A dróton túl

A katonai bázisokat szögesdrót veszi körül. A dróton túl van a kemény. Riportok Afganisztánból, a Közel-Keletről és egyéb nehéz helyekről, de más külpolitika is. A szerző újságíró, korábban Brüsszelben, Bejrútban és Londonban dolgozott. Legújabb könyvéről itt. Twitter twitter.com/balintszlanko. Emailt írni ide lehet: bszlanko[kukac]gmail.com. English-language website: balintszlanko.com

Könyv

miertjoademokraciacimlap_kicsi.jpg

Twitter

Könyv, Afganisztán

borito.jpg

Könyv, EU

'Ezek az őrültek eltérítették és lejáratják az egész mozgalmat'

2007-10-08 12:36 - Szlankó Bálint

Hírszerző, 2007. október 8.

Ajn el-Hilve palesztin menekülttábor, Szaida, Dél-Libanon

„Öt perc, öt perc” – mondja harmadszor az elmúlt fél órában egyre türelmetlenebb érdeklődésemre a Fatah politikai tisztje, hogy mi van már azzal a telefonhívással. A terv az volt, hogy a Fatahtól, a mainstream palesztin nacionalista milíciától majd felhívnak valakit a Hamasznál, akik ugyan iszlámisták, „de azért nem olyan durván”, a Hamasz meg majd felhív valakit egy iszlámista karitatív szervezetnél. Végül a karitatív szervezetből menesztenek egy hívást „Jusszef sejkhez”, aki a radikális iszlámista hálózatokat képviseli a menekülttáborban. Csak ilyen szövevényesen lehet hozzá eljutni, mert a különböző palesztin csoportok, különösen azok, amelyek a spektrum két végén helyezkednek el, nincsenek túl jóban

„És ki az a Jusszef sejk?” – kérdezem egyre idegesebben Ibrahimot, a mellémrendelt Fatah-tisztet a menekülttábor bejárata melletti ellenőrzőpontnál, egy nagydarab puskás meg egy Arafat-plakátokkal díszített fal közé ékelve.

„Al-Kaida” – mondja tömören, és az orrom alá dug egy doboz Galoises-t. „Cigarettát?”

Hamasz, Fatah
Ajn el-Hilve a legnagyobb palesztin menekülttábor egész Libanonban. Hatvan-nyolcvanezer palesztin él itt, rémes körülmények között – áram kb. négy órát van egy nap, a vízellátás is akadozik. A düledező és ferde épületeket szűk, csálén tekergő sikátorok kötik össze, ahol félmeztelen kisgyerekek játszanak a mindent belepő porban, sárban, szemétben, a pókhálóra emlékeztető, kusza elektromos vezetékek hálózata alatt, a politikai grafitivel, palesztin vezetők képeivel díszített falak között. A házak kis ajtaján unatkozó, cigarettázó férfiak, teljesen bebugyolált nők bámulnak ki kiváncsian. A főutcákon legalább harmincéves autók döcögnek a huppanókkal és gödrökkel teli földúton. Helyenként kis őrposztok állnak, előtte unatkozó, cigarettázó fiatal férfi géppisztollyal a vállán – a tábor nagy részét a legerősebb palesztin szervezet, a Jasszer Arafat alapította Fatah ellenőrzi. A libanoni állam itt nincs jelen.

A libanoni palesztin menekülttáborok azt követően kerültek újra a figyelem középpontjába – először az évtizedes polgárháború után, amelynek főszereplői voltak –, hogy kiderült, a táborokban elszaporodtak a nacionalista Fatahnál és az iszlámista Hamasznál jóval radikálisabb szervezetek, amelyek az al-Kaida totalitárius ideológiáját követik. Őket nem is annyira az Izrael elleni harc érdekli, hanem a Nyugat és a korrupt arab rezsimek elleni küzdelem, azután pedig egy puritán kalifátus megalapítása mindenütt, ahol muszlimok élnek. A „takfiristák”, ahogy sokan hívják őket, a fanatikus iszlám legradikálisabb formáját követik: fenntartják maguknak a jogot, hogy halálra ítéljenek bárkit, aki nem az ő, ultrapuritán vallásértelmezésüket követi. Ezek a szélsőséges szervezetek veszélyt jelentenek a palesztin politikát évtizedekig meghatározó Fatahra és a kilencvenes években megerősödött, hozzájuk képest mérsékelt Hamaszra is. A menekülttáborok, köztük Ajn el-Hilve, a milíciák vetélkedésének és gyakran véres háborúskodásának színterévé váltak. A szélsőségesek közül nem egy kihívta a libanoni államot is: a Fatah el-Iszlám majdnem négy hónapig harcolt a libanoni hadsereg ellen a Nahr el-Bared menekülttáborban. A harcokban kb. félezer ember vesztette életét.

