A dróton túl

A katonai bázisokat szögesdrót veszi körül. A dróton túl van a kemény. Riportok Afganisztánból, a Közel-Keletről és egyéb nehéz helyekről, de más külpolitika is. A szerző újságíró, korábban Brüsszelben, Bejrútban és Londonban dolgozott. Legújabb könyvéről itt. Twitter twitter.com/balintszlanko. Emailt írni ide lehet: bszlanko[kukac]gmail.com. English-language website: balintszlanko.com

Könyv

miertjoademokraciacimlap_kicsi.jpg

Twitter

Könyv, Afganisztán

borito.jpg

Könyv, EU

Fenn az ernyő, nincsen kas

2008-09-26 21:42 - Szlankó Bálint

Magyar Narancs, szeptember 18.

Peking-Sanghaj

A méretek egyszerűen észbontóak, ahogyan az ember kipillant a 420 méter magas Dzsinmaó-torony tetejéről. A sanghaji pénzügyi negyed, a Pudong tizenöt évvel ezelőtt még nem létezett, ma pedig majdnem akkora, mint Chicago. Itt van a világ legmagasabb épülete, és a horizontig nyúlnak a felhőkarcolók és az irtózatos lakónegyedek. Sanghajban húszmillió ember lakik és a világ második legnagyobb kikötője. Kína elképesztő energiával menetel előre. A növekedés olyan tempóban zajlik itt, hogy az észbontó termelési statisztikák már régen nem tudják érzékeltetni, a számok képtelenek átadni a drámát. Talán ez: a kínai gazdaság 1978 óta minden nyolc évben megduplázódott, mintegy 400 millió embert emelve ki a nyomorból, és hétszeresére növelve az átlagjövedelmet. Kína ma egy nap alatt többet exportál, mint egész 1978-ban. Az emberi fejlődés egyik legnagyobb sztorija ez.

Kína rettenetesen akarja a fejlődést. Nem csak a gombamód szaporodó tornyokról, gyárakról és mágnesvasutakról van szó. A gombamód szaporodó kutatókról és kutatóintézetekről, az egyetemekről, a külföldre küldött diákokról, az agresszív nyitásról a világ felé. Az utcán jóízűen köpködő kínait látván magát elszégyellő (kínai) idegenvezetőről (keményen próbálják erről lenevelni az embereket), a feliratokról, amelyek arra biztatják a lakosságot, hogy „legyen civilizált” és álljon sorba. Nem csak a hihetetlen menetelésről az olimpián, ami Kína felemelkedésének példájává vált. Hanem arról, hogy Kína nem fél. A globalizációt föltaláló és abból elsősorban profitáló nyugati elit jelentős része ma egymással versenyezve próbálja a szabadkereskedelemre és a nyitott piacokra kenni országa problémáit. A kínai Dzsinmaó-torony legtetején egy táblán ez áll: „Ezt a tornyot azért építettük, hogy üdvözöljük a 21-ik századot, és résztvehessünk a gazdasági globalizációban.” Itt valami egészen elképesztő dolog folyik.

Megelőzheti Kína valaha a Nyugatot? Biztosan. De látnunk kell, hogy irtóztató méretei ellenére Kína a fejlődésnek egyelőre premodern szintjén áll. Társadalma ráadásul szinte reménytelenül két részre szakadt. Minden modern, angolul tudó, kétszáz dolláros hotelben megszálló, a hatóságok korrupciójára panaszkodó kínai üzletemberre jut több ezer olyan lány, mint Csi Ping-ping, aki egy pekingi bevásárlóközpontban dolgozik 12 órát heti hét nap, évi egyszeri szabadsággal, negyedmagával lakik egy szobában, mindezt havi 40 euróért, aminek egy részét hazaküldi vidéki szüleinek, mert ők még sokkal rosszabbul élnek. Sanghaj futurisztikus városától alig két óra repülőútra van a hétmilliós Sian, ami úgy néz ki, mint valami rossz nyolcvanas évekbeli science-fiction film nyitó képsorai ("Los Angeles, 2048"), a sűrű, szürke, nehéz, áthatolhatatlan szmogból úgy-ahogy kibontakozó toronyházaival, amelyeknek háromszáz lépésről csak a körvonalait látni. A napi egycsillió legyártott olcsó tornacipő nem egy innovatív, modern gazdaságot mutat, hanem egyszerű favágást, noha embertelen méretekben (és jó profitrátákkal). Még Sanghajban is elfogja az embert egyfajta ürességérzet: lehet valóban modern és nyitott egy olyan kereskedőváros, ahol senki egy szót nem beszél angolul?

