Ez a cikk az október végi Narancsban jelent meg, ez itt egy kicsit hosszabb verzió.
A szíriai El Babban egy évig tartottak a békés tüntetések a rezsim ellen, mielőtt a biztonsági erők brutális reakciója fegyveres felkelést eredményezett. A város azóta az ellenállás egyik bázisává vált, fejlett forradalmi kormányzattal. Helyszíni riport.
A forradalom akkor jött el El Babba, a körülbelül kétszázezres észak-szíriai városba, amikor Abdul Szálem Gizgaz, egy szabóságban dolgozó férfi 2011. február 15-én festékszóró spray-vel felírta egy épület falára, hogy „Rámi Maklúf takarodj!”. Rámi Maklúf a szír elnök, Basár Aszad unokatestvére és a szír állami mobiltelefon-társaság tulajdonosa, az országot 42 éve irányító szír rezsim egyik tagja és szimbóluma.
A feliratot másnapra lemosták, de az általános elégedetlenséggel és az arab tavasz kívülről – Tunéziából, Egyiptomból, Líbiából – besugárzott képeivel nem lehetett mit kezdeni. Márciusban a dél-szíriai Daraában a rendőrség letartóztatott több gyereket, amiért kormányellenes feliratokat firkáltak egy falra. Ez tüntetésekhez vezetett, amire a kormány erőszakosan reagált – Daraában az első tüntetésen három embert megöltek a rendőrök –, és a tüntetések április 8-án elérték El Babot is. Spontán demonstráció kezdődött, ami körülbelül 1500 fősre duzzadt. „A rendőrök csak néztek. Teljesen meg voltak döbbenve” – emlékszik vissza Bári Abdulatif, az egyik tüntető. Onnantól minden pénteken tüntetés volt, ahol az emberek szabadságot, egyenlőséget és igazságot követeltek.
A rendőrök a negyedik tüntetésen kezdtek el erőszakoskodni: botokkal kezdték ütlegelni az embereket és letartóztattak 13 résztvevőt. Válaszul több ezer ember gyűlt össze a titkosrendőrség épülete előtt, és a letartóztatottakat estére elengedték. Onnantól minden héten rosszabb lett: rengeteg embert letartóztattak, volt akit a tüntetésen, volt akit otthon. Ezeket a szír rendőrségre jellemző brutalitással kezelték: verések, áramütések, lógatás a plafonról. Találkoztam egy emberrel, akinek még mindig fekete a talpra a verésektől, egy másik pedig megsüketült az egyik fülére. Nyolc ember azóta is hiányzik.
Szemben az ország más részeivel, a biztonsági erők El Babban nem kezdtek el lőni idén áprilisig, akkor viszont rendesen. Hasszán Mahmúd Dzsabali, egy 15 éves fiatalember május 25-én egy motorbicikliről nézte a tüntetést, amikor egy orvlövész, aki az egyik háztetőn helyezkedett el, hátulról gerincen lőtte. „Leestem a bicikliről, és rögtön éreztem, hogy valami nem stimmel – nem éreztem semmit a hátamban, a lábamban” – mondja az ágyából. „Felemeltek, de a kocsik nem akartak megállni, mindenki nagyon meg volt ijedve. Végül az unokatestvérem kitolta a motorbiciklijét az út közepére, hogy megállítsa a forgalmat, és akkor elvittek a kórházba.” A fiatalember azóta az ágyához van kötve.
Ezután sokan elmenekültek a városból, és elkezdtek fegyvereket venni a feketepiacon – az Irak és Libanon közé ékelődött Szíriában ez nem olyan nehéz –, és csatlakoztak a hadseregből dezertáltakhoz. „Az első csoportnak összesen hét Kalasnyikovja volt, egy-egy tárral, meg két vadászpuskája. Ezekkel próbálták megvédeni a tüntetőket” – mondja egy aktivista. Április közepén, amikor a titkosrendőrség tüzet nyitott a tüntetőkre, a felkelők viszonozták a tüzet és lelőttek hat rendőrt. Egy héttel később egy rajtaütésben egy egész csoport rendőrt megöltek, és onnantól nyílt háború volt a katibák, a felkelő csoportok és a biztonsági erők között. Július 19-re kiszorították őket a városból. Az utolsó néhány hét brutális lehetett. Erről nemcsak a belváros épületeit tarkító golyónyomok árulkodnak, hanem egy Youtube videó is, amin a diadalmas felkelők a biztonságiak hulláit dobálják le a posta tetejéről, ahova visszavonultak. De aligha meglepő, hogy a brutalitás brutalitást szül.
