A dróton túl

A katonai bázisokat szögesdrót veszi körül. A dróton túl van a kemény. Riportok Afganisztánból, a Közel-Keletről és egyéb nehéz helyekről, de más külpolitika is. A szerző újságíró, korábban Brüsszelben, Bejrútban és Londonban dolgozott. Legújabb könyvéről itt. Twitter twitter.com/balintszlanko. Emailt írni ide lehet: bszlanko[kukac]gmail.com. English-language website: balintszlanko.com

Könyv

miertjoademokraciacimlap_kicsi.jpg

Twitter

Könyv, Afganisztán

borito.jpg

Könyv, EU

Csata Dand-e Ghuriért

2011-04-20 19:16 - Szlankó Bálint

Magyar Narancs, április 14.

Az afgán kormány és nyugati szövetségesei újabb kísérletet tesznek a tálibok ellenállásának felszámolására; a harcokban a magyar katonák is részt vesznek. A helyszíni riportunkban megszólalók nevét a Honvéd Vezérkar kérésére megváltoztattuk.

Oroszi Ákos főhadnagy előtt - furcsa módon - akkor realizálódott csak, hogy a háború kellős közepén van, amikor az offenzíva második reggelén az egyik tiszthelyettese megkérdezte tőle, hogy létezik az, hogy nem támadta meg őket az éjszaka senki. „Akkor ülepedett csak le. Hogy ez nem az a film, amit nézel. Hanem ott vagy benne” - mondja a fiatal tiszt, aki a szolnoki 88. zászlóaljtól érkezett ide, hogy a Magyar Honvédség legkeményebb missziójában, az ún. műveleti támogató és összekötő csoportban szolgáljon.

A bevett angol rövidítéssel OMLT-nek nevezett, nagyrészt magyarokból, kisebb részt amerikaiakból álló alakulat két éve van Afganisztán Baglan tartományában, és (a fő magyar erőkkel szemben) nem békefenntartással foglalkozik, egy afgán lövészzászlóaljat képeznek ki, és a hadműveletek közben támogatják őket. A télen két nagyobb operációt is végrehajtottak, az első, decemberi offenzíva alig puskalövésnyire a tartományi fővárostól és a magyar tábortól, Dand-e Ghuri ellen irányult, ami már hosszú idő óta a tálibok kezén volt, s innen intéztek támadásokat a szövetségesek egyik fő utánpótlási vonala ellen.

„Na, jó, és elindult”

A műveletben afgán, amerikai, magyar katonák és rendőrök vettek részt, néhány százan. Az volt a cél, hogy elfoglalják a stratégiai fontosságú Russian Hillt (Oroszhegyet), s a tetején támaszpontot létesítsenek. „A hely négy kilométerre van a főúttól. Na, mi ezt három nap alatt tettük meg, ami sejteti, hogy nem volt olyan egyszerű” - mondja a főhadnagy.

A főutat elhagyó csapatokat rögtön az első éjszaka megtámadta egy tálib csoport. „A kocsiban aludtam, és arra ébredtem, hogy kopognak-fütyülnek a golyók a fejünk fölött” - mondja Cseresznyés Attila főtörzsőrmester, szintén a 88-asoktól.

A tűzharc negyedóráig tartott. „Repeszálló fel, be a kocsi tornyába, aztán már verették is a fiúk. Célralátás zéró, felhős volt az ég, nem lehetett látni a bozóttól, arra lőttek, amerre az amerikaiak, akik az épület tetejéről láttak” - emlékezik Oroszi. Reggel kimentek megkeresni a holttesteket, de nem találtak egyet sem, talán a tálibok elvitték őket.

Másnap szinte azonnal belebotlottak egy elrejtett robbanószerkezetbe, ami a tálibok legfontosabb fegyvere, és a szövetséges halálesetek túlnyomó többségének okozója. „Egyszer csak azt mondja az afgán századparancsnok mellettem, hogy állj - és lemutat egy pocsolyára, én nem láttam semmit” - mondja Oroszi. „Lenyúl a tisztítóvesszővel, nyomogatja, szerinte ez egy bomba. Hú, mondom. Aztán a tűzszerészek felrobbantották.” Még két másik bombát is találtak, de az afgánok mind a kettőt eltakarították.