A tagok között több nem palesztin arab is megtalálható, elsősorban radikalizált szaúdiak és libanoniak. „Azért jönnek a palesztin menekülttáborokba, mert úgy gondolják, hogy innen könnyen továbbmehetnek Irakba. Az al-Kaida tudja, hogy Libanonra támaszkodhat, mert szinte nincs állam és rendes biztonsági apparátus” – mondja Munír Maqda, a Fatah helyi parancsnoka. Egyes spekulációk szerint a szervezetek kapcsolatban állnak a Libanon destabilizálásán ügyködő szír elhárítással, de – tipikus zavaros libanoni kavarás – a Nyugat-barát és Szíria-ellenes bejrúti kormány legfőbb támaszát adó szunnita klánokkal is. „Mindenki megpróbálja felhasználni őket a saját céljaira” – mondja Bernard Rougier, a párizsi Institut d’Études Politiques munkatársa, aki éveket töltött a menekülttáborokban.

Még a Hamasznak is sok
A szélsőségesektől nem csak a mainstream Fatah tart, de még a tőle messze jobbra elhelyezkedő Hamasz is. „Persze, hogy aggódunk miattuk. Nézze meg, mi történt Nahr el-Báredben! Ezek az őrültek eltérítették és lejáratják az egész iszlámista mozgalmat. Nekünk semmi közük nincs hozzájuk, minket Palesztina és a palesztinok érdekelnek. Nem kérünk az al-Kaidából meg a nemzetközi dzsihádjukból” – mondja kis, zöld zászlókkal díszített irodájában Abu Ahmed Fadel, a háta mögött a jeruzsálemi mecset képével. Abu Ahmed a Hamasz helyi vezetője, vagyis maga sem éppen a kompromisszumkész, mérsékelt politizálás kimondott példája. Néha a díványon terpeszkedő két Fatah-tisztre – a felügyelőimre – pillant, akik az eléjük rakott kekszet majszolják és megitták az összes üdítőt. A két vetélkedő szervezet között óvatos béke van Ajn el-Hilvében. A Gázában hónapokig folyó Fatah-Hamasz háború átterjedt a libanoni táborok egy részére is, de ide pont nem: a Fatah túlereje akkora, hogy ugyan nincsenek oda egymásért, vér nem folyik.

Meg hát van itt valami más, ami miatt jobban fáj a fejük.

„Szíria harcosai”
A tábor bejárata mellett egy nagy betonépület áll, túloldalán az új szaidai állami kórház. Az épület oldala golyólyuggatta, a bejárat másik oldalán a libanoni hadsereg ellenőrzőpontja úgy meg van erősítve, mintha komolyabb offenzívára számítanának a táborból. Az ellenőrzések miatt órákig tart bejutni, az egyik oldalon katonaság, a másik oldalon Fatah-állások, állig felfegyverzett gerillákkal. A kapun a palesztin zászló lengedez, pár tucat Arafat- meg Szaddám Husszein-plakát felett. Egy ideje nyugalom van itt, a fatahosok ki-be mászkálnak a kapun, kávéért a bejárat előtti büfébe, amit egy rendőr üzemeltet maszekban.

Nem úgy, mint június 3-án, amikor egy magát Dzsund al-Samnak (Szíria harcosainak) nevező, az al-Kaidához kötődő szervezet tagjai a táboron belüli házak tetejéről elkezdték aknavetőkkel lőni a libanoni állásokat a kerítés másik oldalán. A Fatah el-Iszlámnak akartak segíteni, amit akkorra már bekerített a hadsereg Észak-Libanonban. A lövöldözésben négyen meghaltak. Ezt követően a Fatah és a két legfontosabb iszlámista szervezet, az Uszbat al-Anszar és az Uszbat Allah létrehozott egy biztonsági komitét. Együtt járőröznek, és próbálnak puffert képezni a legradikálisabbak – „az őrültek” – és a hadsereg között. Nehogy Ajn el-Hilvét is totálisan maga alá temesse a káosz és a háború, mint Nahr el-Baredet, amit rommá ágyúzott a hadsereg, és mind a harmincezer lakója elmenekült.