Amikor a hadsereg rájött, hogy a biztonságiak nem tudják tartani El Babot, a város szélén elhelyezkedő katonai táborból tüzérséggel kezdte bombázni a lakónegyedeket. A felkelők erre megtámadták a tábort is, ahonnan a hadsereg július 29-én visszavonult, de a köztes tíz napban öt-tíz ember halt meg minden egyes nap a semmilyen értelmezhető taktikai célt nem szolgáló tüzelésben – összesen 230, amióta kitört a forradalom. Egyikük a hét hónapos Fatima El Ali volt, akinek a házát július 15-én találta el egy lövedék, és akinek csak a darabjait sikerült kiszedni a romok közül. A felkelők a táborban három halott katonát találtak, akiknek legalább az egyikét a sajátjai öltek meg – ő feltehetőleg megtagadta a parancsot, hogy a civilekre lőjön, vagy lehet, hogy megpróbált megszökni. Az elfogott katonák nagy részét elengedték, egyet kivéve, akit a városi bíróság felelősnek talált egy ember halálában, amikor a katonaság géppuskával rálőtt a tüntetőkre. Őt halálra ítélték és kivégezték.
*
Két hónappal később egy reggel az emberek El Bab főutcáján bámulják a házak felett köröző repülőgépet. A gép hosszú, elnyújtott körökben cirkál a házak felett – most látni, most nem –, aztán egyszercsak éles szögben befordul, hosszában elsuhan az utca felett – nagyon alacsonyan van – és kilő két rakétát. A rakéták talán egy kilométerrel odébb, a kórház előtt csapódnak be az aszfaltba, és nem sebesítenek meg senki. Az emberek hamarosan elveszítik az érdeklődésüket és mindenki megy a dolgára – mindennapos látvány ez El Babban.
Amióta a katonaságot elűzték, a város viszonylag békés. A lakosság talán harmada ittmaradt, az utcákon zajlik az élet, az emberek motorokon száguldoznak fel és alá, sok bolt nyitva van. Igaz, nagyjából naponta egyszer megjelenik egy repülőgép és bombát dob valahova, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a lakosságot terrorizálja, a városban ugyanis nincs felkelő bázis. Több lakóházat is látni, amit megrongált egy találat. A Masúd család házából például semmi nem maradt, csak egy fél faldarab, rajta egy ablak, mint egy halott tágranyílt szeme, mellette egy csomó szertehagyott ruhadarabbal. A család éppen arra készült, hogy elmenjen Törökországba, a kocsi már az utcán várta őket a bőröndjeikkel, amikor a bomba becsapódott; mindenki meghalt, kivéve a családapát. Két iskolát is lebombáztak, a városi tanács pedig már a harmadik épületben dolgozik, mert az előző kettőt találat érte.
Hiába éltek negyven évig a kivételes brutalitású szír rendőrállam markában, sokan egyszerűen nem tudnak mit kezdeni azzal, ami történik velük. „Ha a felkelőket bombáznák, az még valahol érthető volna, de látja, hogy direkt a lakónegyedeket lövik, hát hallott már ilyet? Mi csak reformokat akartunk, itt békés tüntetések voltak” – mondja Iszmail, a gyógyszertáros. Az európai képzeletben az arab izgága népség, mindenki gerilla. Pedig Szíriában egy 1982-es, egyetlen városra korlátozódó felkelést leszámítva a második világháború óta béke van. Az Izraellel vívott háborúk a lakosságot közvetlenül nem érintették, a háború itt ugyanolyan érthetetlen és traumatikus, mint Európában volna.
Abdul Szálem Gizgaz most a városi forradalmi tanács segélyügyi biztosa. Azt mondja, a város eddig nem kapott semmi segítséget, csak húsz tonna búzát, néhány láda tojást, meg százezer eurót az isztambuli francia nagykövetségtől, pedig már mindenki megígért mindent. „Miért nem segít rajtunk senki? Ha olajból volna a vérünk, segítenének? Ha kutyák volnánk, több segítséget kapnánk” – rázza a fejét. Pedig elkelne a támogatás: a városban húszezer menekült van, főleg a harcok sújtotta Aleppóból, de az ország más részeiről is. Őket iskolaépületekben vagy befejezetlen házakban helyezték el.