A haladást a tálibok nem csak aknákkal próbálták lassítani. „Egyszer csak volt valami robbanás, egy rakéta vagy egy gránát jött, leguggoltunk, de nem láttunk semmit” - mondja a főhadnagy. „Az út bal oldalán volt egy ház, aminek a tetejéről jó messzire el lehetett látni, mondom, menjünk, nézzük meg” - idézi fel Oroszi. „Felmentünk, és ahogy ott állunk, egyszer csak halljuk, hogy zip, zip! - konkrétan kettőnk között ment el a lövedék. Egymásra néztünk, aztán: bumm, le a földre. Fú, mondom, húzzunk innen. Na, akkor kicsit megijedtünk. Repeszállóban elkúsztunk a ház széléig, a többiek meg nézték, hogy mi van.”

Közben az ellenség aknavetővel lőtte a mögöttük haladó századot is, de úgy 40-50 méterrel célt tévesztettek. „Fel voltak ezek készülve, persze hetekig terveztük a műveletet, nyilván kiszivárogtak az infók” - mondja Oroszi.

„A harmadik reggel indulás előtt hülyéskedtünk ott, pózoltunk meg fényképeztük egymást, aztán elindultunk - és puff, 15 méterrel később már két irányból lőttek ránk” - mondja a főhadnagy. Teljes káosz alakult ki, ahogy a sok afgán, magyar és amerikai katona próbált fedezéket keresni a szinte teljesen nyílt területen, és közben viszonozni a nagy erejű támadást. Az egyik amerikai szakasz tévedésből az afgán rendőröket kezdte lőni, de senki nem sérült meg.

A magyar katonák az afgán és az amerikai századparancsokkal egy földhányás mögött találtak menedéket. „Az afgán százados ura volt a helyzetnek. 27 éve harcol, ismerte a helyet, tudta mire számítson, azonnal elkezdte irányítani az embereit” - mondja Oroszi. Az afgánok elindultak előre, a tüzelő ellenség irányába, az amerikaiak megindultak balra, hogy behúzódjanak egy ház mögé. „Mire észbe kaptunk, már hívták a helikoptereket, hihetetlenül olajozottan ment nekik az egész.” Alakulatuk, a Fekete Bárányok a 10. hegyivadász hadosztályból érkezett, ami az egész amerikai hadsereg legtöbbet bevetett egysége.

A magyarok először ottmaradtak a bukkanó mögött, de aztán rövid bizonytalankodás után úgy döntöttek, hogy követik az amerikaiakat. Egy 250 méteres szakaszon kellett végigfutni, fedezékről fedezékre, egymást fedezve, tűz alatt. „Azt hittem, kiköpöm a belemet. És közben kaptuk az áldást rendesen” - mondja Cseresznyés.

Végül odaértek az amerikaiak mellé, ahova folyamatosan zúdultak lövések, gránátok is, s nem lehetett látni, hogy honnan. Állóharc alakult ki, közben megjött a két helikopter, de azok sem tudták kiszúrni az ellenséget. Egyszer-egyszer lehetett megpillantani csak fegyverest, akkor rálőttek, de a magyarok közül senki nem tudja, hogy eltalált-e valakit.

Végül arra jutottak, hogy előreküldenek egy szakaszt, és megnézik, honnan lő rájuk az ellenség. „Taylor, az amerikai százados, odahívta az egyik szakaszparancsokát, és mondta neki, hogy menjenek előre” - mondja Oroszi. „A csávó így ránk nézett, levette a sisakját, és csak annyit mondott: komolyan? Aztán pedig: na jó, és elindult.”

A láthatatlan légió

A magyar, amerikai és afgán tisztek, akik korábban nem ismerték egymást, némi bizalmatlansággal is viseltettek egymás iránt, de hamar összerázódtak. Az afgánokat egyetlen dologgal lehet megnyerni: a közös harccal. Az amerikaiaknak pedig imponált, hogy Oroszi Amerikában, Ranger-iskolában végzett, ami a sereg egyik legkeményebb tanfolyama és kitartáspróbája.

„Az elején voltak problémáink, főleg a nyelv miatt. Meg azért is, mert a magyar rendszerben minden döntést a tisztek hoznak, nálunk pedig a tiszthelyetteseknek nagy az önállósága, és nem tetszett, hogy gyakorlatilag a sofőreikké vagyunk lefokozva” - mondja Jess Daniels főtörzsőrmester, aki öreg katona, Irakban is szolgált. „De ahogy eltöltöttünk egy kis időt együtt, rájöttünk, hogy jó kis sereg ez. A tisztjeik és a tiszthelyetteseik is nagyon jók. Megbízom bennük” - teszi hozzá. A tervezés és a munka együtt, angolul megy; mulatságos nézni, ahogy az amerikai srácok állva jelentenek a magyar alezredesnek, és „sir”-nek szólítják.