A nagy civilizációk ereje nem méretükből származik (hogyan igázta le a Tadzs Mahalt megépítő Indiát a távoli és kicsi Anglia?), hanem találékonyságukból. Abból, hogy ötletességük révén jobb gépeket (jobb fegyvereket!) tudnak készíteni és hatékonyabban meg tudják szervezni társadalmukat. Ahogy a régi angol katonaversike mondja, „Whatever happens, we have got / The Maxim gun and they have not.” A kínai csoda mögött egyelőre az ötszázmillió olcsó dolgozó áll, akik gyorsabban gyártják a gémkapcsokat, mint bárki. Peking és Sanghaj fantasztikusan néz ki, a reptér gigantikus és ultramenő harmadik termináljától kezdve az olimpiai létesítményeken keresztül a modern irodaházakig. De az összeset nyugati építész tervezte. A kínai légitársaság fedélzeti magazinja óriási elánnal reklámoz egy új kínai kocsit, sokkal olcsóbb, mint bármi, amit Európában vehet az ember. De szégyentelenül össze van lopkodva az egész dizájn, még a logója is pont úgy néz ki, mint a BMW-é. A neve: BYI.

Nem világos, hogy Kína érti-e, a nagysághoz több kell, mint olcsó munkaerő. Hogy az ország irtózatos kollektivista trappolása, aminek maga a pekingi olimpia volt a leglátványosabb példája, az utcákon katonai formációkban menetelő szervezőkkel, csak egy pontig elég. Hogy kreativitás nélkül nincsen modern, 21-ik századi gazdaság és társadalom. Azt pedig pénzzel és robotolással nem lehet megvenni. Hogy ahhoz szabadságra – gondolat- és szólásszabadságra, független, kritikai szellemre – van szükség. Mert egyedül az szabadítja fel az egyén teljes potenciálját.

De működhet ez. Egyrészt azért, mert a fejlődés belső logikája nyitást diktál. A kilencvenes évekig a kínaiak még a saját országukon belül sem utazhattak. De aztán kiderült, hogy ez lefékezi az olcsó munkaerőre épülő városok gazdasági növekedését, és a korlátozásokat feloldották. Persze az emberek gondolkozására rakott béklyókat nehezebb feloldani, már csak azért is, mert a párt esetleg megijed, hogy még túl sokat találnak gondolkodni. De ha ezen múlik, Kína mozdulni fog. Ennek már most vannak jelei: a kínai vállalatok egy része elkezdett túllépni a „sokat, olcsón” üzleti modelljén, és olyan dolgokkal kísérletezik, mint az új környezetbarát technológiák.

Talán azért is működhet, mert a kínai kommunista párt korántsem egy megkövesedett monolit. Míg hatalmi monopóliumát féltékenyen és brutálisan – titkosrendőrökkel és átnevelőtáborokkal – őrzi, nem fél a kísérletezéstől. A pártlap, a People’s Daily augusztus 26-án méltatta, hogy Guijang városa versenyeztet a pártfunkcionáriusi posztok betöltésére, „mert ez a nyitás és a demokrácia felemelkedését mutatja, amit valamennyien üdvözlünk. Előnyei egyértelműek: a választott káderek nem csak vezetőik, de a tömegek felé is elszámoltathatóak. Ennek ellentéte a zárt ajtók mögötti manipuláció és a korrupció.” A falusi önkormányzatok egy részét már ma választják. 2007 végén 2,4 millió választott tisztviselő volt Kína-szerte, és a parasztok 90 százaléka legalább egyszer részt vett választáson. A harmincmilliós Csonking metropoliszban nyílt meghallgatásokkal, közvélemény-kutatásokkal és fókuszcsoportokkal próbálják bevonni az embereket a közügyekbe.

