábíznád. De ha egy csomó idegennel vagy... az egész annál ijesztőbb lesz. Arra gondoltam az elején néha, hogy nem akarok meghalni egy kocsiban tele idegenekkel. Ha valami történik, vajon kórházba visznek majd? De közben ezekben a helyzetekben nagyon gyorsan kialakul az emberek közt egy olyan ragaszkodás és kötődés, ami semmihez nem hasonlítható. Mert annyira nagy az élmény, amit megosztotok. A palesztinok egyébként is a legnyitottabb és legbarátságosabb emberek a világon. Azóta is napi szinten tartom velük a kapcsolatot.

Arra is gondolok, hogy elég nehéz valakinek mikrofont dugni az orra alá, hogy hogyan érzi magát, amikor éppen odaveszett az egész családja.

Én nem csinálok ilyet. Odamegyünk, bemutatkozunk, hogy az Al Dzsazírától vagyunk, és megkérdezzük, hogy akar-e nekünk nyilatkozni. És csak akkor kapcsoljuk be a kamerát, ha akar. Nem az volt a cél, hogy sírjanak és a hajukat tépjék a kamerába. Hanem az, hogy nyugodtan elmondják a világnak, mi történt velük. Vannak sztorik, amiken napokig dolgoztunk, időt töltöttünk az interjúalanyokkal, hogy megértsük a sztorit. Nagyon fontos, hogy biztonságban érezzék magukat, hogy megnyugodjanak. Egyébként csak a sírás-rívást látod, azt meg megunják az emberek hamar és kikapcsolják a tévét. Éreznünk kellett a palesztinokat, a fájdalmukat, hogy el tudjuk magyarázni, min mennek keresztül. Azt nem lehet, hogy csak megkérded őket, mit éreznek, aztán rohansz vissza az irodába.

De ha sok időt töltesz velük, közben ráadásul téged is bombáznak, akkor hozzájuk nő a szíved. Nem tartasz attól, hogy ez eltorzítja a munkádat? Vagy éppen ellenkezőleg, ez a legjobb módja annak, hogy elmondd, mi történik?

Az egyik felem teljesen velük volt és átérezte, amit ők éreznek, a másik felem pedig megmaradt gondolkodó újságírónak: oké, a ház, amit lebombáztak, itt és itt van, erről a környékről pedig tudni lehet, hogy Hamasz-terület. Átérezheted az emberek fájdalmát, de attól még feltehetsz nekik kemény kérdéseket. Végeredményben megmaradsz újságírónak. De ha ennyire erős a sztori, mint ez, ami ezekkel az emberekkel történt, akkor nem félsz a következményektől. Attól, hogy megkérdezd az izraelieket, hogy is van ez? Sőt, annál jobban akarod hallani a magyarázatukat. Hogy Hamasz-harcosok voltak abban a házban. Ez oké, ez az ő álláspontjuk. Mert utána még mindig meg tudtuk mutatni a nézőknek, hogy ebben a házban gyerekek haltak meg, és nincsenek sehol a Hamasz-harcosok. Azt kell megérteni, hogy nincs értelme kiegyensúlyozott újságírásról beszélni, amikor a sztori maga nem kiegyensúlyozott. Nem lehet mesterségesen kiegyensúlyozni, telerakni izraeli véleményekkel. Az én dolgom az, hogy elmondjam, mi történt, kontextusba helyezzem, és mindkét félnek megadjam a lehetőséget, hogy elmondja az érveit.

De attól nem féltél, hogy a nézők azt fogják gondolni, hogy Sherine-t túlságosan megfogták az események, azonosult a palesztinokkal, nem bízhatunk meg hát a tudósításaiban?