A csata folytatása ismét káosszal fenyegetett. Az előrenyomuló amerikaiakra senki nem lőtt rá, ezért megpróbálkoztak a másik szárnyon is egy támadással. Ott viszont az egyik kocsit telibetalálta egy gránát. „Az amerikaiak pánikba eshettek, mert elkezdték keményen kenni a falut. A másik szakaszuk meg rádiózott, hogy mi van, lőnek ránk, nem ti vagytok azok? Kiderült, hogy belementek egymás tűzvonalába” - mondja Oroszi. A tálibokat még mindig nem lehetett látni, a tisztek szét akarták lövetni a helikopterekkel a házakat, amerről tüzeltek, de azok nem akartak lőni, mert nem láttak pontos célt, viszont civileket igen. A helikopterek aztán elmenekültek, mert megrettentek a tálib gránátvetőktől.

Végül a tálibok egy újabb rövid lövöldözés visszavonultak, így le lehetett menni a házak közé. Egyetlen halottat hagytak maguk után, az egyik amerikai gránát repesze találhatta el. „Tíz perc alatt megjelent a helyi média, az afgán katonák meg ott fényképezkedtek a hullával, s nagyon büszkék voltak” - mondja a főhadnagy, kicsit elhúzva a száját. Vége volt a harcnak. Felderítői információk szerint az ellenállók nyolc embert veszítettek, és 13 sérültjük volt. A szövetségeseknek egy sem. Az egész ütközet négy óráig tartott.

Ezután már csak tartani kellett a vonalat, hogy amíg a németek megépítik a támaszpontot az elfoglalt dombon, addig a tálibok ne tudjanak visszajönni. Várakozás közben segélyeket osztottak a helyieknek. „Az amcsik hoztak egy kamionnyi táskát, ruhát, rádiót, amit el tudsz képzelni” - mondja Oroszi. „Lámpákat osztogattunk. A lakosok meg mondták, hogy ők mennyire támogatnak minket. Szóltunk nekik, hogyha jönnek a tálibok, villogjanak a lámpával, hogy lássuk, mi van.”

Nehéz felmérni, hogy a környékbeliek valójában mennyire vannak oda a NATO-ért. Erős a kormány iránti bizalmatlanság, a tálib mozgalom pedig mélyen beleágyazódott az afgán társadalomba. De tény az is, hogy sokan - feltehetően a jelentős többség - elutasítják őket radikalizmusuk miatt, hogy adókat vetnek ki az emberekre, beköltöznek a házukba, főzetnek magukra, néha még kényszersoroznak is. A következő napokban a lakosok villogtak is néha a lámpákkal, de csak egyszer sikerült megpillantani két fegyverest, akik persze gyorsan el is tűntek.

A művelet bizonyos értelemben sokkolta a magyarokat, hiszen minimális efféle tapasztalattal érkeztek. „Hogy féltem-e? Hát persze. Amikor az első támadást megkaptuk, tájoltunk, mint a vakegerek” - mondja Oroszi. „Felébredtünk, úristen, ezek tényleg itt vannak! Aki azt mondja, hogy nem fél, az hazudik. Senki nem vagánykodik.” Igaz, voltak köztük néhányan, akik már korábban is szolgáltak OMLT-ben, azokat nem lepte meg a dolog. „Kaptuk az ívet akkor is rendesen” - mondja Cseresznyés.

Persze az a lövész is ritka, aki ne ismerné el utóbb, hogy elragadta a harc izgalma. „Annyi az adrenalin, hogy nem is érzed a fáradtságot. Csak utána kezdtem el érezni a hátam” - mondja Kocsmáros Lajos főtörzsőrmester. „Arra figyelsz, hogy ne haljon meg senki. Nagyon gyorsan történik minden, nem az van, hogy gondolkozol, még csak nem is rutinból, hanem ösztönből cselekszel” - teszi még hozzá.

A katonák moráljának láthatóan nem tesz jót, hogy úgy érzik, odahaza senki nem tudja, mit csinálnak itt, milyen komoly kihívást jelent ez a misszió. Az is bántó, hogy a közvélemény egy része zsoldosnak tekinti őket, holott többségük még csak nem is szerződéses, hanem hivatásos katona. „Olvastuk mi is a reakciókat a neten tavaly augusztusban [amikor két magyar katona meghalt egy tálib támadásban], hallod? Hogy mocskos zsoldosok, dögöljetek meg” - mondja egyikük dühösen.