Pénz nagyon kevés van, főleg külföldön élő szír üzletemberek és helyi kereskedők adományaiból. Állandóak az áramkimaradások, generátorokat kell használni, de kevés az üzemanyag. Rendes kórház nincs, csak elsősegély-ellátás. Nincs elég orvos, nővér. A kenyér árát hatóságilag szabták meg, és nincs munka sem, mert az emberek nagy részének Aleppóban van a munkahelye. Sok mindent Törökországból kell behozni, mert az ország nagy része innen elérhetetlen.
Gizgaz ennek ellenére magabiztosnak tűnik, elmaradhatatlan aktatáskájával a hóna alatt jön-megy, szépen kinyomtatott táblázatokat mutogat és adatoszlopokat adogat össze céltudatos arckifejezéssel. „Mindenki engem hív, hogy segítsek rajta, de nincs semmim, hát legalább megpróbálom magamat megszervezni” – mondja. Amikor az irodájában ülök – ahonnan gondosan eltávolították Aszad elnök azelőtt mindenhol jelenlévő képét –, a tanács éppen azt próbálja megszervezni, hogy az egyik mecset alatti pincében, ami talán bombabiztos, újranyisson az egyik iskola. A tanárok egy része elment harcolni Aleppóba, de a nagyja még itt van, és minél hamarabb el akarják kezdeni a tanítást – a legtöbb gyerek most otthon ül vagy az utcán szaladgál.
El Babot forradalmi kormányzatának fejlettsége teszi igazán érdekessé. Észak-Szíria településein leginkább a felkelő fegyveres csoportok uralkodnak, de El Bab – talán mérete és fejlettsége miatt – valódi polgári kormányzatot fejlesztett ki. A tanács két hónapja alakult meg, hogy ellensúlyozza a felkelő zászlóaljak egyre növekvő befolyását és megpróbálja civil ellenőrzés alá vonni az eseményeket. Elkezdtek rendőrséget szervezni, bár még csak tíz rendőr van. Egy ember a felkelőkkel való kapcsolatokért felelős. Próbálja őket rávenni, hogy gondoskodjanak a nem felrobbant bombák eltakarításáról, és az elfogott kormánykatonákkal és informátorokkal bánjanak rendesen. Utóbbi érzékeny ügy: bár nem kérdés, hogy a rezsim kezéhez hatványosan több vér tapad, olyanak eseteket is dokumentáltak, amikor a felkelők eljárás nélkül kivégeztek elfogott lojalistákat. Hogy a felkelők hadműveleteiket alárendeljék a tanácsnak – vagy akár csak egy közös katonai szervnek –, arról szó sincs, ami az egyik fő gyengéjük.
A város fontos polgárai vannak a testületben – főleg iskolázott emberek, de van köztük például egy szabó és több diák is –, elnököt pedig minden hónapban választanak. A demokratikus próbálkozást időnként megzavarja a háború: a második elnökválasztáskor például a fél képviselőtestület kiszalad az utcára, amikor egy repülőgép jelenik meg a város felett és a temetődomb tetején elhelyezett légelhárító géppuska tüzet zúdít rá. A képviselők azt mondják, kormányzatuk csak ideiglenes, és amint vége a háborúnak, feloszlatják magukat és választásokat írnak ki.
A kormányzat legszembetűnőbb eleme a bíróság. 12 bíró van, két polgári jogász, tíz pedig vallási tudor, kettejük iszlám jogot tanít az aleppói egyetemen. Egy nap, amikor meglátogatom őket a félig lebombázott bírósági épületben, éppen egy apa-fiú konfliktus próbálnak rendezni, ami egy pénzügyi nézeteltérésből verekedésbe fulladt. A bírák komoly arckifejezéssel ülnek egy kissé leszakadt szobában, hosszú arabos lebernyegben. A bíróság a polgári és büntetőjog, illetve az iszlám jog (a Korán, a profétáról szóló történetek és más vallási szövegek) keverékét használja véleménye kialakításában. Ha a polgári és a vallási jog közt ellentmondás van, akkor az utóbbit tekintik irányadónak. Úgy tűnik, a bírák jogértelmezései viszonylag mérsékeltek – senkinek nem vágatják le a kezét például lopásért, igaz, legalább egy embert már halálra ítéltek. Július vége óta ötszáz ítéletet hoztak.