Ez nem igazi demokrácia, mert anélkül, hogy a kiszavazás veszélye fenyegetné a valódi hatalommal bíró vezetőket, a demokrácia nem működik rendesen. De azt sugallja, a kínai vezetés elvben érti, mik azok a struktúrák, amikre a fejlődéshez a 21-ik században szükség van. Hogy egy dinamikus és sokszínű társadalmat csak ideig-óráig lehet parancsra, központilag működtetni. Tévedés, hogy Kína eddigi sikere azt jelenti: ők megvannak demokrácia és jogállam nélkül. A hibrid kínai rezsim igazi tesztje nem akkor jön el, amikor évi tíz százalékkal nő a gazdaság. Hanem majd akkor, amikor beüt az első krach – és mindig beüt. Akkor pedig nem lesz tank, ami megvédhetné őket, mert a diktatúrák gyengesége éppen mozdíthatatlan merevségükben rejlik.

Gondok máshol (is) lehetnek. Az olimpia nem volt szép látvány. A tévéből olyan vérciki nacionalista propaganda ömlött, hogy az ember nem tudta, sírjon vagy nevessen. A játékokat kicsit fenyegető felvonulássá, rettenetes lökdösődéssé változtatta, ahol az összhatás az elismerés helyett enyhe félelem. A kínaiak túl komolyan veszik. Ha beledöglenek is, ők fogják „megnyerni” az olimpiát. A rossz levegőről szóló híradások pedig a nyugati média hazugságai. Ez derült ki a képsorokból és a napilapok keménykedő szalagcímeiből, bár nem tudom, mennyire osztják az emberek a hivatalos őrjöngést. Egy szúrópróbaszerűen meginterjúvolt ismerős, egy belga ügyvédi iroda kínai munkatársa mindenesetre azzal söpörte félre a Tibettel kapcsolatos kérdéseket, hogy „a Nyugatnak nem veszi be a gyomra, hogy Kína fejlődik”. De a nacionalizmus nem egyszerűen csak Nyugat-ellenes kirohanásokat jelent. A kínaiak 1974 óta próbálják kiásni a terrakotta harcosokat a császári mauzóleumból, de még a felénél se tartanak, mert nincs elég régészük – arra pedig nem hajlandóak, hogy külföldieket vonjanak be. Ez az attitűd mindent áthat. Közhely, hogy a kínai rezsim nacionalista hergeléssel próbálja megtölteni a rendszer ideológiailag kiüresedett szívét. De közhely az is, hogy az agresszív, nacionalista és autoriter hatalmak felemelkedéséből mindig baj van. Ha más nem, ez: az összes buta zsarnok csak akkor jön rá, hogy túl nagy erőkkel játszik, amikor azok őt magát is elsöprik. Ebből előbb-utóbb csak baja lesz Kínának.

A kínai vezetés és értelmiség megosztott, milyen irányt vegyen, mint új nagyhatalom: illeszkedjen bele a Nyugat által épített és ma még dominált világrendbe, vagy próbáljon újat építeni, a közepén saját magával. Ez majd kiderül. De a másik felemelkedő autoriter nagyhatalommal a kontraszt egyelőre elég nagy. Amíg Oroszország nekiállt tankokkal eltaposni egy szomszédját, addig Kína az emberi együttműködés egyik legpotensebb szimbólumának, az olimpiának adott otthont. De ne legyenek illúzióink: a zsarnokság természetes szövetségese saját maga. Amíg az egész világ felhördült Grúzia megalázása láttán, Hu Csin-tao, a kínai elnök biztosította orosz kollégáját: nem fogja hagyni, hogy a 2010-es téli olimpiát elvegyék Oroszországtól. Hu pár napra rá Dusanbébe repült, az ázsiai diktátorokat tömörítő Sanghaji Együttműködési Tanács ülésére, hogy megszorítsa Medvegyev kezét. Kína még bármerre fejlődhet, és a történelem a legapróbb dolgokon vesz más irányt. Apró szigeteken, mint Tajvan, aminek biztonságát az amerikai hadiflotta garantálja, és ami szimbóluma a két óriás eljövendő csendes-óceáni vetélkedésének. Nem tudni még, menedzselhető-e Kína felemelkedése konfrontáció nélkül. De az sem, hogy képes-e, hajlandó-e a rezsim logikus végpontjáig, valamifajta korlátozott demokráciával rendelkező jogállamiságig elvinni a modernizációt. Anélkül ugyanis felemelkedése sem lesz örökké fenntartható.

Címkék: demokrácia

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://drotontul.blog.hu/api/trackback/id/tr681645173

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.