Kétségtelen, a missziót jól megfizetik. De a katonák jelentős része nem önszántából megy Afganisztánba, hanem parancsra. A csoportot egyre nehezebb feltölteni, kevés az ilyen szinten kiképzett állomány. Az OMLT-parancsnokot akkor hívták fel, amikor már tartott a felkészülés. „Kérdezték, hogy hol vagyok? Mondom, hogyhogy hol? Hát, mert én leszek az OMLT-5 parancsnoka. Mondom, hűha, erről nekem senki nem szólt” - mondja (most már) nevetve az alezredes.

Kezdenek szétesni

Az elmúlt hónapokban elfoglalt területeken azóta nem volt különösebb incidens, de számítani lehet rá, hogy nyáron, amikor megindul a harcosok áradata Pakisztánból, a tálibok hátországából, felélénkülnek a dolgok. Az elmúlt évek küzdelmeihez képest a szövetséges műveletek sem csak „fűnyírásról” szólnak már - csináltak egy tisztogató műveletet, aztán visszavonultak -, támaszpontokat hoznak létre a korábban tálibok által ellenőrzött területeken.

Igaz, e területek felügyelete végeredményben az afgán rendőrségre és a kormánnyal szövetséges szabadcsapatokra hárul majd. S ebből még bőven lehet baj: a rendőrök félig-meddig haramiák, akiktől nem áll távol, hogy a táliboktól elvett falvakat kirabolják, a lakosokkal erőszakoskodjanak. A milíciák szintén nem túl megbízhatóak - egy részük konkrétan volt ellenálló, aki a hadiszerencse fordultával átállt a kormányoldalra. Az afgánok félnek is tőlük és panaszkodnak rájuk. A rossz vagy nem is létező utak szintén nagyon megnehezítik a tartomány ellenőrzését.

Az afgán katonákat nem könnyű kiképezni. Egyrészt a műveletek miatt nincs is rá idő, inkább csak foglalkozásokat tartanak, például térképolvasást. Másrészt „nagyon berögződtek az elképzeléseik, és nem mindig egyeznek azzal, amit mi tanultunk” - mondja Bazsik Gergely százados. „Például simán nekiállnak aknavetőzni a falvakat.” Ráadásul nehéz megszerezni a tiszteletüket. „A 3. század eleinte azt kérdezgette tőlem, hogy mikor lehetnek megint velünk, amerikaiakkal.” - mondja Jess Daniels. „Nagyobb a presztízsünk. Úgy látják, hogy komolyabban, személyesebben vesszük a háborút - meg persze nekünk mélyebb a zsebünk. De a műveletek ezt megváltoztatták. Amikor a magyar tisztek irányították a légicsapást a februári offenzíva alatt, látnod kellett volna, hogy ment fel az egész Magyar Honvédség respektje az afgánok szemében.”

Az afgánok felszereltsége még mindig rossz, kocsikban, fegyverekben egyaránt, ebben támaszkodnak elsősorban a NATO-ra. Illetve a szervezésben. „Kicsit fegyelmezetlenek, de nagyon jó harcosok. Magasabb szinten vannak a bajok. Az ellátás és az irányítás nem működik. És kevesen vannak. Ha a németek meg mi nem lennénk itt, szerintem vérfürdő lenne” - folytatja Daniels.

A felszereléssel bajlódik az OMLT is. Még mindig azokat a régi Humveekat használják, amiket még 2008-ban kaptak az amerikaiaktól. Az állapotukat jól jellemzi, hogy a Narancs tudósítójának a kezében maradt, majd darabjaira hullott a kilincs, amikor megpróbálta becsukni az egyik ajtaját. Igaz, nemrég kaptak új, szuperpáncélozott MaxxPro terepjárókat, de azokat sajnos nem mindenütt lehet használni, mert túl nehezek és könnyen borulnak.

Elvileg hamarosan kapnak újabb Humveeket, de ezt már több mint egy éve ígérik. Ráadásul a Humveek viszonylag gyengén páncélozottak, nem védenek meg a nagyobb aknáktól. A fegyverek állapota szintén nem túl megnyugtató: a hatvanöt éves szovjet nehézgéppuskákat tavaly húsz évvel fiatalabb cseh fegyverekre cserélték, amikkel sokáig nem is volt baj, de mostanában azok is kezdenek szétesni, pótalkatrész pedig nincs. Helyettük is lesznek újak, de hogy mikor, azt egyelőre nem tudni.

Még több ilyet itt: www.maximumnullaaldozattal.hu

Címkék: afganisztán honvédség baglan

komment

A bejegyzés trackback címe:

http://drotontul.blog.hu/api/trackback/id/tr402843139

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.