*
Bári Abdulatif 30 éves és forradalmi aktivista. Nevetős szeme van, és nevet is folyton, szégyentelenül élvezi a forradalmi pörgést. Az apja résztvett a nasszerista ellenzéki mozgalomban a hetvenes években, és amikor 1982-ben felkelés robbant ki Hamában, egy szír nagyvárosban, a családnak menekülnie kellett. Kilenc évet töltöttek Szaúd-Arábiában, aztán hazaköltöztek. Bári földrajzot tanult az aleppói egyetemen, aztán vallási tanulmányokat Libanonban. Az elhárítás már ekkor elkezdett érdeklődni utána: a szekuláris szír rezsim, aminek már egyszer meggyűlt a baja a Muszlim Testvériséggel, gyanakodva szemlélte azokat, akiket komolyabban érdekelt a vallás.
Ahogy a többi arab forradalom, a szíriai is a fiatalok forradalma. Szíriában a lakosság majdnem kétharmada harminc év alatti. Az emberek műholdas tévét néznek, sokan interneteznek. A családi rablóvállalkozássá zülött Aszad-rezsim – és vele együtt az egész szír politika és gazdaság – teljes csődje és elmaradottsága számukra a legszembetűnőbb és legfájdalmasabb. Különösen a lakosság nagyját kitevő szegény szunni rétegek vannak elvágva a lehetőségektől. Bári már a legelején bekapcsolódott a forradalmi szervezkedésbe, egy kamerával követte a tüntetéseket és a videókat feltöltötte a Youtube-ra. Öt hozzá hasonló fickóval egy motorbiciklibolt hátuljából szervezi az eseményeket. A szobában egy nagy szőnyegen matracok, párnák, laptopok, fényképezőgépek és cébérádiók hevernek, egy wifijeladóval, üres teáscsészékkel, egy vízipipával meg egy, a falnak támasztott Kalasnyikovval. Ha éppen nem rohangálnak valahova – mostanában főleg Aleppóba, a harcokról tudósítani –, akkor itt vannak, és itt is alszanak, általában délig.
Ez a tanszírkíjja – a forradalmi koordinációs bizottság. Ehhez hasonló csoportok szervezték a szír forradalmat a kezdetektől egészen addig, amíg fegyveres felkeléssé nem alakult. A bizottságok Facebookon és Skype-on keresztül tartják egymással és a világgal a kapcsolatot, itt áramlanak a forradalom hírei, a képek, a videók és a lelkesítő forradalmi dalok. Két barátja is meghalt a forradalomban. „Egyszer engem is beidézett az elhárítás, de volt ott egy ismerősőm, akinek fizettem 50 ezer fontot (kb. 150 ezer forint), hogy tüntesse el az aktámat. Úgyhogy két óra után elengedtek” – mondja derűsen. A bizottságok most is befolyásosak: Bári azt mondja, csoportja 16 helyet ellenőriz az El Bab-i városi tanács 48 képviselői helyéből. A tanács legfiatalabb tagja csak 20 éves.
Bári és társai parlamentáris demokráciát képzelnek el, de az iszlám befolyásának megtartásával. Bári muszlim liberálisnak nevezi magát, és azt mondja, az iszlám alkalmas rá, hogy integrálja magába a demokratikus kormányzási elemeket. Példaként a súrarendszert hozza fel, ahol a döntéseket konzultáció után, szavazással hozzák. „Nem olyan rendszert akarunk, mint a táliboké Afganisztánban, vagy az iráni teokrácia” – magyarázza. „Az igaz, hogy az iszlámnak kőbe vésett szabályai vannak arra, hogy hogyan kell imádkoznunk, hogyan kell családi életet élnünk és hasonlók – de arról, hogy hogyan kormányozzuk magunkat, mi fogunk dönteni. A világ változik és mi is változunk vele.” Bári egy női tanácsot is létre akar hozni – a városi tanácsban csak férfiak vannak –, ami „női ügyekkel” fog foglalkozni.