Én csak sztorikat mondtam el, soha nem ültem az anyákkal és sírtam velük a kamera előtt. Ráadásul a sztorik egyáltalán nem voltak politikaiak, nagyon kevesen rázták az öklüket, hogy az izraeliek megfizetnek ezért. Ezek emberi történetek voltak. Megpróbáltuk megmutatni az embereknek, hogy milyen Gázában lenni. És megadtuk a lehetőséget Izraelnek, hogy kommentálja ezeket a sztorikat. Az újságírói minimum az, hogy mindkét oldallal tisztességesen bánunk. Hogy mindenki elmondhatja az álláspontját. De ugyanannyi időt adni mindkét oldalnak, ez egy tévedés. Legyen tíz perc Mark Regevvel [az izraeli kormány szóvivője - a szerk.], aki tökéletesen beszél angolul, intelligens, és tíz profi készíti fel az interjúra? Aztán egy palesztin mentőssel, aki fel van dúlva, nem tudja magát olyan jól kifejezni, és tíz percig beszél félig összefüggéstelenül valamiről, amire nem is tudsz odafigyelni? Holott az ő sztorija a sztori? Ez igazságos volna? Nem hiszem. Érzelemdúsak voltak a tudósításaim? Abszolút. Igazságtalanok és részrehajlók? Nem hiszem. Azt akarod, hogy fagyos tekintettel számoljak be arról, hogy egy fiatal fiú az elmúlt három napot az anyja mellett ülve töltötte, aki halott, és a bátyja mellett, aki halott? Hogyan adom ezt elő érzelemmentesen? A sztori volt érzelemdús, nem én.

Megpróbálhattad volna kinyomozni, hogy igaz-e az izraeli állítás, hogy a Hamasz a lakott területekről lövi a rakétáit.

Minden egyes riportban feltettük ezt a kérdést, bár általában nem is kellett, mert mondták maguktól, hogy volt-e ott fegyveres, hallottak-e aknavetőt. A palesztinok is tudták, hogy az izraeliek ezzel érvelnek. Mi ezt nem hallgattuk el. És a palesztinok gyakran mondták, hogy igen, voltak ott harcosok. El akarták mondani a világnak, hogy ellenállnak, hogy van valaki, aki megpróbálja őket megvédeni. De a lényeg ugyanaz: azok az emberek, akik meghaltak, többségükben civilek voltak. Voltak, akik azt várták tőlem, hogy készítsek egész anyagokat arról, hogy mit csinálnak a Hamasz-harcosok. De nem ez volt a sztori. És egyébként is képtelenség volt őket elérni a háború alatt. De állandó téma volt: miért folytatja a Hamasz a rakétázást még mindig? A politikai tisztek pedig azt mondták, hogy nekik csak ez a fegyverük és azzal állnak ellent, amivel tudnak. Mi pedig erről számoltunk be. Nekem nem az a dolgom, hogy ítéletet hozzak, hanem az, hogy tudósítsak.

De érted, hogy ez mennyire fontos eleme a sztorinak, hiszen Izrael az egész ügyét erre építette: a Hamasz a palesztin civilek háta mögé bújik, ezért ők nem felelősek az ártatlanok haláláért.

Ez az izraeli álláspont. Az én dolgom az, hogy megkérdőjelezzem ezt az álláspontot például úgy, hogy felteszem a kérdést, ki a Hamasz-harcos az izraeliek szerint. Mondjuk minden harminc év alatti férfi? Az arányosság elve pedig azt jelenti, hogy az izraelieknek jogukban áll rálőni akár egy kórházra is, ha onnan tüzet nyitnak rájuk, egészen addig, amíg az így megölt harcosok számánál nem lényegesen nagyobb a keresztűzben meghalt civilek száma. Ezt elmondtam a tudósításokban, mert ez a törvény [a genfi egyezmény szerint - a szerk.].

Szerinted elkövetett Izrael háborús bűnöket?

Ezt nem az én dolgom eldönteni. De annyit mondhatok, hogy láttunk fehérfoszfor-lövedékeknek látszó lövedékeket Talal Hauában [Gáza északkeleti külvárosa - a szerk.], illetve fehérfoszfor-robbanásokat olyan területek felett, ahol jól tudhatóan civilek laknak, mint például az Al-Quds kórház. [A fehér foszfor legális fegyver, de nem szabad polgári területeken bevetni, mert nagyon súlyos égéseket okoz - a szerk.] Az orvosok, ideértve a norvég orvosokat is, azt mondták, hogy az égések megegyeznek azzal, amit a fehér foszfor okoz. És rengeteg halott gyereket és nőt láttam, és ez felveti az arányosság kérdését.