A Fatah próbál úgy tenni, mintha minden rendben volna és ura volna a helyzetnek. „Nézze, nem kell ezektől a fickóktól tartani. A tábor kétharmadát ellenőrizzük, ha megpróbálkoznának valamivel, elintéznénk őket simán” – mondja Ibrahim, a fatahos politikai tiszt. Az állandó lövöldözések fényében ez nem túl meggyőző. Az utcán random megkérdezettek emberek egy része azt mondta, a helyzet némileg javult, mások pedig azt, hogy nem is látják a rendfenntartókat sehol. A valóságban inkább óvatos egyensúlyozgatás van az iszlámisták és a nacionalisták között. Az összecsapások időnként újra fellángolnak, utoljára augusztus végén jelentettek nagy géppuska-ropogást a táborból. Hogy mi lesz az egyensúlyozás eredménye, az már csak azért is érdekes, mert Dél-Libanon nagy részét európai békefenntartók ellenőrzik, és az elmúlt pár hónapban három támadást is intéztek ellenük, hat halálos áldozattal. A támadásokat – amelyeket az al-Kaida is méltatott – az európai hírszerzők szunnita szélsőségesekhez, így a Fatah el-Iszlámhoz és az Uszbat al-Anszarhoz kötik.

„Oszama a vezetőnk”
„Igazából ezekkel a csávókkal kéne interjút csinálni. Az Uszbat al-Anszarral” – vetem fel a harmadik kávé után Ibrahimnak és az embereinek, amikor már nem bírom hallgatni az előadást arról, hogy mekkora nyugi van a táborban, amióta létrehozták a közös biztonsági komitét. Nagy csönd, aztán idegesen nevetgélni kezdenek. „Mi van? Ez nem jó ötlet?” – kérdem. „Nézze, mi nem vagyunk azért annyira jóban” – mondja Ibrahim a bajuszát simogatva. Végül kitalálják, hogy majd megkérnek valakit a Hamasznál, hogy szervezzen egy találkozót – „ők azért mégiscsak jobb viszonyban vannak velük” –, bár eredetileg még annak se akartak a közelébe menni.

„Szóval Juszef sejk al-Kaida?” – kérdem felvillanyozva egy órával később, amikor végre kitalálják, hogy hogyan jussunk el az Uszbat al-Anszarhoz. „Ja, mi csak úgy hívjuk egymás közt, hogy Zavahiri” – vigyorog az egyik fiatal Fatah-tiszt, Oszama bin Laden helyettesére utalva. „Nem nagyon bírjuk ezeket a csávókat, az az igazság… Mi liberálisak vagyunk, érted?” Aztán elkezdi védeni. „Ezek a fickók, leszámítva a Dzsund al-Samot, akik totálisan őrültek, kicsit lenyugodtak az elmúlt években. A tagság ugyanaz, de a vezetés kicserélődött. Már nem nyomják annyira ezt a globális-iszlámista-mindenki-mindenki-ellen vonalat. Rájöttek, hogy csak bajba kerülnek vele. Látják ők is, hogy mi történt Nahr el-Báredben. Nem kell nekik sem a balhé. Tagokat is egyre nehezebben toboroznak. A legtöbb fiatal ki akar innen jutni, a szaidai strandra akar menni, nem valami hülye kiképzőtáborba. Talán egy embert tudnak felvenni havonta.”

Lehet. De az Uszbat al-Anszar elég ronda terrorista szervezet. A puritán vahabita iszlám egy szélsőséges interpretációját követi, jól dokumentált szálak kötik az al-Kaidához, és benne volt a keze jó néhány véres akcióban az elmúlt tíz évben. Nagyobbakban, mint például a bejrúti orosz nagykövetség megtámadása 2000-ben, és egy libanoni tévéadó elleni rakétatámadás 2003-ban. Vagy kisebbekben – talán a kicsinyes jobb szó –, mint szórakozóhelyek, gyorséttermek és alkoholt árusító boltok felrobbantása vagy szétverése. Vezetőjüket távollétében halálra ítélte egy libanoni bíróság, mert 1993-ban megölt egy imámot. Olyan háromszáz puskásuk lehet. A szövetséges Iszlám Hitharcos Mozgalom alapítója, Dzsamal Khattab sejk sötét Nyugat-, kereszténység- és demokráciaellenes prédikációit el lehet olvasni Bernard Rougier remek könyvében, a palesztin menekülttáborok radikalizmusát boncolgató Everyday Jihadban (Harvard University Press, 2007). Víziójuk totalitárius: a szunnita jog kompromisszumot nem tűrő értelmezésén alapuló iszlám állam létrehozása az egész muszlim világban. Van köztük, aki megjárta Afganisztánt és Irakot is. Az al-Kaida-kapcsolat inkább ideológiai, mint operatív, de vannak köztük konkrét Kaida-operátorok is. Például a jemeni Ibn al-Sahídi, aki azzal csinált magából bohócot 2003-ban, hogy megpróbált felrobbantani egy sörgyárat meg egy McDonald’sot Bejrútban.