Nehéz megállapítani, mennyien osztják ezeket a nézeteket – El Bab elég konzervatív hely, a nők teljesen le vannak takarva, a többségnek még a szemét sem látni –, de Bári szerint az iskolázottabb emberek hasonlóan gondolkodnak. A saját tapasztalatom az, hogy talán éppen keserű tapasztalataik miatt sok ember igen élesen látja, hogy milyen katasztrófához vezethet, ha egy ember, egy csoport uralkodik, mindenfajta külső kontroll nélkül, és el vannak szánva, hogy megakadályozzák, hogy ez újra megtörténjen.
„Egyfelől az a fajta élet tűnt normálisnak, hiszen az évek alatt megszoktuk, de másrészt mégsem volt az. Bármit akartunk csinálni – egyetemre menni, állást kapni, helyet a diákszálláson –, mindenhez a titkosszolgálat engedélye kellett, ők ellenőrizték az élet minden részét” – mondja Dzsamál Aszmán, egy tanár, a városi tanács tagja. „Még az iskolaigazgatók is a rendőrségnek kémkedtek. Az oktatást úgy kezelték, mint ajándékot a párttól, de minden mást is – aki velük volt, az mindent megkapott, aki pedig nem, az semmit.” El Babban elég nehéz elkerülni a biztonsági szolgálatokat: a főutca egyik szakaszán egymás mellett több titkosszolgálat épülete is áll, nagy, fenyegető kerítéssel körülvéve (most már elhagyatottan, kifosztva állnak). Aszmán mutat egy iskolai füzetet: a mostani elnök apjának, Hafez Aszadnak a képe van rajta. „A gyerekeknek azt súlykolták, hogy Aszad a ti gondos nagybácsitok és mindig engedelmeskednetek kell neki.” Ha az ember nem tartozott a rezsim fő támaszát jelentő alavita kisebbséghez, vagy a családja nem volt már eleve beépülve a rendszerbe, akkor szinte képtelenség volt bárhova eljutni az életben. A legtöbb ember számára a forradalom egyszerűen emberi méltóságuk visszaszerzéséről szól, amitől a korrupt rendőrállam megfosztotta őket.
Bári azért kezdett el nyomulni a tanácsban, mert úgy érzi, a felkelő csoportok szerepének megnövekedése katonai irányba vitte el a forradalmat. „Ha ez így folytatódik, könnyen egy újabb katonai rendszer jöhet létre, és akkor ott leszünk, ahonnan elindultunk” – mondja. Ez reménykeltő, bár a demokratikus szándék önmagában nem elég. A szír társadalmat számos problematikus törésvonal szabdalja fel – főleg a vallási csoportok között: az Aszad-rezsim az alavitákra támaszkodik, a felkelés tömegbázisát pedig főként a kisemmizett szunniták adják –, és az ilyesmi megnehezíti a plurális politika kialakítását. Igaz, El Babba csak szunniták élnek, de Bári elismeri, hogy a tanácsban nem mennek mindig könnyen a dolgok. „Vannak emberek, főleg az iskolázottabbak, akik azt hiszik, hogy mindenkinél okosabbak, és ezért csak az ő véleményük számít” – mondja. „Az igazság az, hogy itt senki nem tudja, a gyakorlatban milyen a demokrácia.”
Azt pedig, hogy a háború milyen fordulatot vesz – és végeredményben ez fogja meghatározni El Bab sorsát –, igazából senki nem tudja. Az elmúlt időszakban a felkelők teret nyertek, megvetve lábukat Aleppóban, az ország második legfontosabb városában. De azóta patthelyzet alakult ki. A felkelő csoportok – sok százra tehető a számuk – továbbra is csak jól-rosszul tudnak együttműködni, külföldről pedig nagyon kevés támogatás érkezik. Nehézfegyvereik szinte egyáltalán nincsenek, azok nélkül pedig nehéz lesz a hadsereget legyőzni. Növekszik a radikális iszlámista csoportok befolyása, ami csak tovább növeli a nyugati hatalmak gyanakvását a felkelőkkel szemben, és a belső megosztottságot is növeli. Még ha kevés kétely is fér hozzá, hogy az Aszad-rezsim többé nem tudja visszaerőltetni akaratát Szíriára, a háborúnak egyelőre nem látni a végét.