Hogyan befolyásolta a munkádat, hogy te voltál az egyetlen nyugati újságíró benn, hiszen Izrael lezárta a határt?

Újságíróként üdítő: az év sztorija. Óriási lehetőség. De egyébként óriási teher: senki más nem volt ott, hogy elmondja, mi történik. Egyedül mi tudtuk megmutatni a nyugati világnak, ami egyedül tudott volna akkora nyomást helyezni a politikusokra, hogy megpróbáljanak tenni valamit. És ez nagy teher.

Milyen érzés volt, amikor világossá vált, hogy ebben a tekintetben eredménytelen a munkátok?

Láttuk az embereken a csalódottságot. Minek álljunk veletek szóba, kérdezték, amikor mindenki csak sajnálkozik, hogy szegény palesztinok, aztán kikapcsolja a tévét? Hol vannak azok, akik folyton a palesztin ügyről beszélnek? Hol vannak az arabok? Dühösek voltak. Néha én is. Annyian mondták, hogy meghatódtak a riportjaimtól. Én meg azt kérdeztem magamtól, hogy miért nem csap át ez az érzés bennük konkrét cselekvéssé.

Szerinted szokott néha?

Szerintem igen. Píárszempontból egy háború okozhat akkora károkat, hogy egyszerűen nem éri meg folytatni. Szerintem ez most is része volt az izraeli kalkulációknak, noha azt gondolom, ők már hozzászoktak a rossz sajtóhoz. Az én dolgom egyébként is csak az, hogy elmondjam a sztorit, nem az, hogy megbuktassam a kormányt. Csak azt akartam, hogy az emberek érezzék, tényleg érezzék, min mennek keresztül a gázaiak.

Van olyan sztori, ami különösen megfogott?

Igen, a Szamúni család története [ennek a családnak 48 tagja halt meg egy nap alatt egy izraeli támadás során - a szerk.]. Ezzel töltöttem a legtöbb időt. Ahmaddal és Abdallával, a két testvérrel, akik napokig ültek a halott rokonaik mellett. Ezt volt a legnehezebb visszanézni. Velük voltam az elejétől a végéig, amikor visszamentek, hogy kihozzák a halottakat a házból. Ezt soha nem felejtem el.

Jól alszol?

Most úgy hangzol, mint a pszichológusom [nevet]. Igen, jól vagyok. Menet közben kiadtam magamból a dolgokat, nem fogtam vissza az érzelmeit. Sokat beszéltem a barátaimmal telefonon a háború közben is. Bár a gyerekekre érzékenyebb lettem. Tisztábban látom, hogy mennyire törékeny az ember élete, milyen hatással van egy anyára, ha meghal a gyermeke. Hányszor látunk halott gyereket, hányszor vigasztalunk valakit? Majdnem minden nap ezt csináltuk ott. Emlékszem egy nőre, aki panaszkodott, hogy azt kérdezgetik tőle a gyerekei, hogy mama, meg fogunk-e halni. És azt mondta, jaj, nem tudom, mit csináljak, nem akarok nekik hazudni, mit mondjak, nem mondhatom, hogy nem, hát tényleg lehet, hogy meg fogunk halni. Ezzel annyira azonosulni tudtam, mert tudom, hogy mennyire fontos vagyok én a szüleimnek. Mit csinálsz, ha nem tudod hova rakni a gyerekeket, mert sehol nem biztonságos? És ez az érzés szerintem átjött a riportjaimban, ez az empátia.

Vissza akarsz menni?

Amilyen hamar csak lehet. Ha ezen átestél, akkor sokat hozzá tudsz tenni a későbbiekhez is, mint újságíró. Ez nem olyan, mint amikor utóbb hallod a sztorikat. Mi tényleg átéltük őket.

Címkék: izrael palesztina

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://drotontul.blog.hu/api/trackback/id/tr151645225

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.