Szóvivőjük, egy Valíd Sárif nevű „sejk”, örömtelien szókimondó. Nekem nem sikerül eljutnom hozzá, de az Associated Press készített vele egy interjút augusztus végén. „Egyetértünk az al-Kaidával és támogatjuk iraki és afganisztáni szerepét. Oszama sejk a vezetőnk, Isten oltalmazza” – mondta. Sarif azt mondta, több mint háromszáz palesztint és libanonit küldtek Irakba harcolni, és érintkezésben vannak az al-Kaida iraki – „mezopotámiai” – mutációjával is. Mint mondta, 25 emberük halt meg Irakban, többen öngyilkos merényletben. (Figyelemreméltó, hogy az al-Kaida iraki szerepe korántsem korlátozódik a megszálló katonaság elleni támadásokra. A szervezet elsősorban azzal „tüntette ki” magát, hogy iraki civileket – gyűlölt síitákat – mészárolt le ezerszámra teherautókba rejtett masszív pokolgépeivel.)

Jusszef sejk
Végül több órányi szervezkedés után eljutunk Jusszef sejkhez, aki a helyi iszlámista erők képviselőjeként mutatkozik be. A táborbéli Mártir-mecset imámja, nagydarab, szakállas figura. A párás, forró lakásban diadalittas Hezbollah-induló üvölt a magnóból, mint kiderül, a sejk gyengeelméjű bátyja hallgatja. A férfi a földön heverészik, cigarettán pöfékel, a fején fehér kalap és napszemüveg.. „Ő kicsoda?” – kérdem. „Jusszef bátyja. Őrült. A nyolcvanas években milicista volt, aztán börtönbe zárták. Amikor kijött, már nem volt épp. Megkínozták” – mondja Ibrahim.

A sejk egyszerre joviális és hivatalos figura. Erős akcentussal előadott, de pontos angolságával félresöpri minden kérdésemet és közli, hogy engem félretájékoztattak: az Uszbat al-Anszar teljesen normális palesztin szervezet. Csak az érdekli, hogy visszaszerezze a palesztinok földjét Izraeltől. „Azt majd meglátjuk, hogy utána mi lesz”, de szó nincs semmiféle globális iszlámizmusról. „Minden, amit hallott az Uszbat al-Anszarról, lehet, hogy igaz volt öt évvel ezelőtt, de ma már nem. Ma már mások vagyunk. Csak a palesztin ügy érdekel minket. Meg akarjuk mutatni a libanoni népnek, hogy nem vagyunk terroristák, és mindenben hajlandóak vagyunk együttműködni” – mondja. Az Uszbat al-Anszar nemrég közleményben adta tudtul, hogy bekebelezték a libanoni hadsereget megtámadó Dzsund al-Samot, hogy jobban tudják ellenőrizni „az őrülteket”. Jusszef még egy órán keresztül győzköd, hogy megváltoztak, és semmi közük az al-Kaidához és ideológiájához. Szédülve távozok.

Bernard Rougier, az Everyday Jihad szerzője, aki éveket töltött Ajn el-Hilvében, részben egyetért. „Az Uszbat al-Anszar az elmúlt pár évben kicsit óvatosabb lett. Inkább a politika érdekli őket, mint a harciaskodás. Továbbra is szervezkednek, megpróbálják átvenni az ellenőrzést az egész tábor felett, embereket küldenek Irakba. De óvatosabbak. Nem akarják felhívni magukra a figyelmet. Próbálnak egyfajta mainstream politizálást folytatni. De ne hagyja magát félrevezetni: a radikális iszlám nagyon erős a palesztin menekülttáborokban, mindenütt, még azokban is, amelyeket a Fatah nagyjából ellenőriz” – mondja néhány nappal később Bejrútban, ahol találkozom vele.

A valóság az, hogy a szervezetek aktuális működésébe szinte képtelenség belelátni, akár a menekülttáborokban, akár az őket övező leszakadt szunnita negyedekben. A Fatah, a Hamasz és az iszlámisták mindenesetre most nyugtalanul figyelik egymást Ajn el-Helvében, próbálva valamiféle stabilitást és együttműködést fenntartani. A tábor kapuin kívül a libanoni katonák idegesen tekingetnek át a kerítésen, ahonnan nemrég aknavetővel lőttek rájuk. Talán attól tartanak, hogy ott is valami olyasmi rejtőzik, mint Nahr el-Báredben. A vallásilag és politikailag megosztott Libanonnak, ami mindig is a környékbeli hatalmak csatatere volt, és ezért a közel-keleti örvény kellős közepében van, még egy újabb veszéllyel kell szembenéznie.

Címkék: libanon iszlámizmus

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://drotontul.blog.hu/api/trackback/id/tr911645116

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.